Téli kikötő és flamingók a Nagy-Sós-tóban

Meglepő dologgal kezdem.

Nincsenek flamingók a Nagy-Sós-tóban.

Akkor honnan ez a cím?

Egyszerű. A téli marinában gyönyörködtünk és ekkor olvastunk egy történetet egy elmebeteg, floridában született rózsaszín flamingóról, aki megszökött az állatkertből és a Nagy-Sós-tót választotta otthonának.

Húsz éven át élt itt.

Az emberek szerették és ötvenezer dollárt dobtak össze, hogy telepítsenek még több flamingót a tóra.

Hogy legyen társasága és mert jól néznének ki.

A szövetségi kormány azonban megfúrta az ötletet, mert hogy a flamingók nem őshonosak. (Mert a tehenek, disznók, emberek igen?)

Azért, hogy legyen valami a kikötőről is, íme, egy rövid felvétel, amit ott csináltunk:

A láncfűrészes szobrász

 

 Az enyhén Kovács Margit kerámiára emlékeztető faszobor láttán örülni kezdtem, hogy eljöttünk a Wheeler Farmra.

A kivágásra ítélt fasorból a láncfűrészes művészek mindenféle szobrokat faragtak és, ahogy láttuk, egyikből sem lett fogpiszkáló.

A ló meg egyenesen fogyhatott volna még egy kicsit.

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, 

Meddig szem ellát, puszta földön, égen... - idéztem. 

Persze a fickó nem Toldinak nézett igazán ki, hanem inkább Kukorica Jánosnak öregkorában, vagy Chuck Norrisnak fiatalon. De ennyi költői szabadságot megengedhetek magamnak.

Szállj, szállj sólyomszárnyon - néztem a madárra, ami inkább egy totemoszlop-szökevénynek tünt.

Nekem a Madárvédő Golyókapkodó háza tetszett a legjobban. Eldöntöttem, hogy otthon nézek is egy kis Pom-Pomot.

A nagy hó

Esett egy kis hó. (Yoda utálta is.)

Ahogy álltam a teraszon, láttam, hogy valami mozog. 

Egy macska úszott át a hóban az utcán.

 Vettem egy nagy levegőt és elkezdtem takarítani. Ez a munka kézi hómarót kívánt.

A szomszédság is hasonlóan gondolkodott és mindenki előkapta a hótakarító kézi észüléket és együtt eltakarítottuk a járdákat és kiástuk idősebb szomszédeinkat a hóból.

Volt, aki egy utat ásott keresztbe az utcán, hogy a macskák és mókusok át tudjanak menni a másik oldalra.

Én elégedett voltam: másodszor használtuk a kézi hómarót és valóban, nagyon jó volt utakat ásni a hóba.

Yoda a hóban

 

Megjött az év első igazi hóvihara. Picit későn, de megjött.

Yodának meg ki kellett mennie.

El is indultunk. Yoda lementünk a lépcsőn és a Mester elkezdett eltünni a hóban.

Pár lépés után Yoda megfordult és visszaiszkolt a házba.

- Erre térjünk vissza tavasszal - mondta és sértődötten bebújt az asztal alá.

Késik a reggeli

Valami zörgött  a kerítésen és valaki mérgesen cserregett.

- Szia mókus! - mondtam.

- Hol van a reggelim? - rázta idegesen a farkát a mókus.

- Vasárnap van... lustálkodtunk...

- Ez az! Vasárnap extra reggeli jár! Ez az örökké termő etető vagy mi!

- Adom, adom!

A mókus minden lépésemet követte, rohángált körülöttem és cikázott lábainm körül.

- Siess! Éhes vagyok és le fogok fogyni! Nézz rám, éhezem, kilátszanak a bordáim... csak a bundám takarja őket...

Egy jó kereskedő

 - Hol a sushi?

- A szatyorban?

- Itt nincs és hol van a banán?

- Ahol a sushi... - sóhajtottam lemondóan. Valahol eltünt a sushi is és a banán is. Valahol a bolt és a konyha között. 

Visszamentem és ott volt a kisfőnök, akinek tollseprű van a fenekében. Na jó, nem a fenekében, hanem a dereka  mögé tűzve. De teljesen úgy néz ki, mintha a fenekében lenne.

- Jóestét, nem hagytam itt egy tálca sushit és egy fürt banánt?

- Nem tudok róla, de hány banán volt?

- Négy.

- Kifizetted?

- Igen.

- Várj.

Libegő töllakkal elszaladt. Aztán megjelent négy banánnal és egy tálca sushival.

- Tessék!

Ezentúl sose fogom azt mondani, hogy a kisfőnök, akinek tollseprű van a fenekében. Még ha úgy is néz ki.

Ontario bánya

Megjegyzés: ez egy 2020 októberi kirándulás, csak elfelejtettem befejezni a bejegyzést. 

Ez véletlen volt.

Teljesen véletlen.

Kirándulni mentünk, őszi szineket nézni és épp Park City után megláttunk egy parkolót, ahonnan ösvények indultak el a hegyekbe. Megálltunk és akkor észrevettünk a parkoló mögött egy bányát.

Azt is észrevettük, hogy a bányaépületek mögül kutyával emberek jönnek.

Meglátni és megnézni egy pillanat műve volt.

Ez a bánya sokkal jobb állapotban volt, mint a Silver King vagy a Judge és itt be se lehetett menni mindenhova és nem azért, mert volt józan eszünk és nem akartuk, hogy a fejünkre essen, hanem azért, mert a  létesítményet "naftalinba tették" és várja, hogy valamikor megint üzemeljen.

Itt nem voltak szabadon levő feneketlen lyukak és csupaszolt, szabadon lógó vezetékből is csak emelet magasan lehetett látni pár drótocskát.

A borítás jórészt a helyén volt, csak egy szállítószalag lógott magányosan egy toronyból.

A térképet nézegetve a homlokomra csaptam.

- Ez az Ontario bánya! - Park Cityben a városi patak partján túrázva láttunk egy falfestményt egy aluljáróban "Élet az Ontario bányában" címmel. Park Cityben úgy látszik a művészek főleg bányákat örökítettek meg.

- Ez olyan, mintha tegnap mentek volna el a bányászok! - állapítottuk meg belesve egy műhelybe.

Valóban, a belső terek mind gondosan le voltak zárva és mindent elpakoltak benn. Hátha visszajönnek. Kísérteni.

Nyoma se volt a Silver King-ben látott romoknak és elhagyott belső tereknek, nem tudtunk kóborolni az épületben.

Így is izgalmas volt kóborolni az udvarok labirintusában és megnézni az AC/DC-nek emléket állító Stairway to Heaven-t. Kipróbálni nem volt kedvünk, pedig biztosan jó lett volna fentről a kilátás.

Inkább felmásztunk egy hegyre és onnan néztünk körbe. Az magasabb volt és lankásabb.