Stonehurst

Kihasználtuk a melegfrontot: -7 fok volt, így kimozdultunk otthonról és megnéztünk Waltham harmadik kastélyát. Igyekeznünk kellett, mert másnapra lehülést jósolt a meteorológus. Azt mondta, -21 fok lesz. Tévedett. -27 volt.

Ehhez képest a -7 trópusi melegnek tünt.



Ezt Yoda is így gondolta és lelkesen szaladgáltunk a százholdas pagonyban, ami körbeveszi a Stonehurst nevű udvarházat.
A parkot a város kezeli. Szorgos karbantartók ösvényeket fektettek le a hóba, így nem félméteres fehérségben kellett gázolnunk. Jó órát bolyongtunk az ösvényeken ismerkedve az itt korzózó helybeli kutyákkal.



A parkot Frederick Law Olmsted parképítész tervezte a 19. század második felében. Az ő elképzeléseihez a 20. század csak egy elhagyott teniszpályát és két málladozó betonalapzatot tett hozzá.

Robert Treat Paine nagy parkot akart nyári rezidenciája köré. A dúsgazdag ügyvéd kis kertilakokban helyezte el távolabbi rokonait a park különböző pontjain. A park másik oldalán állt apósa háza, a Lyman kastély.



Paine 1885-ben bízta meg Henry Hobson Richardsont, hogy építsen neki egy nyárilakot, mert a régit már kinőtte a hét gyerek. Richardson a Párizsban és a Harvardon tanult, majd épületeivel teleépítette Amerikát Bostontól Chicagóig. Munkáival egy iskolát teremtett: a richardson neo-román stílusú (Richardson Romanesque) épületek szinte Amerikaszerte megtalálhatók.



Paine azt tette, ami a legtöbb megbízó álma. Átbeszélte Richardsonnal és Olmsteddel, hogy ők mire gondoltak, ő elmondta, mit szeretne, megnézte a rajzokat, még beszélgettek egy kicsit, aztán az ügyvéd rábólintott a módósított tervekre. Paine adott egy előre aláírt és kitöltetlen csekkfüzetet Richardsonnak, majd feleségestül, a hét gyerekkel együtt (plusz bár haverral) felszállt egy Európába tartó hajóra és vissza se jött, amíg el nem készült a háza.



Richardson viszonylag sok lakóházat tervezett, de ez az egyetlen, ami látogatható. Meg is illetődtünk, ahogy körbejártuk az épületet. Itt-ott méteres volt a hó, de ott átemeltük a Mestert.



Néhol csúszott is, ott ő négylábon, mi meg kettőn nem tudtunk megállni.



A házat szerettük, bár a masszív kőfalak túlzottan várszerűvé tették. A nehézkesség falak súlyosságát viszont jól oldották az apróbb részletek.



Majd ha a jégcsapok nem takarják el a látnivalók egy részét, visszajövünk.

Udvarház New Englandben

Ideiglenes otthonunk, Waltham honlapjának böngészése közben olvastam, hogy van itt a közelben pár szép udvarház. Mivel a "közel" európai közel volt és csak tíz perc autózást jelentett, Yodával a reggeli sétát áthelyeztük a kastélyparkba.

A kastély gazdái a hátsó bejárat címét adhatták meg, a GPS ezért egy behavazott bekötőútra szeretett volna rávezetni, de nem hagytuk magunkat és visszakanyarodtunk a valódi bejárathoz.



A kastélyt egy dúsgazdag bostoni kereskedő, Theodore Lyman építtette nyárilaknak 1793-ban. Lyman hazafi volt és csak helyi anyagokat használt az építkezéshez. Ő és leszármazottai másfél évszázadon át élvezték a házat, a másfél négyzetkilométeres parkot, a folyót és az üvegházakat, ahol télen érett a narancs, a mandarin, a szőlő és a banán.

Az ötvenes években a leszármazottak elunták a banánt és eladták a park kétharamadát. Az épület, az üvegházak és a park egy New England műemlékeit gondozó alapítvány tulajdonába került.



A házikót manapság ki lehet bérelni esküvőkre, rendezvényekre. Az üvegházak, amik a legrégibbek közé tartoznak az Egyesült Államokban, látogathatók.

Most csak az üvegház volt nyitva, de mi a park - és a benne álló fák - kedvéért jöttünk. Missziónk e részét Yoda tökéletesen teljsítette.