Kék-tó a sóssivatagban

 - Legközelebbi benzinkút kétszáz kilométer - néztem a táblára - Jófele megyünk.

Azért is volt fontos a tábla, mert tudtam, nem sokkal utána kell letértni egy, a leírásokban "jó minőségű földútként" emlegetett mellékútra.

A mellékút abból a szempontból jó minőségű volt, hogy nem voltak rajta kátyúk vagy homokos szakaszok, viszont pár munkagéppel enyhén hullámosra gyalulták a felszínét. Ettől az út tartósabb és sokkal döcögősebb lett. 

Mi nagyjából tízzel mentünk, de még ennél a sebességnél is csak a véletlenen múlt, hogy nem haraptuk le a nyelvünket.

De legalább jól meg tudtuk nézni az elágazásokat! Én ezeket a térképeket előre lementem és biztos, ami biztos, előre megtanulom, hogy első fa után második mellékúton jobbra.

Ez kellett, mert a letérő után csak egy tábla volt, de is elfáradt, úgyhogy teljesen magunktól találtuk meg a tavakat, amik az egykori Bonneville-tó medrének - a mai sóssivatagnak - a partján voltak. Ez a sóssivatag felnyúlik Wendoverig és még azon is túl, fel a Napalagutakig és transzkontinentális vasútig, ami eredetileg északról kerülte meg az egykori medret. Ahogy ereszkedtünk lefele, már messziről láttuk a sík sós pusztát.

Ennek a sós pusztának egy részét a hadsereg ma is használja lőgyakorlatokra meg minden egyébre. Néha a légierő leszáll az elhagyott wendoveri légibázison is. Wendover mellett pedig gyorsulási versenyeket rendeznek a Bonneville Salt Flats-on. Itt-ott bányásznak rajta. Elvetemültek futnak rajta. (A fenti és lenti fotón látszó legtávolabbi hegyet kerülik meg.) Egyébként nem sok mindenre jó.

Fentről láttuk meg először a tavakat, aztán amikor leértünk a sóspuszta szélére egy nádasban találtuk magunkat. Innen csak a távoli hófödte hegyek látszottak.

Ami a felszínből látszott, az meggyőzött arról, hogy le ne hajtsak az útról. Errefele nemcsak benzinkút nincs, lefedettség se nagyon.

A parkolóból (egy sós placctól), ahova esős időben be nem tenném a járművem kerekeit, egy recsegő-ropogó, keskeny stég vezetett a legnagyobb tóhoz.

A nádasban több tó bújik meg, némelyiket nem is nagyon lehet megközelíteni úton, ösvényen. A legtöbbjük termáltó és mindegyikben élnek sósvizi halak. Nem, nem őshonbosak, valamikor valaki beléjük borított egy csomó tengeri halat, akik azóta is itt virgonckodnak. (Horgászni szabad.)

A tavak elképesztően kékek voltak. És melegek. Nem forrók, csak melegek. Pont annyira, hogy el lehessen menni valamikor télen és úszni egyet bennük.

Persze nyáron se rosszak, csak olyankor a környék tele van szúró-, csipő- és harapó bogarakkal, amik élve fogyasztják a kirándulókat és a búvárokat.

A búvárok előszeretettel jönnek ide, a mintegy húsz méter mély tóba gyakorlolni. Ők egy recsegő-ropogó, ingó-bingó stéget is építettek maguknak.

Azt olvastam, hogy a tó fenekén a búvárok vicces táblákat és acélbók készült cápacsontvázakat helyeztek el. Majd egyszer talán ezt is megnézzük.

Ami biztos, hogy fürdeni ide majd visszajövünk télen a 24 Celsius fokos vízbe.