Elveszett sziklarajzok - Western Mountain

- Ott kell parkolni, ahol még jó az út - magyarázta a sziklarajzspecialista. 

A jó út az szubjektív, de ezen az úton lassan, mondom lassan, mindennel lehetett menni. Szerencsére digitális a sebességmérő, mert a mutatós nem mozdult volna meg. De úgyse járt senki erre panaszkodni, hogy lelassítom a forgalmat.

Aztán ahol már nem mertem továbbmenni, leparkoltunk.

A kilátás már önmagában megérte: innen még nem láttuk a Utah Lake-et.

A tónak ez a része kevésbé ismert, ide főleg helybeliek járnak ki célbalőni, szóval ide hétvégente mi nem jövünk.

Most hétköznap volt és szerencsére senki se hódolt az ősi utahi népszokásnak, ami felesleges háztartási berendezések szétlövését jelenti, így nyugodtan fel mertünk mászni a meredeken a barlanghoz.

A barlang megvolt. Volt benne egy csomó füstös szikla - szóval tényleg laktak itt. Hogy ki, azt én a füstből nem tudom megmondani. De laktak.

Régi sziklarajzot viszont itt nem találtunk, csak pár újat.

Innen tovább kellett menni felfele egy meglehetősen meredek és kitett ösvényen.

Ilyenből nagy volt a választék: az összes továbbhaladó ösvény meredek volt és az összes a meredély szélén vezetett.

Felkapaszkodtunk és közben minden sziklát gondosan megnéztünk, kopácsoltak-e rá valamit.

De nem.

Viszont a kilátás egyre szebb lett.

Ez vígasztalt. Az nem, hogy egyre messzebb kerültünk a feltételezett sziklarajzövezettől.

A titkos sziklarajzokat a tó másik oldalán könnyebb volt megtalálni.

Amikor felértünk a hegy tetejére és körülnéztünk.

Innen be lehetett látni a tó jó részét.

Ezért megérte feljönni.

Sajnos azonban megérkeztek azok, akik korábban jöttek el munkából és elkezdték levezetni a munkahelyi stresszt és a levegőt megtöltötte a puskaropogás vidám zaja.

Úgyhogy óvatosan leereszkedtünk vissza az autóhoz és még óvatosabban levezettünk a tópartra.

Itt egy zöld oázisban - egy szabadstrandon - megebédeltünk és elindultunk hazafele.

Majd visszajövünk kajakozni és akkor megpróbáljuk még egyszer megkeresni a véseteket.