Kék-tó a sóssivatagban

 - Legközelebbi benzinkút kétszáz kilométer - néztem a táblára - Jófele megyünk.

Azért is volt fontos a tábla, mert tudtam, nem sokkal utána kell letértni egy, a leírásokban "jó minőségű földútként" emlegetett mellékútra.

A mellékút abból a szempontból jó minőségű volt, hogy nem voltak rajta kátyúk vagy homokos szakaszok, viszont pár munkagéppel enyhén hullámosra gyalulták a felszínét. Ettől az út tartósabb és sokkal döcögősebb lett. 

Mi nagyjából tízzel mentünk, de még ennél a sebességnél is csak a véletlenen múlt, hogy nem haraptuk le a nyelvünket.

De legalább jól meg tudtuk nézni az elágazásokat! Én ezeket a térképeket előre lementem és biztos, ami biztos, előre megtanulom, hogy első fa után második mellékúton jobbra.

Ez kellett, mert a letérő után csak egy tábla volt, de is elfáradt, úgyhogy teljesen magunktól találtuk meg a tavakat, amik az egykori Bonneville-tó medrének - a mai sóssivatagnak - a partján voltak. Ez a sóssivatag felnyúlik Wendoverig és még azon is túl, fel a Napalagutakig és transzkontinentális vasútig, ami eredetileg északról kerülte meg az egykori medret. Ahogy ereszkedtünk lefele, már messziről láttuk a sík sós pusztát.

Ennek a sós pusztának egy részét a hadsereg ma is használja lőgyakorlatokra meg minden egyébre. Néha a légierő leszáll az elhagyott wendoveri légibázison is. Wendover mellett pedig gyorsulási versenyeket rendeznek a Bonneville Salt Flats-on. Itt-ott bányásznak rajta. Elvetemültek futnak rajta. (A fenti és lenti fotón látszó legtávolabbi hegyet kerülik meg.) Egyébként nem sok mindenre jó.

Fentről láttuk meg először a tavakat, aztán amikor leértünk a sóspuszta szélére egy nádasban találtuk magunkat. Innen csak a távoli hófödte hegyek látszottak.

Ami a felszínből látszott, az meggyőzött arról, hogy le ne hajtsak az útról. Errefele nemcsak benzinkút nincs, lefedettség se nagyon.

A parkolóból (egy sós placctól), ahova esős időben be nem tenném a járművem kerekeit, egy recsegő-ropogó, keskeny stég vezetett a legnagyobb tóhoz.

A nádasban több tó bújik meg, némelyiket nem is nagyon lehet megközelíteni úton, ösvényen. A legtöbbjük termáltó és mindegyikben élnek sósvizi halak. Nem, nem őshonbosak, valamikor valaki beléjük borított egy csomó tengeri halat, akik azóta is itt virgonckodnak. (Horgászni szabad.)

A tavak elképesztően kékek voltak. És melegek. Nem forrók, csak melegek. Pont annyira, hogy el lehessen menni valamikor télen és úszni egyet bennük.

Persze nyáron se rosszak, csak olyankor a környék tele van szúró-, csipő- és harapó bogarakkal, amik élve fogyasztják a kirándulókat és a búvárokat.

A búvárok előszeretettel jönnek ide, a mintegy húsz méter mély tóba gyakorlolni. Ők egy recsegő-ropogó, ingó-bingó stéget is építettek maguknak.

Azt olvastam, hogy a tó fenekén a búvárok vicces táblákat és acélbók készült cápacsontvázakat helyeztek el. Majd egyszer talán ezt is megnézzük.

Ami biztos, hogy fürdeni ide majd visszajövünk télen a 24 Celsius fokos vízbe.

Wendover - a roncsderbi folytatódik

Wendverben eddig is olyan érzésem volt, mintha egy Mad Max film díszletei között járnék, most azonban a reptér újabb meglátogatása után ezen is túlléptünk és eljutottunk a világvége utáni pillanatokba.

A második világháborús katonai barakkok, tisztiszállások elvileg védettek - ezért se bontották le őket. Meg azért se, mert a bontás pénzbe kerülne.

Itt áll egy kisebb elhagyott város, aminek különböző részeit fokozatosan ürítették ki 1947 óta és ami ma teljesen elhagyatott.

Időnként az újságokban megjelenik egy-egy cikk arról, hogy leégett egy nyolcvan éves barak.

Aztán megint csend van, az önkéntesek örülnek, ha az Enola Gay hangárt és a repteret helyre tudják állítani. A többi várhat.

Addig fütyül a szél és ördögszekerek kóborolnak az utcákon.

Ja, ha valaki filmet akar forgatni az Emberiség kihalása utáni Földről, szóljon. Van egy tippem, hova menjen.

Wendoveri reptér

Ha már - megint - Wendoverben voltunk, most sem hagyhattuk ki a légibázist. Egyszerűen Gold Hill és Ferguson Springs után Wendover is egy világvárosnak tünt és ki akartuk élvezni a múzeumot és a repülőteret.

A repülőtéren ma egész nagy volt a forgalom. Magángépeken, chartereken kívül ide csak a katonák repülnek.

A kifutópályánál parkoló két gép most már nyugdíjas volt. A spanyol légierő húsz Mirage F1M-esét megvette egy Draken International nevű cég. A Draken rendelkezik a világon a legnagyobb magán légierővel.

Amikor abbahagyták a parkolást az még izgalmasabb volt, biztos távolból is éreztem, hogy a hajtóművek szele leviszi  maradék hajamat is.

A gépek hamarosan nagy zajjal távoztak, mi pedig elindultunk, hogy felfedezzük a repülőtér többi részét.

A távcsövet megint az autóban felejtettük, így ismét nem sikerült megnézni a hosszú épületet és tornyot, amit a Függetlenség Napja című filmhez építettek - és ahol a film egy részét forgatták.

Az Enola Gay hangárt viszont most sikerült megnézni.

Az atombombát ledobó repülő pár hétig itt, Wendoverben állomásozott és gyakorlatozott 1945-ben.

Ha már itt voltunk és hagytuk, hogy Yoda megjelölje ezt a történelmi helyet is, elhatároztuk, hogy megnézzük a második világháborús laktanyák maradványait.

Ezzel pedig kezdetét vette egy újabb wendoveri roncsderbi.

Utahi ideiglenes tenger

 

Már láttuk egyszer, hogy milyen, amikor a Bonneville Salt Flats egy tengerré alakul. Most egész más szögből, más helyről láttuk ugyanezt.

Nagyon nehéz volt elhinni, hogy ez a "tenger" mindössze 3-5 centi mély.

A mélyebb pontjain, mert máshol ennél is sekélyebb.

Helyenként meg már csak vendégmarasztalóan sós-sáros.

Nem igazán értettem, hogy mi motivált egyeseket abban, hogy erre rámenjenek autóval, de az biztos volt, hogy láttunk olyant, aki véglegesen elakadt és vontató húzta ki.

Nem. Nem fotóztuk le, ahogy húsz méter hosszú kábelellel csörlőzték ki a járgányt. Ennyire nem vagyok gonosz.

A sót látni pont elég volt ahhoz, hogy megborzongjunk: A futóRibizli itt fog futni.

Ferguson Springs

- Még rengeteg idő van ebédig - néztem Yodára - sétáljunk még egyet!

A Mester elégedetten bólogatott.

Gold Hill-be menet láttam egy COWSPIRACY feliratot egy mellékútnál. Most úgyis közel voltunk, lekanyarodtunk, hogy megnézzük.

Nem vártam sokat a helytól, arra számítottam, hogy pár percet sétálunk, mielőtt visszaérünk Wendoverbe.

Aztán ahogy a földút kanyarodott egyet, felkiáltottam:

- VÍZ!

- FÁK! - csatlakozott Yoda.

Valóban, pici tavacskákat láttunk az út mentén. Kerestünk egy parkolót, közben találtunk egy olvashatatlanná kopott Wildlife Sanctuary táblát, amiről később semmit se találtam online, majd egy helyen, ahol az út háromfele ágazott, leparkoltam.

Az egyik út egy árokban szakadt meg, a másik kettő tovább vezetett valahova.

Itt is volt egy kisebb tavacska.

A sivatag csendje helyett intenzív kuruttyolás hallatszott. Nimfák helyett békák lakták a tavat. 

Vízcsobogást is hallottunk: Egy hatalmas tartályba vitték vezetékkel a forrásvizet és a tartályból összetákolt csőrendszer vitte a vizet fel egy öreg fa lombjai közé. 

Egy lelógó csődarabban végződött az installáció: ez egy (hideg)zuhany volt, valószínűleg birkáknak.

Továbbhaladva megláttunk pár házat. Azaz pár háznak a romjait.

Ez volt Ferguson Springs. (Én készültem!)

Hogy mi volt Ferguson Springs? Ez már egy nehezebb kérdés. Annyit találtam a helyről, hogy egy bányaváros volt, amit 1880-ban alapított egy Salt Lake City-beli vállalkozó. Ekkor főleg rezet bányásztak itt. 1904-ben már saját iskolája volt, ami 1933-ban bezárt a várossal együtt és mára a településnek nyoma se maradt.

Szóval nyoma az maradt, de nem sok.

Jó volt sétálni a fák közöt, megnézni a még álló két épületet, meg a pár összeomlottat. 

A gerendaházat mindenestre nagyon szépen építették fel valamikor. Az egyszobás ház ma is szilárdan, bár részben tető nélkül állt.

A kéménye és kandallója is megvolt.

Most tavasszal, amikor minden kezd zöldülni és élni se volt igazán vendégmarasztaló ez a völgy. Pedig még víz is volt itt!

Bele se mertem gondolni, milyen lehet itt a nyári forróságban vagy a téli hidegben.

Persze ez a pár összedőlt ház és bánya valamikor valakiknek az otthona volt.

A mászkálásban és a filozofálásban egyszerre megéheztünk.

Megint ránéztem órámra és még mindig korán volt. Gyanusan korán. Aztán rájöttem a megoldásra: amikor valahol az elmúlt fél napban volt egy pillanatnyi lefedettség valahol, az órám és a telefonom átállt nevadai időre. Wendover azonban noha Nevadában van, a utahi időzónához tartozik.

Ideje volt menni és enni valamit Wendover egyik legjobb éttermében, a Salt Flats Cefeba.