Logani vizek és malmok

Jó nyáron Logan-ban lenni. Picit hűvösebb van, mint máshol és közel vannak a hegyek, ahol még inkább lehet enyhülést találni.

Az enyhüléshez nem kell Tony Grove-ig vagy a Macitóig felautózni: a város szélén is vadregényes és nyugod helyeket találni.

A Logan-kanyonban voltak a város első vízművei, amiknek tulajdonosai szó szerint egy fél kanálnyi tóba képesek lettek volna egymást belenyuvasztani.

(Amikor felépült az első vízerőmű, felette akarta megépíteni egy vállalkozó a másodikat, mire az első tulajdonosa épített egy harmadik erőművet feljebb és amíg lehet, egy csepp vizet se juttatott az kettes számú erőműbe.)

Azért is szeretünk az erőművek hült helyére jönni sétálni, mert itt kirándultunk először Puppey-val.

Talán ezért is jöttünk vissza augusztusban pár napra Utah leglilább szállodájába, hogy Puppey ismerős helyeken sétáljon.

Azaz rágjon.

A lilaszálloda épp a belváros szélén volt, gyalog lehetett menni sétálni és még vásárolni is - kis jóakarattal. Mert hát ez Amerika, itt ritkán sétálnak az emberek csak úgy amióta feltalálták az automobilt.

Pont a szálloda mögött találtunk egy - Loganban elmaradhatatlannak tűnő - patakot is.

A patakot követve csatornákat és egy elhagyott malmot találtunk.

Meglepőek voltak a malom romjai a belváros peremén. Mert nem egy nagy becsben tartott történelmi helyről volt szó, ahol az ősök munkája iránti tiszteletből csak suttogva lehet megszólalni.

A belvárosi malom tökéletes kísértettanya volt, ahova a hely vagány csávók falfirkálni és sört inni járhattak. (Ezek szerint Loganban tényleg minden lehetséges.)

Mindezt múltidőben.

Nem sokkal azután, hogy ottjártunk, a Thatcher malom, ami ugyanazé a csakádé volt, akik Tony Grove-felfedezték, az épület maradványait lebontották, hogy lakóházakat építsenek a helyükre.

A fenti képen a malom megmaradt utcafrontja, a lentin pedig az eredeti épület látható.

Majd ha legközelebb elmegyünk és már áll az új apartmanház, azt is lefotózzuk.

Santa-rablás

Helyi történet az elrabolt Mikulàsról. (A fotók illusztrációk.)

A történet hőse nagyon várta a Karácsonyt. Annyira, hogy már jóval Hálaadás előtt kitette a karácsonyi dekorokat Santával együtt. Pedig tudjuk, hogy Halloween után hálaadási dekort kell kitenni.

Egy reggel aztán döbbenten látta, hogy az óriási Télapója eltünt és csak egy levél van a helyén. Ami váltságdíjat kért az elrabolt Santáért. 

“Ha vissza akarod kapni a Télapódat, szedd be a karácsonyi dekorációt és csak Hálaadás után tedd ki.”

Hősünk ragaszkodott Santájàhoz és kelletlenül beszedte a dekorációt. Másnap a Mikulás is hazaérkezett, de hősünk csak Hálaadás után tette ki újra. 

Tony Grove

A Logan és a Bear Lake közötti rengetegben elképesztően sok jó helyet találni - általában menni se kell sokat hozzájuk.

Egyszer már kempingeztünk is itt, de akkor főleg a Macitóra koncentráltunk.

Most egy hegyi tavat néztünk meg, ami sokáig a logani elit nyári menedéke volt.

Amikor először olvastam a Tony Grove tóról, azt hittem, hogy a néve egy Tony nevű ember ligetére utal. Mint kiderült, tévedtem.

A helyi népek high toned-nek hívták arisztokráciájukat. Ezt idővel Tony-ra rövidítették, mert hát ezt könnyebb volt kimondani. Mivel a helyi arisztokrácia járt fel nyaranta a tóhoz, ezért a tavat a loganiak ironokusan Tony Grove-nak hívták.

A gazdag Thatcher-családot követve ide jött fel  mindenki, aki számított. A Tatcherek alapították Logan első bankját és malmokat építettek a városban. Szerencsére Tony Grove-t békénhagyták és nem építettek ide semmit.

Gazdagék jelenlétére ma nem sok minden utal - kivéve a parkolási díjat, ami az egyik legdrágább, amit itt Utahban láttunk szövetségi kezelésben levő erdőben.

A 2500 méteren levő tó körül augusztusban kezdenek nyílni a vadvirágok szinpompás mezővé változtatva a környéket.

A tó körül kényelmes ösvény kanyarog körbe.

Jó ide feljönni - csak sokáig tart.

Párizsi jégbarlang

Meleg volt és nyár és mi meg akartuk nézni a párizsi jégbarlangot. Nem, sajnos ez a jégbarlang nem a francia Párizs mellett van, hanem az idahói Párizs mentén valahol fenn a hegyekben, túl a régi vízműveken.

A Minnetonka barlang után még szerettünk volna kicsit lehülni egy jégbarlangban is.

Ez a barlang sokkal kevésbé volt kitáblázva, mint a másik, egy hosszú, de általában kifogástalan minőségű földúton lehetett hozzá eljutni.

Ez a barlang is egy végtelennek tűnő fenyves közepén volt - de itt véget is értek a hasonlóságok. Nem volt pénztár és nem voltak idegenvezetők. Látogatóból is sokkal kevesebb volt: páran sziklamásztak itt, de hamarosan szinte csak a miénk lett a barlang, ahova egy jól kitaposott ösvény vezetett.

A barlang szájánál megtorpantunk, messziről nem volt egyértelmű, hogy is tudunk mi itt lemászni. Közelebb érve ez a vártnál sokkal egyszerűbbnek bizonyult.

Kevésbé forró és száraz nyarakon már ez a palló is fagyott tavacskán vezet át.

De most nagyon forró és nagyon száraz nyár végefele jártunk.

Amint áthaladtunk a pallón, elértünk az első - beomlott - terembe.

Általában ez tele szokott lenni hóval, most csak egy fél hóembernyi szürkés masszát találtunk, de ahogy továbbbotorkáltunk a köveken, további fagyott hótömböket pillantottunk meg. De hógolyózni vele nem volt nagy kedvünk.

A pár millió éve beomlott terem teteje nagyon jól nézett ki. Látszott, ott meleg van, míg mi szó szerint egy jégveremben fagyoskodtunk.

Innen egy nagyon szűk hasadékon át lehetett továbbjutni a következő terembe. Nem kellett kúszni - de a fejre alaposan vigyázni kellett. 

Egyedül Puppey tudott volna gond nélkül továbbmenni, de ő nem akart. Nem szerette a jégbarlangokat.

Ez a terem már majdnem teljesen sötét volt.

Egy meredek lejtőn botorkáltunk le fejlámpánk fényénél.

Ennek az üregnek az alját víz-sár-jég borította. 

A végén egy vékony hasadék vezetett ki a szabadba.

De ezt kihagytuk, kicsit meredek lett volna.

Most becsültük igazán a CCC-munkások teljesítményét a Minnetonka barlangban.

Ugyanakkor egyáltalán nem bántuk, hogy ez a barlang most "csak" a miénk, hogy egyedül bemehetünk "felfedezni".

Persze nem láttunk annyit, mintha ki lett volna építve - de így megvolt a felfedezés öröme. És a bokánkat se ficamítottuk ki.

Barlang a hegyekben

A hosszú és kanyargós út egy hatalmas fenyvesben és egy pénztáran végződött. Itt kellett kifizetni a barlangtúrát.

A barlangot egy nagyon éhes vadász találta meg, aki miután lelőtt egy galambot, képes volt lemászni egy meredek sziklafalon a zsákmány után és feltűnt neki, hogy a sziklából árad a hideg.

Vissza is tért haverjaival, hátha talál egy kincset - de csak barlangot talált, meg denevéreket.

Miattuk volt, hogy a túrára csak maszkban lehetett menni, nehogy visszafertőzzük őket koronavírussal - meg egyéb nyavajákkal.

A több, mint egyórás túra alatt egyetlenegy denevért se láttunk - talán mert a denevéreknek több eszük van, mint emberek körül csapongani vagy mert aludtak.

Láttuk viszont a kifele jövő csoportot: ők úgy néztek ki, mint akik halálra rémültek egy denevértől vagy kifáradtak egy nagy mászásban.

Valószínűleg az utóbbiről volt szó: a barlan az meredeken ereszkedik a mélybe és a túrán csúszós vaslépcsőkön ereszkedtünk lefele hideg vaskorlátba kapaszkodva.

Aztán ugyanez visszafele.

Természetesen Ribizli szemüvege pillanatok alatt bepárásodott és választhattam, hogy vagy leveszem és vaksin botorkálok lefele vagy fennhagyom és vakon botorkálok lefele.

Valahogy természetesen megoldottuk és még látni is sikerült pár dolgot - bár néha előfordult, hogy a utóbba a fényképeket nézegetve jöttem rá, mit is láttam.

Nem volt egy Aggteleki-cseppkőbarlang, de nem volt rossz. Persze itt is - mint valószínűleg minden barlangan az amerikai Dél-Nyugaton elmesélték a híres legendát az indián hercegnőről és szerelméről.

A barlangot még a huszadik század harmincas éveiben tették járhatóvá. A CCC, a  Civilian Conservation Corps éveken át dolgozott itt. Utakat építettek és barlangot tártak fel és vésővel, kalapáccsal naponta több kilométert gyalogolva, hóban, fagyban, sötétben építették ki a barlangot.

(A CCC volt Roosevelt válasza a világválságra: a CCC-ben dolgozok szállást, ellátást és fizetést kaptak és közmunkában elképesztő dolgokat építettek Amerika eldugott szegleteiben. Például WC-t a Cathedral Gorge-ban.

Kifele gyorsabban jöttünk: hajtott minket az éhség is és hát el akartunk jutni Párizsba is, meg egy jégbarlangba is.

Párizs - Idaho

Ez a Párizs nem az a Párizs. Nem a texasi és nem is a Francia.

Ez a Párizs Idahóban van, közel a Macitóhoz.

A közelében található Montpellier és St Charles. Térképnézegetés és utazástervezés közben egyből arra gondoltam, hogy ide francia mormonok érkezhettek. Persze ez így nagyon nem volt igaz.

Helyesebben annyi volt igaz, hogy mormonok érkeztek. De nem Franciaországból és nem is Kanadából, hanem a vermonti Montpelier-ből.

St Charles-nak sincs köze a Franciaországhoz, hanem egy Charles nevű mormonről nevezték el, ugyanúgy, mint St George-t vagy St Thomast.

Párizst meg.... Párizst sem Párizsról nevezték el hazájukra könnyes szemmel emlékező bevándorlók, hanem Párizst (Paris) egy Parrish nevű mormonról nevezék el, csak a postás elírta nevet. "Annak, hogy Parrish semmi értelme, Paris, na, az egy értelmes szó".

(Hasonlóan nevezték el a legszebb nevű utahi várost is Lynndyl-nek.)

Parrish tevékeny ember volt, ő már Centerville megalapításában is részt vett és ott az egyik legfontosabb utca és az a patak, ami mellett olyan nehezen küszködtünk fel Puppeyval, ma is az ő emlékezetét őrzi. (Párizsi szobrát lásd a fenti fotón. Nem, ő nem Marx, ő Parrish.)

Mi négy dolog miatt jöttünk Párizsba (Idaho). Egyfelől ugye Párizst látni kell. Meg akartuk nézni a hatalmas "notre dame"-t. (lásd a fenti és lenti fotót). Emellett van itt két barlang, a Minnetonka barlang és egy jégbarlang.

Tetszett Párizs, még ha a boltoknak fura is volt a nyitvatartása. 

A városka nyugodt volt, békés és álmos. Mi is elálmosodtunk, de kávét azt nem lehetett kapni, a kávézók mind bezártak, csakúgy, mint a fagylaltózók.

Meg a mozik.

Meg régiségboltok kivételével az üzletek.

Sok egyebet nem tudtunk tenni, elindultunk a jégbarlangba, hátha ott felébredünk a jégbarlang augusztusi havában.

Puppey és az új bogyó

Álomország legszebb tájain jártam, amikor valaki megnyalta a kezem. Nedvesen és hosszan. Nem igazán értettem, mi történik, de ekkor valaki megint megnyalta a kezem. És megint.

Kinyitottam a szemem.

Puppey megint megnyalta a kezem.

- Ki kell menni? - kérdeztem félálomban - egy órája voltunk sétálni.

- Igen! Igen! Kell! Kell!

Félálomban felöltöztem és rohantam Puppey után.

Mentünk egy háztömbkört és Puppey lelkesen kakált egy nagyot.

- Gyere, aludjunk.

Letettem a fejem a párnára és már aludtam is - amíg valaki megnyalta a kezem.

- Puppey? - egy óra telt el az órám szerint.

Puppey megint megnyalta a kezem:

- Siess!

Kapkodva felöltöztem és most csak az utca másik oldalára kellett menni, Puppey azonnal letett egy csomagot, aminek leírását tiltja a közízlés.

- Na, aludjunk - sóhajtottam és eldőltem az ágyon és már aludtam is.

Amíg valaki meg nem nyalta a kezem.

- Puppey?

- Igen, igen, siess!

Siettem.

"Biztosan az új bogyó" - gondoltam. Keverve kapja a régivel, de biztosan a bogyó.

Ekkor már az utcasarkon voltunk, ahol Puppey valami undorítót helyezett a fűre.

- Ebből a szaratóbogyóból nem kapsz többet - mondtam Puppeynak.

Puppey bólogatott és ment aludni.

Én is ezt tettem, amíg meg nem éreztem egy nyelvet a kezem másél óra múltán.

- Hagyjál - fordultam másik oldalmra félálomban.

Ekkor valaki forrón belelihegett a fülembe, majd a valaki elkezdte nyalogatni a fülem.

- Puppey?

- Siess, siess - siettem. Nem szeretek egy kutya nyelvével a fülemben ébredni és azt se szerettem volna, ha Puppey bent megy ki.

Kiléptünk a házból és Puppey már ment is ki.

- Nincs több szaratóbogyó - sóhajtottam és mentem vissza aludni.