Wendover - a roncsderbi folytatódik

Wendverben eddig is olyan érzésem volt, mintha egy Mad Max film díszletei között járnék, most azonban a reptér újabb meglátogatása után ezen is túlléptünk és eljutottunk a világvége utáni pillanatokba.

A második világháborús katonai barakkok, tisztiszállások elvileg védettek - ezért se bontották le őket. Meg azért se, mert a bontás pénzbe kerülne.

Itt áll egy kisebb elhagyott város, aminek különböző részeit fokozatosan ürítették ki 1947 óta és ami ma teljesen elhagyatott.

Időnként az újságokban megjelenik egy-egy cikk arról, hogy leégett egy nyolcvan éves barak.

Aztán megint csend van, az önkéntesek örülnek, ha az Enola Gay hangárt és a repteret helyre tudják állítani. A többi várhat.

Addig fütyül a szél és ördögszekerek kóborolnak az utcákon.

Ja, ha valaki filmet akar forgatni az Emberiség kihalása utáni Földről, szóljon. Van egy tippem, hova menjen.

Wendoveri reptér

Ha már - megint - Wendoverben voltunk, most sem hagyhattuk ki a légibázist. Egyszerűen Gold Hill és Ferguson Springs után Wendover is egy világvárosnak tünt és ki akartuk élvezni a múzeumot és a repülőteret.

A repülőtéren ma egész nagy volt a forgalom. Magángépeken, chartereken kívül ide csak a katonák repülnek.

A kifutópályánál parkoló két gép most már nyugdíjas volt. A spanyol légierő húsz Mirage F1M-esét megvette egy Draken International nevű cég. A Draken rendelkezik a világon a legnagyobb magán légierővel.

Amikor abbahagyták a parkolást az még izgalmasabb volt, biztos távolból is éreztem, hogy a hajtóművek szele leviszi  maradék hajamat is.

A gépek hamarosan nagy zajjal távoztak, mi pedig elindultunk, hogy felfedezzük a repülőtér többi részét.

A távcsövet megint az autóban felejtettük, így ismét nem sikerült megnézni a hosszú épületet és tornyot, amit a Függetlenség Napja című filmhez építettek - és ahol a film egy részét forgatták.

Az Enola Gay hangárt viszont most sikerült megnézni.

Az atombombát ledobó repülő pár hétig itt, Wendoverben állomásozott és gyakorlatozott 1945-ben.

Ha már itt voltunk és hagytuk, hogy Yoda megjelölje ezt a történelmi helyet is, elhatároztuk, hogy megnézzük a második világháborús laktanyák maradványait.

Ezzel pedig kezdetét vette egy újabb wendoveri roncsderbi.

Utahi ideiglenes tenger

 

Már láttuk egyszer, hogy milyen, amikor a Bonneville Salt Flats egy tengerré alakul. Most egész más szögből, más helyről láttuk ugyanezt.

Nagyon nehéz volt elhinni, hogy ez a "tenger" mindössze 3-5 centi mély.

A mélyebb pontjain, mert máshol ennél is sekélyebb.

Helyenként meg már csak vendégmarasztalóan sós-sáros.

Nem igazán értettem, hogy mi motivált egyeseket abban, hogy erre rámenjenek autóval, de az biztos volt, hogy láttunk olyant, aki véglegesen elakadt és vontató húzta ki.

Nem. Nem fotóztuk le, ahogy húsz méter hosszú kábelellel csörlőzték ki a járgányt. Ennyire nem vagyok gonosz.

A sót látni pont elég volt ahhoz, hogy megborzongjunk: A futóRibizli itt fog futni.

Ferguson Springs

- Még rengeteg idő van ebédig - néztem Yodára - sétáljunk még egyet!

A Mester elégedetten bólogatott.

Gold Hill-be menet láttam egy COWSPIRACY feliratot egy mellékútnál. Most úgyis közel voltunk, lekanyarodtunk, hogy megnézzük.

Nem vártam sokat a helytól, arra számítottam, hogy pár percet sétálunk, mielőtt visszaérünk Wendoverbe.

Aztán ahogy a földút kanyarodott egyet, felkiáltottam:

- VÍZ!

- FÁK! - csatlakozott Yoda.

Valóban, pici tavacskákat láttunk az út mentén. Kerestünk egy parkolót, közben találtunk egy olvashatatlanná kopott Wildlife Sanctuary táblát, amiről később semmit se találtam online, majd egy helyen, ahol az út háromfele ágazott, leparkoltam.

Az egyik út egy árokban szakadt meg, a másik kettő tovább vezetett valahova.

Itt is volt egy kisebb tavacska.

A sivatag csendje helyett intenzív kuruttyolás hallatszott. Nimfák helyett békák lakták a tavat. 

Vízcsobogást is hallottunk: Egy hatalmas tartályba vitték vezetékkel a forrásvizet és a tartályból összetákolt csőrendszer vitte a vizet fel egy öreg fa lombjai közé. 

Egy lelógó csődarabban végződött az installáció: ez egy (hideg)zuhany volt, valószínűleg birkáknak.

Továbbhaladva megláttunk pár házat. Azaz pár háznak a romjait.

Ez volt Ferguson Springs. (Én készültem!)

Hogy mi volt Ferguson Springs? Ez már egy nehezebb kérdés. Annyit találtam a helyről, hogy egy bányaváros volt, amit 1880-ban alapított egy Salt Lake City-beli vállalkozó. Ekkor főleg rezet bányásztak itt. 1904-ben már saját iskolája volt, ami 1933-ban bezárt a várossal együtt és mára a településnek nyoma se maradt.

Szóval nyoma az maradt, de nem sok.

Jó volt sétálni a fák közöt, megnézni a még álló két épületet, meg a pár összeomlottat. 

A gerendaházat mindenestre nagyon szépen építették fel valamikor. Az egyszobás ház ma is szilárdan, bár részben tető nélkül állt.

A kéménye és kandallója is megvolt.

Most tavasszal, amikor minden kezd zöldülni és élni se volt igazán vendégmarasztaló ez a völgy. Pedig még víz is volt itt!

Bele se mertem gondolni, milyen lehet itt a nyári forróságban vagy a téli hidegben.

Persze ez a pár összedőlt ház és bánya valamikor valakiknek az otthona volt.

A mászkálásban és a filozofálásban egyszerre megéheztünk.

Megint ránéztem órámra és még mindig korán volt. Gyanusan korán. Aztán rájöttem a megoldásra: amikor valahol az elmúlt fél napban volt egy pillanatnyi lefedettség valahol, az órám és a telefonom átállt nevadai időre. Wendover azonban noha Nevadában van, a utahi időzónához tartozik.

Ideje volt menni és enni valamit Wendover egyik legjobb éttermében, a Salt Flats Cefeba.

Kelet-Wendoverből Nyugat-Wendoverbe

Kelet-Wendoverből átmenni Nyugat-Wendoverbe nekem kicsit olyan volt, mint Kelet-Berlinből átugrani Nyugat-Berlinbe. Csak határellenőrzés nem volt közben.

Kelet-Wendoverben vannak a szállodák és a lerohadt város. Nyugat-Wendoverben a fények és a kaszinók.

A fotó távoli részén a sok fény a haldokló Nyugat.

Mondjuk az mindkét Wendoverre igaz, hogy a rendőrség extra fényjátékkal szórakoztatja a nagyérdeműt: a széles utcán az autópálya után mindenki száguldozni akar, a közrend éber őrei pedig minden gyorshajtót azonnal lekapcsolnak.

Drága dolog itt kaszinózni...

Kapitalista realizmus

A faluban sétálva láttam meg ezt a torzót. 

1967-ben avatták fel az Egyesült Államokban, Utahban, South Salt Lake-ben. 

A jobboldali kisfiú rajongva néz fel a zászlóra, miközben a kislány haját fényes szellők fújják. 

Némi gondolkodás után beazonosítottam a szobor stílusát. 

Kapreál. Kapitalista realizmus. 

Gold Hill

- Innen csak tizenegy mérföld - súgtam Yoda fülébe, miközben lelassítottam, hogy lekanyarodjak a főútról.

Ettől kezdve jóminőségű földúton döcögtünk.

- Messze van? - kérdezte a Mester - Mert én megsajnáltam a szomjazó növénykéket.

Megálltunk, hogy Yoda meglocsolhassa, amit itt meg lehetett öntözni.

Elindultunk egy keréknyomon és azon mentünk pár kilométert, amig a csapás el nem enyészett egy dombtetőn.

Megfordultunk és visszasétáltunk az autóhoz és tovább poroszkáltunk Gold Hill fele.

Gold Hill valamikor egy háromezer lakosú bányaváros volt, ahol - ahogy ezt a hely nevéből is lehet sejteni - aranyat bányásztak a 19. század második felében. Meg egy kis ezüstöt és aranyat. Aztán ezek a bányák pár év alatt kimerültek és Gold Hill-ben csak pár bányász maradt egészen az első világháborúig. Ekkor szükség lett Gold Hill másik kincsére, az arzénre.

Az amerikai vegyifegyverprogramhoz innen (is) vitték az arzént. 

A háború után újabb aranybányákat nyitottak és még egy vasút is épült ide Wendoverből. Nem volt egy nagy vasút, a tulajdonosok használt sineket vettek és szereztek bontott talpfákat, a vasuti töltést pedig a sóssivatag szélén hozták a lehető legköltséghatékonyabb módon. 

Vettek két mozdonyt is, amik épp egy bontóból szöktek volna meg. Személykocsijuk is volt: kettő. A vasútvonal a második világháborúban fellendült, ekkor megint kellett az arzén és ekkor kezdték a tungstenbányákat is megnyitni. A háború után lassan elsorvadt a vasút, eleinte kétnaponta járt, majd négynaponta, majd hetente egyszer aztán már soha többet.

Gold Hill meg ottmaradt a semmiben. Egy bánya még ma is üzemel, annak pár bányásza és főmérnöke lakik itt, meg pár őslakos, akik valamiért nem akarnak innen elmenni. Vagy nem tudnak. 

Gold Hill-ben van vezetékes víz a saját kútjukból, de ez a víz enyhén arzénes, szóval csak a helyiek csak ellenségeiket kínálgatják vele.

A szállodának nyoma se maradt. Annak se nagyon, hogy itt valamikor két helyi újságot is nyomtattak. De a bolt még áll - bár nem tudni, hogy meddig.

Csak óvatosan néztünk körül, mert Gold Hillnek ma is van biztonsági személyzete: egy hatalmas, szimpatikus kuvasz követi a látogatók minden mozdulatát, főleg, ha az a mozdulat ételhez köthető.

Gold Hill-nál láttunk szebb kísértetvárost is, festőibbet is, de azért nem volt rossz.