Késő menni uszodába

Ez egy népdal is lehetne, de nem az, hanem tény, nem jó későn menni uszodába.

Múltkor is, a szokásos időpont helyett közel fél órát késtem és mire elértem a medencéhez, épp egy bikinis pasit láttam bemászni a medencébe.

Ezek után egy tetkós pasas mozgatta hátizmait a parton, hogy mindenki láthassa az odatetovált indiai vadászjelenetet, a maharadzsát elefántháton, a két (maláj?) tigrist, akik egy meztelen nőt őriztek.

Ráadásként besoszogott egy idősebb fickó átlátszó fehér alsónadrágban, mert elfelejtett átöltözni.

Az orosz öregúr meglátta és azonnal így szól: mossatok gyorsan szemet!

Burger az út mentén

- Ide jöttünk!

- Végre egy normális hely - Yoda határozottan elégedettnek tünt a táblával.

- Hozhatok valamit?

- Próbáljuk ki ketten a Meathead challange-t?



A Meathead megértéséhez kellett egy kis matematika. A Meathead kihívás az nyolc darab negyedfontos hamburgerpogása, azaz egy kilo hús (ha el nem rontottam az átszámítást) hamburgerzsömlében, szósszal, salátával, ubival és fél kilo krumplival és korlátlan üdítővel.

Aki ezt mind megeszi fél óra alatt, az kap egy pólót.

Yoda rámnézett:

- Lehetetlen, ki tud fél kiló krumplit megenni?

Az Ashton az egy fogalom Deltában és Deltán túl. Egy helyi farmer, aki fantasztikus burgereket árul és van egy hentesüzeme is, amit szintén nem hagyhattunk ki és vettünk a következő grillezéshez egy csörgőkígyóval ízesített nyúlkolbászt.

Koncentrációs tábor Amerikában

1942-ben tízezrével kellett japán-amerikaiaknak relokációs táborokba költözniük. Ilyen tábor volt Camp Topaz is. Camp Topaznak csak a neve szép. A tábor a semmi közepén van. Jellemző, hogy amikor a kitelepített kilencezer japán megérkezett, a tábor Utah ötödik legnagyobb települése lett.



Csend volt, csak az esőcseppek kopogását hallottuk.

Nem voltak itt emberek, autók, csak a vidék, a világvége, ahova senki se jön szabad akaratából.



Pár éve cserkészek táblákkal jelölték, mi hova került a táborban. Ettől a hely szerintem áttekinthetőbb lett. Így tudjuk, hogy a pár darab kő és vasdarab az a tűzoltóság volt.



A táblák ugyanakkor még kisértetiesebbé teszik ezt a helyet.

Nem szabad Camp Topazt elfelejteni. Fúleg ma nem.

Futurisztikus elhagyott naperőmű

- Ott van! - láttam meg valamit a távolban.



Hol ömlött az eső, hol sütött a nap éa a rejtélyes ernyők élesen kirajzolódtak az égre.

Posztapokaliptikus filmekben, Mad Maxben vannak ilyen berendezések.



De mi nem egy filmben voltunk, hanem a valóságban, legalábbis néha úgy éreztük, bár a világvégétől balra, a semmiben, ahol egy órája nem láttunk másik embert a valóság fogalma képlékeny volt.



Valamikor ez a szürreális installáció egy naperőműnek épült. A feltaláló úgy gondolta, hogy nagy napelemek helyett apró műanyag levelek gyűjtik össze a fényt és a toronyok lábához fókuszálják, ahol a naperő meghajt egy gőzgépet és utáa jön is az áram a falből.



Az elgondolás jó volt, csak a műanyag lamellák nem bírták a napfényt és a szelet. Ami egy szeles medencében álló naperőműnél komoly hátrány.

A projekt becsődölt és az óriási antennák itt állnak a pusztában.

Egyesek szerint még csak nem is erről van szó, hanem arról, hogy a napfák feltalálója egy csaló: az emberek megveszik a "napelemeket", amik egyszerű műanyag lapocskák, felveszik a támogatást és ebből kifizetik a céget és mindenki jól jár a környezetet és az adófizetőket kivéve.

- De körbe vannak kerítve - nézett rám Yoda.

- És?

- Én szeretném...

Sivatagi erőd - Fort Deseret

- Yoda, ne, ne!

- De miért?

- Ez egy műemlék.

- Ez?

- Ez.



- Ha lepisiled, elolvad! Sárból van!

- Hova pisiljek? A legközelebbi fa hat kilométer.



Látni, Ford Deseret komoly logisztikai kihívásokkal szolgált.

Az 1860-as években a helyi telepesek szóltak a szövetségi hatóságoknak, hogy az indiánokkal problémák vannak, védjék meg őket. A hadsereg el volt foglalva a polgárháborúval és azt tanácsolta a telepeseknek, hogy védjék meg magukat. A telepesek pedig felépítették Fort Deseretet. (Talán ebben gyökerezik az a hozzáállás, hogy az amerikaiak nagy része nem akar lemondani a fegyveréről.)



Deseret egy ősi, elveszett nyelven háziméhet jelent - a mormonok szerint. Ők így is hívták egykori államukat. Logikus volt, hogy a sivatagi erődöt is így nevezzék el. De az is lehet, hogy a közeli Deseret nevű faluról kapta a nevét. Vagy fordítva. Bonyolult dolgok ezek.



Fort Deseretet kilencven önkéntes építette 18 nap alatt tapasztott agyagbol. Az erőd az nem bonyolult, egy nagy négyzet, sarkain tornyokkal, kapubástyákkal, lőrésekkel. Ez utóbbiak jórészt eltüntek, csak egy fal maradt meg viszonylag épen, a többi lassan belesimult a tájba.



Az erődöt vadnyulak vették birtokukba. Csak mi voltunk talpon a vidéken, sehol nem láttunk más élőlényt.



Fort Deseret egyszer látott fegyveres ellenséget. Jöttek az feketeláb indiánok és el akarták vinni a teheneket. De nem tudták, mert a tehenek benn voltak az erődben. Egy darabig a Winchesterek beszélgettek, majd az indiánok továbbálltak.

- Akkor ne pisiljem le?

- Ne. De menjünk, jön a vihar és lehet, elmossa a várat.

- Na, akkor csak lepisilem.

Boksák az út mentén

- Juhééé - kiáltottam, miközben a centrifugális erő az ülésbe préselt és bekanyarodtam egy hirtelen fékezést követve az út menti parkolónak nevezett térségbe.



- Akkor pisilünk? - kérdezte Yoda és már rohantunk is a tereptárgyak fele.



A Mestert csak a szénégető boksák alja érdekelte, engem az egész szerkezet.

- Ne menjünk be, még ránk dől - mondtam, de ekkor már benn is álltunk.



Jól megépítették őket 1882-ben Leamington alapítása után. Még mindg álltak, bár úgy néztek ki, hogy már nem a habarcs tartotta össze a követeket, hanem a megszokás.



De nem a klausztrofób érzés miatt mentünk ki gyorsan a boksából: a betévedt darázs döngicsélését és zümmögését úgy felerősítette a kupola, hogy arra már metálzenekart lehetett volna alapozni.



A négyből két boksa állt ma is, szépen rendbentartva. Szemét sehol, magas aljnövényzet sehol: a helyiek úgy látszik vigyáznak rá, más meg nem is nagyon jár erre.



Körülnéztem és azon tűnődtem, hogy a környező hegyek hogyan láthatták el több, mint tíz évi fával a boksákat. Valószínűleg az összes közeli folyómenti erdőt kivághatták, hogy üzemben tarthassák őket. Aztán bezárt a közeli kohó és vele együtt bezártak a boksák is. Talán szerencsére. Így még maradt pár fa a errefele.

A félig elhagyott város

Amikor összeállítottam a kirándulást Deltába, sokat olvastam a környékről, de Leamingtonról semmi érdekeset sem találtam. Pici mezőgazdasági közösség volt, amit 1871-ben alapítottak és arról híres, hogy mellette van Oak City, ami majdnem a Manhattan Project titkos laboratóriuma lett, de Oppenheimer inkább Los Alamost választotta.



Leamington nevét először akkor olvastam, amikor az erre vezető vasútvonalnak néztem utána. Akkor akadt meg a szemem a szomszéd falu nevén, Lynndyl-en. Lynndyl annyira kicsi, hogy mire eszembe jutott, hogy lefotózzam, már túl is szaladtunk rajta, visszafordultam, de semmi jellegzetest nem sikerült észrevenni, pedig ennek a városnak van az egyik legszebb neve Utahban.



Lynndyl azért lett Lynndyl, mert a távírászkisasszony szerette a cipőket. A vasutat kiszolgáló városkát még nem nevezték el, de a távírdát már bekapcsolták a hálózatba. Salt Lake Cityben ülő főtávírdász meg rádörrent (már ha ez távírón lehetséges) a kisasszonyra:

- Maga meg hol van?

Mit lehet erre válaszolni, ha a település még el sincs nevezve? A kisasszony kétségbeesetten körülnézett és megakadt a szeme a cipője feliratán: Lynn, Massachusetts.

- Lynn-ben vagyok!

- Olyan már van Box Elderben - felelte a főnök. Valószínűleg ott is szerették a cipőket.

- Akkor Lynndylben vagyok! - és ott lett.



Leamington mellett van két elhagyott szénégető boksa. Ezeket akartuk megnézni Yodával, de mielőtt odaértünk, megláttuk Leamingtont. Azaz először egy út mellett parkoló autót egy elhagyott ház előtt. Aztán egy másikat. Aztán egy harmadikat és utána jött a benzinkút újabb autókkal. Mint egy szabadtéri emlékműve az autópályák előtti Amerikának.



Majd ott volt a régi templom a városi múzeummal. Nyitva évente egyszer, vagy telefonáljanak. Yodát legjobban a hatalmas fák érdekelték, meg a kalyiba.



Engem a főkapcsoló ragadott meg, elképzeltem, hogy megrántom és minden fénybe borul. Persze ahhoz villanydrót is kellett volna.