- Ott a hőforrás! - akartam, de egyrészt egyértelmű volt, hogy jó helyen járunk, másrészt pedig nem akartam kinyitni a számat, hogy be ne menjen a büdös.
A levegőben benne volt, hogy kénes forrással van dolgunk.
A 19. század végén a helyi gazdagember fürdőhelyet álmodott ide (pedig már akkor se ihattak a mormonok) és épített is egy kis fürdőházat, amit a helyiek ingyen használhattak.
Más úgyse jött ide.
Fia átvezette a forrásvizet az út másik oldalára és ott épített 1930 körül egy új fürdőházat.
Az alapot megnézve, a ház szó az eufemizmus, de milyen jól hangzik, hogy fürdőház?
Ezt aztán a falura hagyta, biztos mert utálta a polgármestert. Az volt a feltétele, hogy tartsák karban a forrást, hogy azt mindenki élvezhesse.
Nem a levegőt. A vizet.
Az önkormányzati képviselők valószínűleg minden teleholdkor ma is kijárnak az adományozó sírjához átkokat szórni rá.
Néha elviszik a szemetet is, de más nem történik.
Azaz de, egyszer bezáratták a helyet, miután valaki belefulladt.
Szerintem a tisztiorvos volt, aki meglátta a helyet és mielőtt a be nem tartott egészségügyi szabályok tíz százalékához ért volna, kapott egy szívrohamot.
Az önkormányzat köti az ebet a karóhoz, hogy egy látogató volt.
Attól tartottak, hogy a forrásokból és vízből kiváló szénmonoxid mérgezte meg az embert ezért gyorsan bezárták a helyett és lebontották a fürdőházat. Aztán megjött a boncolás eredménye: szívroham.
A házat nem építették vissza, de a víz és az alapok maradtak.
A helyiek pedig egy szélfogót építettek az alapok köré, hogy ne törjön le a lefagyott ... hajuk ázás után. Vagy közben.
A szélfogót helyi művészek befestették a falakat és műanyag szőnyegpadlót tettek le, ezzel is otthonosabbá tették a helyet maguknak és a lábgombáknak.