Az algoritmus könyvajánlója

Valamiért a Facebook algoritmusa úgy gondolta, hogy én ezt a hangoskönyvet el akarom olvasni.

Mert negyvennégy órán át varázslat-lopó vámpír gyilkosokról (vagy gyilkos vámpírokról) van benne szó.

Az űrben.

Aha.

Halloween Horror 2025/4

- Olyan undorító ez a dekor, hogy elhányom magam tőle - mondta a csontváz és belehányt a hordóba.

A párbeszédet persze én találtam ki Puppeyval szokásos dekor-szemlélő túránkon.

Én a békésebb, humorosabb dekorációkat szeretem, mint a lenti haláltánc-átértelmezést flamingóra.

- Trick or treat, smell my feet - nevettem, amikor megláttam a következő installációt.

Puppey nemcsak szagolni akarta a csontváz lábát, de a jelölést már nem engedtem. Biztos vagyok benne, hogy nem ő lett volna az első.

A régi órának (vagy benzinkútnak?) támaszkodó olvasó halál nekem tetszett, látszott, annyira elmerült a könyvében, hogy nem is veszi észre a lesből támadó fekete pókot.

Ezek a munkásabb, sok odafigyelést és saját munkát igénylő kompozíciók nekem sokkal jobban tetszettek, mint a kertbe kitett undorító dekorok.

Bárki kitehet egy hat méter magas csontvázat a kertjébe, ha kiköhögi érte a négyszáz dollárt.

De egy vadnyugati kocsma felépítéséhez nemcsak pénz kell, hanem ötlet és munka is.

Az igazi horror számomra az, hogy idén az amerikaiak 13 milliárd dollárt költöttek Halloween dekorokra.

Ehhez a 13 milliárdhoz mi is hozzájárultunk tíz dollárral: ennyiért vettünk csokikat a gyerekeknek, akik bejárják a környéket halloweenezni.

Majd kitesszük az tököt a ház elé a cukorkákkal és a gyerekek önkiszolgálnak.

Ha fel van kapcsolva a villany, azt jelenti, hogy lehet jönni és csengetni.

Ha nincs, az azt jelenti, hogy a lakók nem akarnak résztvenni a játékban.

A Halloween sétáinkról egy filmet is csináltunk, amit itt lehet megnézni.

Mocsárba ugatott madarak

A cím csalóka: madarat alig láttunk és Puppey alig ugatta meg őket. De jó cím és nekem tetszett. Szóval a mocsár az igaz belőle.

A Farmington-öböl valamikor a Nagy-Sós-tó volt, aztán sós mocsárrá alakult, majd a telepesek erőfeszítései nyomán szimpla mocsár és legelő lett. Majd megjelentek a halak.

Bonyolult gátrendszer zárja el ezt a mocsarat a Nagy-Sós-tó vizétől és az állatvilág - főleg madárvilág -, ami kiszorult a Farmingtonban urbanizált patakok és a Jordán-folyó mellől, az itt menedéket talált.

Az öböl egy része egy madárrezervátum, ami azt jelenti, hogy általában a madarakat békénhagyják, kivéve, amikor vadászszezon van. Olyankor a madarakat lelövik.

Van itt egy látogatóközpont, ahol meg lehet ismerkedni a mocsár élővilágával (anélkül, hogy valamit is lelőnénk).

Ha esetleg valaki mégse látna sok madarat - mint mi - van pár stilizált szobor is, hogy a városiak megtanulják, mi is az a vizimadár.

A látogatók töltések és vízre épített fajárdák labirintusa vezeti be a mocsár mélyébe.

Akármerre mentünk, mindenfele víztükör csillogott körülöttünk. 

A távolban látszott a ma már nehezen megközelíthető Lúdtojás-sziget.

A sziget mesterséges, akkor épült, amikor a Farmington-szurdokból lezúduló sárlavina elárasztotta a várost.

Akkor a sarat egy helyre hordák a mocsárban, aztán a következő esőzés elmosta az út nagy részét. Ma a szigeten madarak költenek békében (tojást). Nem találtunk erről információt, de a sziget nevéből vaslogikával arra következtetek, hogy a Lúdtojás-szigeten főleg ludak költenek.

Idővel megláttuk az első madarakat is.

Kacsák suhantak a nádas szélén.

Ez a nádas nem őshonos. Mint megtudtam, rengeteg vizet szív el a környezetből és nem igazán tudnak vele mit csinálni.

Puppey-t ez a nádas nem érdekelte: felettébb nehéz egy nádast lepisilni.

Természetesen azért a vakmerő eb ezt megpróbálta és komoly gazdi-büszkeséggel kijelenthetem, hogy sikerrel járt.

Pont jókor voltunk itt: még kellemes meleg volt, egy szál ingben lehetett sétálni (na jó, bevallom, nadrág is volt rajtam), de már alig voltak szúnyogok és a vadászok még nem bújtak elő.

Miénk volt az egész mocsár  és az egész útrendszer.

Egy hosszabb híd után pár madárnéző állomáshoz értünk.

Itt megpihentünk, ittunk, ettünk és napoztunk egy kicsit.

A madarak persze itt is elkerültek minket, de ehhez már hozzászoktunk. Biztosan félek Puppeytól.

Ez volt a túránk utolsó érdekesebb állomása. Innen már kifele vitt az utunk: visszatértünk az autóhoz és elindultunk hazafele.

A kirándulásról csináltam egy nyolcperces filmet, amit itt lehet megnézni.

Ravasz geoláda

A doboz másik oldalán egy ugyanilyen lelakatolt cső volt.

Ennek a lakatnak a leszedése volt a legegyszerűbb a geoládán.

Aztán már csak a két csővéget kellett bámulni.

"Nem verem szét baltával."

"Nem verem szét baltával' - mantráztam és felfedeztem, hogy a csőben kisautók vannak.

De nem lehetett idegen tárgyat használni, minden ami a láda kinyitásához kellett, itt volt és egyetlenegy baltát se találtam a láda környékén.

A cső másik oldalában is találtam kisautót.

Balta itt se volt.

Ekkor jött a zseniális ötlet: a kisautót kihúzzuk az egyik oldalon és betoljuk a másikon. És kijött a következő kisautó. Amit szintén betoltunk a másik oldalon és jött a következő autó.

Aztán egyszercsak nem kisautó bukkant elő, hanem egy hengeres doboz a második lakat számkombinációjával és már nyitva is állt a geoláda.

És tényleg nem kellett hozzá balta!

Egy ház az űrből

- Ezt tudtad, olyan hihetetlen - írta Á egy űzenetben és linket is küldött hozzá (a link itt található).

A cikk szerint a házat meteorkőből építették 1906-ban. Ahogy a szerző írja: "Kis Jenő okleveles mérnök szabadalmaztatta az aerolitból, vagyis meteorkőből készült hőszigetelő falazási technológiát, amely ellenállt a legtöbb salétromsavnak, sós és szerves oldószernek, folyadékoknak és gázoknak is."

Azt is megtudjuk a cikkből, hogy az anyag feleannyiba kerül, mint a tégla.

Nekem már a cím is gyanús volt: az űrből maximum egy úr érkezik, nem ház. Az pedig, hogy akármi, ami az űrből érkezik, olcsóbb legyen a téglánál, az meglehetősen merész állítás: az Antarktiszra expedíciókat szoktak küldeni, hogy meteoritokat keressenek. Az állítólag kétszer olyen drága téglával ez még nem fordult elő,

Persze a meteorit nem aranyárban van. Az arany grammja épp 135 dollár, a meteoré 5 és 5 dollár között van grammonként, a tégla árát nem találtam meg, de nemrég vettem egy dollárért egy kilós dísztéglát. A dísztégla grammja akkor 0.1 cent, egy ezred dollár. 0.001 dodó.

Szóval valami itt nem stimmelt.

Rövid keresés után hasonló tartalmú cikkeket találtam az Origón, a Facebookon és egyéb online helyeken, 

A cikk 2024 elején kezdett terjedni és mostanáig több helyen is megjelent különféle szerzők tollából picit átírva  és a korábbi változatokat nem említve.

A címek mindig szenzációsak és lényegretörőek.

De honnan az elképzelés, hogy a ház meteoritból van?

Az anyagot, amiből a ház épült aerolit-nak hívják, ami a meteorit egyik régi szinonímája. Sok eredeti leírásban is szerepel e speciális tégla neve.

A szerző valószínűleg megkérdezte az AI-t, hogy mi az az "aerolit tégla". Az AI azonnal válaszolt és mivel ez nem egy gyakori szókapcsolat, gyorsan ki is talált egy meggyőző választ. (Az AI az fejlődik, nem lehet tudni, meddig fogja ezt a választ adni, ha elolvassa ezt a bejegyzést, lehet Ribizlifőzeléket fog idézni.)

"Az „aerolit tégla” egy speciális, egyedi építőanyag, amelyet a 20. század elején fejlesztettek ki, és aerolit, azaz meteoritpor felhasználásával hoztak létre." - szopná az AI az ujjából, ha lenne neki olyan. Az AI saját véleményét meg is erősítette azzal, hogy elolvasta a neten fellelhető cikket, amit valószínűleg az AI ötlete nyomán írtak és be is illesztette a válaszba (jobbra fenn a fenti képen).

De mi az aerolit tégla?

Ehhez már-már igazi kutatás kell.

Az aerolit tégla egy üreges téglatípus volt, amit Kiss Jenő talált fel.

Kiss Jenő valószínűleg nemcsak okleveles mérnök, hanem jó marketinges is volt és találmányát a jól hangzó aerolitnak nevezte el orránál fogva vezetve az AI-t (na jó, orra sincs) és a benne vakon hívő (na jó, szeműk az valószínűleg van) médiamunkásokat.

Indoktrináció

- De jó az a Halloween dekor az ajtón! - gratuláltam az uszodában.

- Az nem Halloween dekor! Tényleg be van törve!

Őszi séta

Sok-sok erdőfotót nézni alapjába véve unalmas - én is csak lőni szeretem őket, visszanézni az már más kategória.

De kimenni az erdőbe mindig jó és tényleg gyönyörűek az őszi színek.

A Wagner-forráshoz mentünk, mert az egy viszonylag rövid és szép túra. (Ez a forrás táplálta Utah első serfőzdéjét, amiről még nem írtam részletesen, de azt hiszem, majd bepótolom.) Az egykori vasút vonala felett menő ösvény nem is emelkedik sokat. Szóval tényleg tökéletes.

Meglepő módon a tegnapi vihar után sem volt nagyon sáros az erdő. (A mai vihar után lehet, hogy más lesz.)

A színek és fények viszont tökéletesek voltak.

Megállapítottuk, hogy továbbra is megvan az elhagyott víztározó és hogy továbbra is fotogén.

A tavacskában továbbra is volt víz - több is mint tavasszal.

Szóval minden jó volt és minden szép volt és még a következő vihar előtt kiértünk az autóhoz is.