Kereskesszékes szobor

Csak én gondolom kengyelfutó gyalogkakukkon nevelkedett k-európai agyammal, hogy a balról második figura minimum a szakadékba löki a kerekesszékes, kétségbeesetten kapálódzó fickót, akit csak a kisgyerek akar megmenteni, miközben a jobboldali nő már előre táncol a rokkant sírján?

A Fehérpalota

- Ez... ez egy bordély volt? - kérdeztem óvatosan a nyílt napon az egyik idegenvezetőt.

- Háááát ... - felelte óvatosan - a házat eredetileg Fehérpalotának nevezték, de utána úgy hívták egy időben, hogy Gyönyörpalota.

Erre csak bólogattam.

Az épület külseje szögesen eltért belsejétől.

Belülről az emeletbe beépítettek egy mediterrán utcát egy utcai bárral.

Meglepő módon a hatvanas évekbeli dekorhoz se a mostani tulajdonos (egy ügyvédi iroda), se a korábbi tulajdonosok nem nyúltak.

Megmaradt a szökőkút, a festmények, a belső utcácska, minden.

- Tiszta Las Vegas - morogtam magamban miközben a tetőteraszon levő medencét nézegettem.

Valószínűnek tűnt, hogy az épület fénykorában másféle medencéket nézegettek itt.

- A festményeket egy magyar festő festette.

Azt hittem, rosszul hallok.

Az egykori hálószóbákat (hehe, lehet, nem hálni jártak oda) méretes, mediterrán tájakat ábrázoló falfestmények borították.

Tüzetesebb vizsgálat után (Korfu?) észrevettem, hogy minden festményen bólogat egy-két olajkút. (Fenti kép, jobboldal, középen.)

Az egész ház teljesen bizarr volt.

- Mi volt a magyar festő neve? - kérdeztem.

- Nem tudom, nem találtunk erről információt.

- Lehet, hogy Anonymus festett is - morogtam magamban, de aztán megtaláltam a festő aláírását.

Ha valaki elolvassa vagy tudja, hogy kicsoda, remélem, megosztja velünk.

Mitt tettél Mókuska?

- Baaaaaa....sssszus, Mókuska, minek rágtad szét a hűtőegység vízvezetékét?

- Mert éhes voltam, érted, ÉHES, mert csak naponta kétszer adtál enni!

Szóval a szélvihar letépte az ereszt és szétcincálta a swamp cooler ponyváját. Valamennyit meghagyott belőle, a többi ki tudja hova lett. (Most egy közeli vagy távoli szomszéd biztosan csodálkozik, hogy került a kertjébe egy nagy ponyva.)

A mókus meg szétrágta a vízvezetéket, ami három helyen spriccelt az égbe.

Szerencsére Mókuska rendes volt és pojt az eresz fölött és a napelem alatt rágta szét a vezetéket.

- Kivágom és toldalékolom - magyaráztam Mókuskának, aki kezdte érezni, hogy nőnek a fogai.

Gondosan kitettem a szerszámokat és alkatrészeket a tetőre, amik vezényszóra kezdtek csúszni lefele.

Az egész szerelés leghosszabb szakasza a két-három centis és öt milliméteres alkatrészek kikeresése volt a fűből, miközben magyarul tanítottam Mókuskát.

Aztán összeraktam és eresztett, mint a Titanic a jéghegy után.

Nem csúszott be, aminek be kellett volna csúsznia, pedig lezsíroztam a végét, mint politikus a közbeszerzést.

Megint szétszedtem és megint és újra, közben fáradhatatlanul tanítottam Mókuskát.

Ekkor már működött és csak alig csöpögött

Ősszel kicserélem az egész vezetéket. Addig jó lesz, ha Mókuska szét nem rágja.

Hölgyek irodalmi klubja

- Hölgyek irodalmi klubja - ízlelgettem a kifejezést az éves Történelmi Otthonok Bejárásán.

Salt Lake City Andrássy útján, a South Temple-n levő épületet az 1910-es években építették, amikor az 1877-ben alapított klub kinőtte első épületét.

De mit csináltak a hölgyek egy irodalmi klubban?

- Irodalomról beszélgettek, mert még nem volt Instagram - gondoltam, aztán beléptem az épületbe.

- Lehet, színdarabokat is előadtak - változtattam meg véleményem, miután beléptem az épületbe és azt mondam, "oh".

A színházteremben első gondolatom az volt, hogy "milyen világos". A második, hogy a Prairie School-hoz tartozó építészek tudtak valamit.

Például ablakot csinálni.

(A Prairie School a 19. század végének, 20. század elejének egyik amerikai építészeti irányzata. Az épületeket vízszintes vonalak uralják, a sátortető kis dőlésszögű. Ahogy olvastam, az elnyúló épületek a préri végtelenségét idézték.)

Több helyen olvastam arról is, hogy ezt az építészeti stílust a természetes anyagok használata jellemzi, akármit is jelentsen ez, mert hát a huszadik század elején még nem sok műanyag volt.

Abba nem megyek bele, hogy miért kellett külön hölgy irodalmi klub, hogy kik lehettek a hölgyek (nem, nem a szakácsné), hogy miért nem voltak kis olvasószobák, hogy miként is történtek a felolvasóestek és irodalmi viták és, hogy miért szűnt meg a klub.

A Hölgyek egészek 2010-ig olvasgattak itt, majd az épületet egy non-profit alapítványnak ajándékozták. (Rossz májam szerint felfedezték az Instagramot.)

A lényeg, hogy az épületet ma is kulturális célokra használják és most nekünk is sikerült megnézni.

Tudom, hol vagyok!

Nem rossz ez a lábtörlő a szabadkőműves templomban.

Ha esetlen nem tudnám hol vagyok, azonnal emlékeztet rá belépéskor.

Golfütők

 

- Férfi golfütő - olvastam - bolondnak is megéri, 599.99.

- Női golfütő, 639.99. Szinte ingyen van!

De miért olcsóbb a férfi ütő, mint a női? 

Erre találtam egy választ, ami angolul jobban hangzik, because it takes balls to golf, avagy nem olyan frappánsan: a golf a tökös emberek sportja.

Virágnézés

- Menjünk vadvirágokat nézni! - mondtam Puppeynak, aki csodálkozott.

- A kertben is vannak virágok....

- De ezek a hegyekben vannak.

- Fák is vannak?

- Akadnak. Sziklák is vannak.

Ez eldöntötte a kérdést. Menünk.

Felmásztunk a város fölé.

Az elmúlt napok viharai kitisztítottak minden szemetet a levegőből és a kilátás tökéletes volt.

A virágok pedig nyíltak.

Itt, a tavaszi esők után mindenütt virágba lehetett botlani.

Puppey is lelkes volt. Ő katalogizálta és meg is jelölte kedvenc virágait.

Amikor felértünk a gerincre, onnan megláttuk a City Creek Canyont.

Már ezért megérte feljönni.

Innen látszott, hogy szárazság van: a fű se volt mindenütt zöld és még csak május közepén járunk.

- Az el akar hervadni - jegyezte meg Puppey és azonnal gyakorolni kezdte az irrigációt.

- Megnéztünk mindent? - kérdezte ekkor a fiatalúr - ebédre haza kell érni!

- Miért?

- Hogy tudj nekem ebédet adni.

Ha ebédet nem adtam volna, ez a túra hosszabb lett volna.

A mozdíthatatlan kutya

- Sétáljunk ezen a szép reggelen! - javasolta Puppey hajnalban.

- Nem megyünk messzire - feleltem - dolgozni kell majd menni!

- Menjünk, menjünk!

- De nem megyünk a városba! - mondtam.

- De. Megyünk.

- Nem megyünk.

- De megyünk - és Puppey leült a járda szélén.

Puppey ilyenkor a Mozdíthatatlan Tárgy, amit egy archimédeszi Fix Ponttal és emelővel se lehet kimozdítani.

- NEM. MEGYÜNK. A. VÁROSBA.

- AKKOR. ITT. MARADUNK.

- És ha hazamegyünk reggelizni?

- Reggelizni azt lehet - és sikerült kimozdítani a megmozdíthatatlan tárgyat.

Sivatagi séta

- De jól néznek ki ezek a sziklák! - ezeket a sziklákat már akkor kinéztük, amikor a Blue Lake-hez mentünk és most elhatároztuk, hogy megnézzük őket, ha már erre jártunk. (Nagyon örülök, hogy akkor eljutottunk Ferguson Springs-be, mert az ma már magánterület.)

A kisautóval nem tudtunk volna lemenni a tóhoz, de ezek közé a sziklák közé simán eljutottunk.

Én reméltem, hogy esetleg találunk itt pár sziklarajzot és vagy pár szép csillogó vulkanikus követ.

Olyan közel vezettem a sziklákhoz a földúton. Ekkor Puppey már hangosan lihegett a fülembe és toporzékolt:

- SÉTA, SÉTA, SÉTA!

Úgyhogy egy darabig a helyi gyíkpopulációt terrorizáltuk.

A gyík berohant egy bokorba, Puppey pedig háromszor körbeszaladta a borkot és akármerről akart a gyík továbbmenni, gyorsan ránevetett ragyogó fogaival.

Hamarosan az összes gyík emigrált és a fiatalúr elfáradt és ekkor áttértünk a virágokra.

Ezeket a piros virágokat az egyik legnehezebb dolog itt lefotózni: a kamera nem állítja jól be a mélységélességet, én pedig a szikrázó napsütésben nem látom a képernyőt.

Ez a sziklacsoport olyan helynek nézett ki, ahol lehetnek sziklarajzok.

Valamit láttam is a távolban, amiről azt hittem sziklarajz, de csak guánó volt az egyik szirt oldalán.

Sziklarajz tehát nem volt, de találtam két kőeszközt, ami vagy kőeszköz volt vagy kőeszköz formájúra tört kvarc.

Ekkor már mindenki éhes volt és meglehetősen messze voltunk a civilizációtól, ezért a csomagtartóból ettünk.

Majd a csomagtartón kávéztunk.

Még lenéztünk a távoli sóssivatagra és elindultunk hazafele.

Temetői séta

Salt Lake City nagy temetőjébe jó benézni és sétálni egye, mindig lehet itt valami érdekeset találni.

Ez most is így történt.

Alig néztünk körül, megjelent a temető egyik lakója.

Nagyon elégetettnek tűnt, amint aki most ette meg az összes művirágot a temetőből.

Egy kemence jellegű sír felől jött, ami faszénnel volt tele. Remélem faszénnel.

(A hawaiiak gyakran kijárnak rokonaikhoz szépen kiöltözve és isznak és esznek az egészségükre, majd zenélnek nekik.)

Setáltunk egy kicsit a japán, majd a kínai parcellák között.

Aztán megláttuk a talán legszomorúbb sírt.

Nagyon reméltem, hogy nem a kedvességet temették ide.

Ekkorra már lejárt az időnk: haza kellett menni az éjjeli viharban leszakadt ereszeket megszerelni.