Egy autópálya közepén

Az ilyen zárt kapuk nem szokták utunkat állni sokáig: csak arra kell rájönni, hogy kell kinyitni őket, aztán reménykedni abban, hogy mire visszaérünk ezt nem felejtem el.

A lényeg, hogy úgy kell hagyni a kaput. ahogy találtuk. Ha nyitva, nyitva kell hagyni. Ha csukva, akkor csukva kell hegyni.

Arra viszont nem igazán jöttem rá, hogy mi élhet itt, az autópályák között.

Valamikor itt egy vasútvonal futott és megszüntetése után pár évvel egy lovas-gyalogos-kerékpáros sétautat csináltak belőle, amihez ezen a tizennégy kilométeres szakaszán két helyen lehet hozzáférni: az elején és a végén.

Állítólag középen be lehet mászni egy csatornán át, de azt hiszem, ezt kihagyom.

Az út egy patak mentén, fantasztikus sziklaalakzatok között kanyargott felfele.

Tipikus, mindent a szemnek hely volt: mindent jól lehetett láni, de az autópályáktól semmihez se lehetett hozzáférni.

Sose volt időm megnézni ezeket a sziklákat vezetés közben. Most bepótoltam.

Elképesztő volt, hogy sokszor észre se vettük, hogy mi egy forgalmas autópálya mellett (között) megyünk.

Puppeyt se zavarták az autók, pedig ő igazán nem szereti a nagy zajt. Csak mentünk az úton és nézegettök a tájat.

Öt kiliméter után untuk meg a nem létező banánt: nem találtuk meg a kivezető vízelvezető alagutat és Puppey kijelentette, hogy neki több fa kellene a továbbmenetelhez.

Úgyhogy megfordultunk és visszasétáltunk a kapuhoz. (Nem felejtettem el, hogy kell kinyiti a kaput!)

Azt nem tudom, hogy az ösvényt nézzük-e meg a másik végétől. Hátha látunk onnan valamit.