Annisquam

Annisquam egy icipici világvégi kis halászfalu egy pirinyó félsziget inci-finci szegletében. Annisquam annyira kicsi, hogy egy fél utcatábla jelöli a lehajtót a főútról. A táblát csak akkor látni, ha az utazó lelassít kikerülni egy malomkeréknyi gödröt.

Annisquam olyan kicsi, hogy inkább csatlakozott egy szomszédos városkához, hogy ne kelljen saját polgármestert fizetnie.

Annisquamot a festői falut lefestő művészek és házaikat művészeknek és bérbeadó halászok lakják. A halászok kiadják házaikat és kiköltöznek a faluból és csak hajójukhoz járnak le néha, meg azért, hogy segítsenek a művészeknek begyújtani a kandallót.

Annisquam olyan kicsi, hogy mindenki mindenkit ismer. Ha valaki nem ismer valakit, mindent elkövet, hogy megismerje.
Amikor bementünk Annisquamba, egy nagyszakállú, kötött gyapjúsapkát viselő tengerimedve szúrósan végigmért minket miközben pipáját szítta és egy véletlenül ott heverő horgonyra támaszkodott.
Amikor kifele jöttünk, a nagyszakállú, kötött gyapjúsapkát viselő tengerimedve egy furgonnak támaszkodott. A helyi Piszkos Fred szúrósan ismét végigmért minket, megmutatta nekünk nikotinszítta 32 fogát és lelkesen integetett.

Ekkor már ismerősnek számítottunk.

Mondom, Annisquam egy kis falu.

Véletlenül Sudburyban

Sudburyba véletlenül mentünk.
Rendszeresen olvasok Massachusettsről szóló könyveket és nézegetem a környező települések weboldalait, így válogatom ki a meglátogatandó településeket.

Sudburyról egyik könyv sem írt.

Nem is akartam odamenni, de valahogy sikerült.



Westonba szerettem volna menni, de elnéztem a westoni leágazást. Ahelyett, hogy visszafordultam volna, mentem egy jókora kört. Annyira szép volt a hagyományos new englandi táj, hogy örömmel autóztam körbe.

Farmok, mezők, folyók, temetők között kanyargott. Annyira élveztem a tájat, hogy örömmel vezettem egy kicsivel többet.

Aztán egy kanyar után ott voltam Sudbury közepén.



Sudbury közepe egy hómező volt, amit adminisztratív épületek vettek körül. Első ránézésre az egész tér két-háromszáz évesnek látszott, de egyes épületei fiatalabbak voltak. A városháza a harmincas években porig égett és az eredeti terveket követve építették újjá. A hátsó részéhez viszont hozzátoldottak egy kicsit, hogy a növekvő adminisztrációnak jusson elegendő hely.

A városka takarékosan növekedett az elmúlt száz évben: nem új városházát építettek, hanem felvásárolták a környező épületeket. Az 1730-ban emelt paplakból lett a tűzőrség háza, az 1840-es négyosztályos iskola pedig irodáknak adott helyet. (A 19. század közepén úgy gondolták, négy osztály pont elegendő egy farmer számára.)



Nem tudtunk Yodával rendesen körbejárni a faluban, szokás szerint csak oda tudtunk menni, ahova járda vitt. Az unitárius templomhoz csak hóhegyeken át tudtunk volna eljutni. Ezt most kihagytuk - remélem előbb utóbb elolvad a hó és akkor visszajöhetünk, rendesen bejárni a falut. Akkor majd nem véletlenül fogunk idejönni.

Rántottkagyló

Megijedtem saját magamtól: padlizsánlevest csináltam ebédre. A leves neve olyan rémisztően hangzott, hogy inkább megálltunk Waltham főterén egy icipici bódénál. A bódé egy része fém, egy része tégla. A bódé valamikor egy vagon lehetett. A vasút hanyatlásával a kiselejtezett vagont 1983-ban megvette Mimi. A vagont idővel lecserélte téglára, ettől a hely még kisebb lett.

Mimi vagy borostás vagy nem volt a "vagonban". A szakács és a főnöknek látszó egyén lelkes volt és olasz. Úgy beszéltek mint Tony Soprano vagy a keresztapa, ráadásul nekik is volt egy visszautasíthatatlan ajánlatuk: rántottkagyló.

A rántottkagyló New England jellegzetes étele. Olyan, mint Bajának a halászlé. Szerintem komoly jenki innovatív képességre lehetett szükség, ahhoz, hogy valaki kirántsa a kagylót. Az áttörésre 1865 körül került sor, a rántottkagyló, a fried clam ekkortól szerepel étlapon. A rántottkagyló mai formáját egy Boston környéki országuti vendéglőben nyerte el. Itt a tulajdonosnak elege lett abból, hogy állandóan krumplit süt és kipróbálta ugyanezt a kagylóval. Az egykori kisvendéglő ma nyaranta kétszáz embert alkalmazó vállalkozássá hízott a kagylón.

A kagylót hagyományos, helyi módon disznózsírban kell kisütni. Az egészséges táplálkozás háttérbe szorította a zsírt és a rántottkagylót manapság már mindenben rántják, ami olaj.

A két Mimi lelkesen ajánlgatta a rántottkagylókat. Kétféle kagylójuk volt, kagyló kagyló és hosszú csíkokra szelt kagyló. Mi egy adagot kértünk fele fele arányban. Ettől a két Mimi számítógépének kiégtek a biztosítékai. A matematikai művelet meghaladta a fejükbe épített komputer teljesítőképességét és döbbenetükben méginkább úgy beszéltek, mint Tony Soprano.

A kagylók mellé sültkrumpli került és a kagylókhoz járt még egy szósz is.

Otthon elosztottuk az egy adag kagylót és sültkrumplit kétfele és leültünk ebéldelni.

Érdekes íze volt, szerettük. Viszont nagyon laktatónak bizonyult, a padlizsánlevest betettük a hűtőbe és vacsorára ettünk egy almát.

Stonehurst

Kihasználtuk a melegfrontot: -7 fok volt, így kimozdultunk otthonról és megnéztünk Waltham harmadik kastélyát. Igyekeznünk kellett, mert másnapra lehülést jósolt a meteorológus. Azt mondta, -21 fok lesz. Tévedett. -27 volt.

Ehhez képest a -7 trópusi melegnek tünt.



Ezt Yoda is így gondolta és lelkesen szaladgáltunk a százholdas pagonyban, ami körbeveszi a Stonehurst nevű udvarházat.
A parkot a város kezeli. Szorgos karbantartók ösvényeket fektettek le a hóba, így nem félméteres fehérségben kellett gázolnunk. Jó órát bolyongtunk az ösvényeken ismerkedve az itt korzózó helybeli kutyákkal.



A parkot Frederick Law Olmsted parképítész tervezte a 19. század második felében. Az ő elképzeléseihez a 20. század csak egy elhagyott teniszpályát és két málladozó betonalapzatot tett hozzá.

Robert Treat Paine nagy parkot akart nyári rezidenciája köré. A dúsgazdag ügyvéd kis kertilakokban helyezte el távolabbi rokonait a park különböző pontjain. A park másik oldalán állt apósa háza, a Lyman kastély.



Paine 1885-ben bízta meg Henry Hobson Richardsont, hogy építsen neki egy nyárilakot, mert a régit már kinőtte a hét gyerek. Richardson a Párizsban és a Harvardon tanult, majd épületeivel teleépítette Amerikát Bostontól Chicagóig. Munkáival egy iskolát teremtett: a richardson neo-román stílusú (Richardson Romanesque) épületek szinte Amerikaszerte megtalálhatók.



Paine azt tette, ami a legtöbb megbízó álma. Átbeszélte Richardsonnal és Olmsteddel, hogy ők mire gondoltak, ő elmondta, mit szeretne, megnézte a rajzokat, még beszélgettek egy kicsit, aztán az ügyvéd rábólintott a módósított tervekre. Paine adott egy előre aláírt és kitöltetlen csekkfüzetet Richardsonnak, majd feleségestül, a hét gyerekkel együtt (plusz bár haverral) felszállt egy Európába tartó hajóra és vissza se jött, amíg el nem készült a háza.



Richardson viszonylag sok lakóházat tervezett, de ez az egyetlen, ami látogatható. Meg is illetődtünk, ahogy körbejártuk az épületet. Itt-ott méteres volt a hó, de ott átemeltük a Mestert.



Néhol csúszott is, ott ő négylábon, mi meg kettőn nem tudtunk megállni.



A házat szerettük, bár a masszív kőfalak túlzottan várszerűvé tették. A nehézkesség falak súlyosságát viszont jól oldották az apróbb részletek.



Majd ha a jégcsapok nem takarják el a látnivalók egy részét, visszajövünk.

Bauhaus New Englandben

- Jobbra - mondta a GPS. Nem láttam semmit, csak egy hófalat. Indiana Jones ilyenkor belelép a semmibe és továbbmegy az álcázott hídon. Én nem vagyok Indiana Jones és a hófalban levő láthatatlan út helyett egyenesen továbbmentem, közben vártam, hogy a GPS szemrehányó hangon rámszóljon:

- Recalculating.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy a kanyart kiegyenesítő sofőr által halott utolsó emberi hang is a GPS-ből jön, amint a ketyere még egyszer megpróbálja kiszámítani az új útvonalat. A szakadékba zuhanó, sikító gépkocsivezető a becsapódás előtt még egyszer hallja a kütyü szemrehányó megjegyzését:

- Recalculating.

Nem fordultunk meg: a keskeny út klasszikus újangliai tájon vitt keresztül. Tavacskák, erdőcskék, házacskák. A mesebeli, kanyargó vidéki út szélén valami tájidegent pillantottam meg.

Olyan volt, mint amikor a homokdűne mögül a Szaharában kikanyarodik egy rénszarvasok vontatta szán.



Egyből tudtam, mi ez.
A ház fényképe benne van egy csomó, a modern építészettel foglalkozó albumban, de több építészeti dokumentumfilmben is szerepelt.

Amikor 1937-ben Németországban romlani kezdett a levegő, a Bauhaus alapítója, Walter Gropius Massachusettsbe költözött és a Harvardon kezdett tanítani.

Az építész maga tervezte házát, amivel úttörő módon forradalmasította az amerikai építészetet (bla-bla-bla). Bevezette a funkcionalizmust, az egyszerűséget, stb, stb, stb és később a Kennedy Szövetségi Épület felépítésével tevékeny rész vállalt Boston történelmi belvárosának tönkretételében.



Ez az 1938-ban épült ház tetszett. Szép volt, jól nézett ki - igaz, a legtöbb helybeliről leperegtek a Bauhaus értékei és továbbra is olyasféle házakat építtet, mint amiket ősei emeltek az elmúlt négyszáz évben. (Természetesen nem a kínai bevándorlókra gondolok.)

A Gropius-ház valóban nagyon funkcionális volt, bár én a nem merném rendszeresen használni a külső vas csigalépcsőt a farkasordító massachusettsi telek idején. A lépcső olyan jeges volt, hogy műkorcsolya-bajnokságot lehetett volna rendezni. Szerintem az óvatlan felhasználók rendeztek is, csak korcsolyát nem húztak hozzá.



Mi körbejártuk, Yoda körbepisilte a házat. Ez alapján nem tudtam eldönteni, ő szereti-e a Bauhaust.

Épp senki sem volt ott, akitől kérdezni lehetett volna (vagy kifizetni a fejenként tíz dolláros belépőt), így nem tudtam meg, hogy a funkcionalitás Chimborazójaként emlegetett épületből az építész tudatosan hagyta ki a garázst és építette fel nyolcvan méterrel arrébb, vagy direkt, esetleg a jelenlegi állapot egy későbbi átépítés eredménye-e.

Gore udvarház

A két hóvihar közti szünetet kirándulásra használtuk fel. (A következő hóvihar már kinn tombol, de erről később)
New England kellemes hely: rengeteg a látnivaló és nem fél napokat kell autózni, hogy valamit megnézhessünk. A helyi közlekedésre jellemző viszont, hogy a stressz-mennyiség ugyanannyi, mintha fél napot autóztunk volna Utahban. Vagy több.



New England évszázadok óta jómodú hely. A tehetős polgárok elegáns udvarházakkal szórták tele az erdős vidéket. Sok kastélyt már különféle alapítványok gondoznak. Igyekeznek fennartani az épületeket, amiket bérbe lehet venni esküvőkre, rendezvényekre és heti pár alkalommal meg is lehet látogatni őket. A palotácskákat körbevevő parkok látogatása általában ingyenes. A parkok kora délelőttől napnyugtáig nyitva vannak. A napnyugta itt New Englandban most januárban nagyjából délután öt órát jelent.



Viszonylag kora délelőtt álltunk meg le a Gore udvarház mintaszerűen eltakarított parkolójában. Még láttuk, amint két idősebb ember felölti a hócipőt és elviharzik a fenyves irányába. Nekünk csak bakancsunk volt, így mi maradtunk a már kitaposott ösvényeken.



Christopher Gore sokoldalú ember volt (volt eleje és háta, de még oldala is). 1758-be született az akkor még Angol gyarmat Massachusettsben.
Gore a sikeres amerikai politikus-üzletember prototipusa. A Harvardon jogot tanult, szolgált a hadseregben, harcolt az angolok ellen, majd sikeres ügyvédi parxist folytatott Bostonban. Az 1780-as években a massachusettsi parlament képviselője volt. Washington diplomatájaként szolgált Londonban, majd később Massachusetts kormányzója volt. Christopher Gore boston egyik legrégibb temetőjében, az 1660-as években alapított belvárosi Granary Burying Ground-ban nyugszik.



Gore walthami udvarháza a család angliai kiküldetése alatt porig égett. Hazatérte után a jómodú ügyvéd apósa pénzét nem kímélve elegáns nyári rezidenciát épített. Felesége egy párizsi építész segítségével tervezte meg az elnyúlt alakú téglaházat.



Az udvarház előtt kisgyerekek szánkóztak, a hóban síelők suhantak. Mi megcsodáltuk a behavazott ablakokat és egyetértettünk Gore-ral, aki telente beköltözött Boston belvárosába.
Sétáltunk még egy keveset, azták kiástuk Yodát a hóból és hazamentünk forró folyadékokat inni.

Udvarház New Englandben

Ideiglenes otthonunk, Waltham honlapjának böngészése közben olvastam, hogy van itt a közelben pár szép udvarház. Mivel a "közel" európai közel volt és csak tíz perc autózást jelentett, Yodával a reggeli sétát áthelyeztük a kastélyparkba.

A kastély gazdái a hátsó bejárat címét adhatták meg, a GPS ezért egy behavazott bekötőútra szeretett volna rávezetni, de nem hagytuk magunkat és visszakanyarodtunk a valódi bejárathoz.



A kastélyt egy dúsgazdag bostoni kereskedő, Theodore Lyman építtette nyárilaknak 1793-ban. Lyman hazafi volt és csak helyi anyagokat használt az építkezéshez. Ő és leszármazottai másfél évszázadon át élvezték a házat, a másfél négyzetkilométeres parkot, a folyót és az üvegházakat, ahol télen érett a narancs, a mandarin, a szőlő és a banán.

Az ötvenes években a leszármazottak elunták a banánt és eladták a park kétharamadát. Az épület, az üvegházak és a park egy New England műemlékeit gondozó alapítvány tulajdonába került.



A házikót manapság ki lehet bérelni esküvőkre, rendezvényekre. Az üvegházak, amik a legrégibbek közé tartoznak az Egyesült Államokban, látogathatók.

Most csak az üvegház volt nyitva, de mi a park - és a benne álló fák - kedvéért jöttünk. Missziónk e részét Yoda tökéletesen teljsítette.