Naplemente a Lake Mead partján

- Oda le KELL menni - mondta Puppey és ki vagyok én, hogy ellenkezzek vele?

El is indultunk a tópartra, ahol tizenhat éve fürödtünk és, ami tizenhat éve sokkal közelebb volt és nem azért, mert az idő múltával megváltozik a távolságérzékelés.

- Be fog estelledni! - morgott Puppey és elindultunk.

- Ezek nem cicóznak - állapítottam meg, miközben Puppey megjelölte a táblákat.

- Ötezer dollár és/vagy hat hónap börtön szemetelésért! Tiszta Monopoly!

A tópart viszont tiszta volt.

Meg elhagyatott. Csak pár ingyenes mentőmellényt lóbált a szél.

Megnyugtató volt látni, hogy használat után visszahozták őket.

A víz hideg volt - mit akarok március elején?! De a kilátás megérte.

A naplemente itt is olyan látványos volt, mint a Nagy-Sós-tónál.

Megérte kijönni.

Kemping a pálmafák alatt

A futás helyszínén lehetett kempingezni, de a szervezők által kínált sátrak kicsit zsúfoltan voltak, közparkban, milliós agglomerációban meg amúgy se igazán szeretünk kempingezni.

Ha valaki csak fut, annak ez ideális megoldás, de annak, aki futót hoz és visz, annak nem tökéletes.

Én egy másik helyet néztem ki az éjszakára.

Itt volt egy kis hely az emberek között és a reggeli látvány, amint kiléptem a sátorból, elfeledtette a félóra vezetést, ami elválasztotta egymástól a két tábort.

Annyira belefeledkeztem a látványba, hogy majdnem fejjel előre estem ki hajnalban WC-re menet a sátorból.

Ráadásul itt az autónak is volt saját helye.

A kétszer elhagyott város - St Thomas

1938 június 11.
Hugh Lord megsimogatta háza falát, végignézett a minden mozdíthatótól és eladhatótól megszabadított épületen, a falak tövét nyaldosó hullámokon.

Valószínűleg elnézett a hegyek fele, a horizontot uraló Mormon Mesára, ami előtt a kisvárosnak életet adó Muddy és Virgin folyók találkoztak és ahol egykor egy híd áll és amerre már csak sima víztükröt lehetett látni.



Meleg volt.

Lord beszállt csónakjába, még egyszer visszanézett a vízből kiálló csupasz falakra, házakra, a kivágott fasorok helyére. Valószínűleg sóhajtott egyet és elevezett. Sose tért vissza, pár héttel később St Thomas legmagasabb épületét is elnyelte a lassan kialakuló Lake Mead.



St Thomast másodszor hagyták el lakói.

A városkát 1865-ben mormon telepesek alapították és része volt annak a település-láncnak, ami Salt Lake Citytől nyújtózott délre túl Las Vegason. A várost nem Szent Tamásról nevezték el (akármelyikről), hanem egy mormonról, azaz szentről, akit Tamásnak hívtak. A mormonok öntözőárkokat ástak, fákat ültettek és egy révet építettek a Virgin- és a Muddy-folyók mellé. A település szépen gyarapodott. A mormon háború után meghúzták Utah mai határait és amikor ezeket kiigazgatták, kiderült, hogy a település Utah helyett Nevadában van. Nevada azonnal aranyban követelte az elmaradt adókat (ahogy a hasonló sorsra jutó Panacában is), mire a mormonok megsértődtek és felégették az egész falut és átköltöztek Utahba. Csak a révész maradt. 1880-ban Nevada megenyhült és ekkor újabb mormon telepesek érkeztek.



Ismét felépítették a városkát, kijavították az öntözőárkokat és művelni kezdték a földet.

Aztán jött a gát.
Az állam kártalanította a telepeseket, akik minden mozdíthatót leszedtek, minden eladhatót eladtak, majd kivágták dédelgetett fáikat és a faanyagot is eladták, majd ismét visszaköltöztek Utahba.

St Thomast pedig elnyelte a Lake Mead.



Az évtizedes szárazság következtében a Lake Mead visszahúzódott és St Thomas romjai nyolcvan év után kibukkantak a vízból.

Ide szerettem volna elmenni.

Az elfogyó Lake Mead

Most 2016-ban ekkora volt a Lake Mead. A tározó feltöltése óta nem volt benne ilyen kevés víz.



A fenti fotó 2012-ben készült.

A következö meg 2006-ban. Remélem, csapadékos tél lesz. A tónak szüksége lesz rá.