
Vannak pillanatok, amikor Ribizlifozelekben felébred a rejtett Coelho és megvilágosodok.
Sok út vezet a tökéletességhez.
Poszt-pacal állapotban is.

Ilyenkor megnyílik a megvilágosodás kapuja és immár nemcsak a lelki béka a milyen, hanem a krémes is.

Tavaly már a meghatottságtól könnyes szemmel írtam egy bejegyzést a Ruswurmról.
Most, amint tudtam, megint elmentem krémest enni. A krémes azon sütemények közé tartozik, amit nem tudok elkészíteni, így nyáron töltekezem fel egész évre. Minden ismerősömet elrángatom a Ruswurmba és egy frissen megtért vallásos hevületével kapacitálom, egyen egy krémest.
Esetleg kettőt.
Idén is, amint tudtam, elmentem kedvenc süteményesemhez. Leültem a teraszra. Meg sem melegedett alattam a szék, amikor égi szózatot hallottam:
- Hozhatjuk a krémest és az buborékos ásványvizet?
Úgy éreztem, mintha krémessel kenegetnének. Hozhatták.
Nyaranta sokat vagyok a Várban. Ilyenkor szeretek beülni a Ruswurmba, picit beszélgetni, enni valamit, ami finom és édes.
Pár éve rászoktam a krémesre, mert Budapesten szerintem az egyik legfinomabb krémest a Ruswurmban adják. Kérek egy bugyborékos ásványvizet és egy Ruswurm krémest. Azt hiszem, 1999 óta.
Tavaly csak kétszer-háromszor tudtam súlyomat krémessel gyarapitani. Most, amint lehetett, első utam ide vezetett. Tömeg volt benn, kinn, de azért valahogy beszoritottam magam az egyik asztalkához. Egy mosolygós lány jött oda hozzám.
- Mit hozhatok? - vettem egy nagy levegőt és mondtam volna. Ekkor azonban belémfojtotta a szót:
- Ruswurm krémes szénsavas ásványvizzel?
Úgy éreztemm, hazaértem.
Vagy azért ismert fel, mert nagyon ronda vagyok.