2014. augusztus 3., vasárnap

Híd a Drinán

- Ott van!

Mindketten láttuk, de csak az én kezem rebbent meg a kormányon. A kanyar után egyszercsak ott volt a híd. Ragyogott a napfényben.

Nem álltam meg az út és a hajtûkanyar közepén, hogy jobban megnézzem a hidat. Nagyobb kísértés volt, mint egy bezárt szobában együtt lenni egy krémessel és egy villával valamint a szigorú utasítással: krémest enni tilos.

Huszonvalahány éve olvastam a Híd a Drinánt. Azóta szeretem Ivo Andricot. Azóta szeretnék eljönni ide és megnézni a hidat.

Most sikerült és nem csalódtam.

Féltem, a híd kicsi lesz. Nem lesz elég szép. Nem lesz eléggé lenyûgözô. Nem olyan lesz, mint amilyennek a könyv alapján elképzeltem.

De olyan volt.
Vagy még szebb.

Átsétáltunk a hidon. Teljes nevén a Szokolovics Mehmet hidon. Leültünk a közepén a kôpadokra, ahogy a regényben ülnek le a helybeliek és néztük az embereket.

Visegegrád ma is, mint sok évszázadon át, a hídból él, csak nem a kereskedelembôl, hanem a hidat meglátogatókból.

Szinte csak szerb és bosnyák rendszámú autókat láttunk, meg egy Jeep-et Ontarioból.

Egy, a hídranézô teraszon ültünk és kávéztunk. Ekkor láttuk meg a híd körül rajzó csónakokat. Nem hagyhattuk ki.

- Két fôre öt Euró - mondta a kapitány, aki úgy nézett ki, mint Fülig Jimmy.

A folyóról még szebb volt a híd. Körbehajóztuk a pilléreket, megkerestem azt a hármat, amit felrobbantottak az elsô világháborúban.

Mimar Szinán, a török építészzseni egy fantasztikus hidat épített. Csak jó húszperc hajókázás után vettük észre, hogy a híd nem szimmetrikus - amitôl talán még szebb.

Fülig kapitány eltávodott a hídtól és egy modern, de historizáló épületekkel teli félsziget fele kanyarodott.

- Andricgrad - mondta.


Nincsenek megjegyzések: