A mókuska feneke

- Mókuska, mókuska, nem nagyobb a feneked, mint a farkad?

- Figyu, örülök, hogy adtál óriási halloween tököt nekem, de láttad,  mi lett a tököddel? Na így sértegess!!!

Lampaoszlopok

Hirtelen úgy éreztem, hogy ez a kerékpárút Kelet-Európat egyes pillanatait idézi.

Hagyjatok!

- Kapcsold ki a porszívót! - ébredt fel Puppey - Nem tudok tőle délelőtt aludni!

Magánszobrok - Szélmalmok 4

- Szélmalom - csodálkoztam. Salt Lake Cityben sok kertben van "magánszobor", valamilyen műalkotás, amit a ház tulajdonosa, vagy annak valamilyen ismerőse készített.

Van elefánt, krokodil, zsiráf és sárkány.

És itt, ebben az utcában szélmalmokba botlottunk.

Nem voltak rosszak, de nem tudom, hogy miért volt itt ilyen nagy a szélmalmok aránya.

Aztán a következő kertben megláttam egy, a szél tematikába illő szélkakast, amin hal volt a kakas helyén.

- Szóval, ez egy szélhal - állapítottam meg.

A vasút helyén

A mormon állam vezetője, Brigham Young úgy gondolta, hogy a transzkontinentális vasút Salt Lake City-n keresztül fog áthaladni. Olyan verseny folyt a vasútért, mint később az autósokért Echo környékén.

Az állam vezetése ezért is támogatta a vasútépítést és az államalapító egyik gyermeke (az 57-ből) vezetésével egy részvénytársaság is létrejött, hogy elkezdték az munkát és a Parleys Canyonon át vasútat építsenek a transzkontinentális vasút fele.

A vasút azonban a könnyebben járható és kevésbé meredek Echo kanyonban épült meg és Ogden irányában haladt tovább Nyugatra. Ott épült az első nagy vasútállomás is.

Park Cityt végül egy szárnyvonal kötötte össze a transzkoninális vasúttal és egy keskeny nyomtávú vasút Salt Lake Cityvel. A vasút Sugarhouson át az Öngyilkos-szikla mellett lépett be a hegyek közé. (A városi szakasz helyére építették a mellettünk járó villamost és kedvenc kerékpárutamat.)

Ez a vonal 6% emelkedőkön (és lejtőkön) mászott fel a bányászvárosba. Idővel egy nagy vasúttársaság felvásárolta az anyagi gondokkal küszködő kisvasutat és átépítették a vonalat 4%-os lejtésűre.

Ehhez egy három kilométeres dupla lópatkó alakú lejtőt építettek a hegyek közé.

A lópatkók között a szakadékokat három hatalmas töltéssel hidalták át.

Az átvágott hegyekből kinyert földdel töltötték fel ezeket a szakadékokat.

A vasút egy háromszáz méter hosszú alagútban vezetett tovább - de a berobbantott alagút helyéig most nem jutottunk el.

Most csak a lópatkókat jártuk végig.

A vonal alig termelt nyereséget, mert a hegyi szakasz miatt drága volt fenntartani. Ezért a második világháborút követően a vasút nagy részét bezárták.

Ma csak a pálya helye maradt az autópálya mellett egy eldugott hegyoldalban. (A négy órás séta alatt senkivel se találkoztunk.)

Itt-ott láttunk pár talpfát. Valami vasdarabot vagy pár téglát. Ennyi maradt itt egy ötven éven át működő vasútból.

Meg pár blogbejegyzés. Mint ez.

Újabb naplemente a Stansbury-szigeten

A kövületes helyre terveztünk visszamenni és újabb fosziliákat nézni a Stansbury-szigetre.

Késő indultunk és a végén - szokás szerint - rögtönözni kezdtünk. A kövületes hely helyett egy másik táborhelyen álltunk meg.

Végül is itt is kopár volt minden és ott is.

Gyakorlatilag a völgy déli oldalán voltunk közelebb egy ma is működő kőbányához. A kövületeket a múltkor a völgy északi oldalán láttuk.

Attól még itt is lehettek fosziliák - bár most nem láttunk egyet se -, igaz, a lemenő nap miatt nem is nagyon kerestünk.

A kőbányát viszont hosszan bámultuk: egy peremen pár munkagép dolgozott és lavinakint zúdultak le fentről a kövek.

Jól nézett ki és hangos is volt, de sokkal jobban szerettük ezt a zajt a hétvégente itt domináló lövöldözőkhöz képest. 

Sokaknak az a hobbija, hogy kijönnek ide és lövöldöznek.

Na, az idegesítő és Puppey se szereti. Igaz olcsóbb, mint egy terápia, de akkor is zavaró.

Most péntek este nyugalom volt: nem lőtt még senki, mi pedig lelkesen másztunk felfele a meredek völgyben.

A kilátás egyre jobb lett és az ég egyre színesebb.

Rövid tájolás után megállapítottuk, hogy a tó másik oldalán túl van az elhagyott fékezőkocsi, amit a múltkor néztünk meg.

A nap ekkor a vörös és sárga árnyalataiba borította az eget.

A világ egyre szebb lett, ahogy sötétedett.

Azt hiszem, a Dalmát tengerpart mellett a Nagy-Sós-tónak vannak a legszebb naplementéi.

Más sötétben botorkáltunk vissza az autóhoz és úgy gondoltuk, vége a fényjátéknak, de ahogy kifele haladtunk a szigetről, a napnyugta még egy újabb meglepetést tartogatott számunkra.

Már ezért megérte eljönni.

Erről a kirándulásról is készült egy film, amint itt lehet megnézni.

Befér? Nem fér be?

Néztem a mikrobuszt a gumisnál és azon morfondíroztam, hogy befér-e.

Mivel kiváncsi vagyok, ottmaradtam és fotóztam és azon gondolkodtam, hogy a tulajdonos helyében én megkockáztatnám-e ezt a gumist vagy átmennék egy másikba, ahol lehet hogy pár dollárral drágább a gumi, de biztosan befér a járgány.

Persze ez egy biztalmi kérdés is. Bízok-e a légkondis által megadott magasságban és a szervíz ajtajának a megadott magasságában és a szakiban, aki bevezeti az autót és abban, hogy a kritikus ponton nem gázol át egy cserebogáron, amitől odaütődik a teteje az autónak.

Elvégre az egész civilizációnk arra épül, hogy adatokat kapunk és bízunk bennük. A szaki és a tulajdonos annyira bíztak az adatokban, hogy nem is nézték, a valóság egyezik-e velük.

Az autó tulajdonosa bízott az adatokban és befért, bár valószínűleg agyonnyomta az autó tetején napfürdőző szunyogot, ha napfürdőzött ott egy szunyog.