Jó kimenni a Nagy-Sós-tó partjára a Marinába, akkor is, ha jön a vihar. A tó mindig gyönyörű.
Most a távolban, a Saltair-nél száraz sót fújt a szél és egyik kezemmel állandóan a sapkámat fogtam, hogy a fejemen maradjon.
A Glaubersóhegyek irányába mentünk az egyre jobban apadó tó medrében, aztán tovább, a hajóroncs irányába.
Időnként a tóba tartó patakokon gázoltunk át, egyéként a sárban caplattunk. Vagy iszapban. Ha malacok lettünk volna, boldogan röfögtünk volna. Igy tovább cuppogtunk a homokos, sós dagonyában. Én az Egy kis malacot dúdolgattam, de szerencsére a szél elvitte a hangom.
Itt láttunk pár fura tölcsért a homokban.
Némelyik tele volt vízzel, másokon látszott, hogy tele voltak vízzel.
Kiváncsi voltam, hogy milyen mélyek és végeztem egy kísérletet. Valamiért a felvétel elfordult kilencven fokkal, de hát nem vagyok profi kamerás és nem tudom, hogy ez miért történt. De attól még a kísérlet az értelmezhető.
Miután kihúztam a nádszálat, nagyobb tisztelettel néztem a sártengerre.
A szél ekkor hirtelen elült és egy pillanatra kitisztult az idő. Ezt a pillanatot használtuk ki a stratégiai visszavonulásra.
Ismerve Utahot, ez a pillanatnyi szélcsend egy cudarabb vihar kezdetét jelentette.
Így is lett és hazafele az autóból még egy szivárványt is láttunk.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése