Zsomboly a pusztában

- Helló, hogy vagytok?

- Jól, csak sétálgatunk.

Az autó sofőrje bólogatott, valószínűleg elfogadta, hogy valaki itt akar sétálgatni.

- Van itt egy zsomboly, érdemes megnézni!

- Merre van?

- Ott fenn és jobbra!

- Megkeressük!

Még beszélgettünk egy kicsit, majd bucsuzóul hozzátette:

- Isten hozott Utahban!

Mire meglepődhettem volna, hogy ez Arizona, elporzott.

Azaz, ez, mint Beaver Dam-ban kiderült, politikaig Arizona, de kulturálisan Utah, de ez senkit se érdekel.

Betájoltuk a zsombolyt (felső képen középen) és elindultunk Jozsué pálmaliliomjaival tarkított pusztán.

Eredetileg ide a hegyek felől érkeztünk volna és a Virgin-folyó melletti táborhelyünkről a régi országúton, a Cedar Pocket road-on érkeztünk volna, amikor azonban egy délután elindultunk megnézni milyen ez az út, rövid döcögés után megláttunk egy szakállas pasast, amint egy sziklán állt és a jövőbe révedt.

Úgy nézett ki mint Raszputyin és Palpatine szenátor keveréke. Kisérteties volt. Nemcsak azért, mert Raszputyint és Palpatinét is megölték (az utóbbit a jövőben fogták megölni majd), hanem mert mert mozdulatlanul állt a sziklán és révedt a jövőbe.

Amikor elegünk lett a zötykölődésből és amikor találtunk egy lehetséges táborhelyet, visszafordultunk és visszafele jövet láttuk, hogy a fickó továbbra is ott áll a sziklán és néz a jövőbe. 

Kisérteties volt és másnap inkább az autópályán mentünk és nem a hegyeket át. Pedig megnézhettük volna, hogy még mindig a sziklán áll-e.

Egy, a szokásosnál is zötyögősebb út után értünk el a zsombolyhoz. (Köszönet KG-nek, hogy eszembe juttatta a szót, egyszerűen nem jutott eszembe, mi magyarul a sinkhole.)

A nyomokból látszott, hogy sokan körbeautózzák a lyukat.

Én a szélére is alig mertem menni, mert ahogy lenéztem, a tériszonyom jutott az eszembe, meg az, hogy azt olvastam, hogy simán le lehet sétálni az aljára.

Puppeyval ezt most ejtőernyő hiányában kihagytuk.

Ahogy bámultunk le a mélybe láttuk, hogy valami van a zsomboly alján.

Egy krimiben egy hulla lenne a zsákban, de valószínűleg egy hordozható wc tartalmát zacskózták és hajították be a mélybe.

- Oda nem tudok lepisilni - rángatta meg Puppey a pórázt.

- Mit tegyünk?

- Keressünk valami kaktuszt - rántott Puppey újra egyet a pórázon és ekkor elindultunk egy kaktuszt vagy egy Joshua tree-t.

Régi idők mozija és Beaver Dam

- Itt vagyunk Beaver Damban! - ujjongtam, miközben Puppey szkeptikusan nézett rám.

- Mennyiben más ez, mint Littlefield?

Puppeynak jórészt igaza volt.

Beaver Dam és Little Field két "elfeledett" arizonai város, ahonnan aszfaltos közúton csak Utahba vagy csak Nevadába lehet menni, Arizónába nem. Földúton meg csak Arizona olyan részéba, ahonnan szintén csak Utahon keresztül lehet eljutni Arizonába.

Mondták is, hogy Beaver Dam politkiailag Arizonához, földrajzilag és kulturálisan Utahhoz tartozik, de egyiket se érdekli. Eredetiben egy jobban hangzik: No one gives a damn. 

Viszont Puppeynak is és nekem is tetszettek a pálmafák és decemberben sárguló levelek.

Nekem a régi fogadó is tetszett.

Egy időben (a harmincas-negyvenes években) itt több filmet forgattak. Erre a fogadó tulajdonosai ma is büszkék.

A leghíresebb az Outlaw, amit Jane Russel főszereplésével készített Howard Hughes. A film főleg Jane bájairól volt híres és arről, hogy a cenzorok pont emiatt évekig nem engedték bemutatni.

Hughes egy spéci melltartót készített saját kezüleg a főszereplő számára acélpántokból, hogy jobban kiemelje a .... szemeit.

Arról nem szól a fáma, hogy a méreteket saját kezüleg vette-e le.

Az azonban biztos, hogy a melltartó viselése roppant kényelmetlen és fájdalmas volt, a színősznő pedig készített egyet magának pántokból és kidobta az eredetit. Szerinte a rendező sose vette észre a cserét.

Nagyjából ennyi volt a helytörténet, amit a helybeliektől megtanultunk ebben az oázisban meg azt, hogy van itt valahol egy sinkhole. Mi a Joshua tree-ket jöttünk megnézni, meg a fogadót, de terveink rugalmasak voltak.

- De miért Beaver Dam? - kérdezte reménykedve Puppey, aki hódok kergetését tervezgette.

- Mert amikor 1847-ben erre jártak a mormonok, volt itt az óázisnál egy hódgát. De hát hol van már a tavalyi hód?

- A mid? - nézett vissza Puppey és rájöttem, hogy szereti hülye vicceket.

Picit még sétálgattunk a városkában és élveztük a napsütést és a meleget.

Aztán egy utcasarkon láttunk az utcatáblán valami zacskót. Megnéztük és az eddiginél is jobb napunk lett.

Littlefield

Szemetet lerakni tilos - olvastam - Magánterület!

A tábla felszerelője több mindent kétszer mondott, kétszer mondott.

Az ízléses jelzés két felső sarkában virítottak a Magánterület feliratok. Két véletlenszerűen elhelyezett szöveg jelezte, hogy itt valahol biztonsági kamerák vannak vagy feliratok biztonsági kamerákról.

Az egész alkotást egy óriási kerék egészítette ki.

A Virgin-folyó melletti táborunkból érkeztünk Littlefieldbe, ahol egyszer lottót próbáltam venni.

Lottót most nem vettem, de megtankoltam, megcsodáltam a leszálló sast, ami Littlefield egyetlen köztéri szobra lehetett, majd megnéztem, hogy tudok átjutni a szomszéd városkába, Beaver Dam-ba.

Noha a két város összeér, az egyetlen út egyikből a másikba az autópálya. Vissza kell rá menni és irány Beaver Dam.

Mivel Littlefield lehetőségeit a végletekig kimerítettük, mentünk Beaver Dam-ba.

Megint a Hoover-gátban

Hat évvel az előző túra után, ha már itt voltunk, megint bementünk megnézni a gátat.

A túra megváltozott. Előnyös változás, hogy már nem kellett órára foglalni, elég volt megadni a napot.

Negatív változás: felfedezték a tömegturizmust és precízen sajtoltak be minden egyes látogatót a liftbe, amíg a lift falai ki nem dudorodtak. 

Az embereket úgy terelték, mint a nyájakat és folyamatosan számolták őket, nehogy valaki elvesszen.

Egy valami nem változott.

A turbinaterem időtlensége.

A hatalmas terem olyan volt, mint ami sose változik, mint ami az örökkévalóságnak épült és ami így marad, amíg a világ világ vagy amíg van víz a Coloradóban.

A Hoover gáton

- Hol a víz? - néztem döbbenten a mélybe.

Amikor 2006-ban először itt voltunk, már akkor szárazság volt, de sokkal több víz volt a tóban.

Persze nem szabad nyári vízállásokat összehasonlítani télvégivel, amikor az olvadó hó még nem töltötte fel a tározókat.

De 2012 januárjában is sokkal több volt a víz, mint most, 2022 márciusában.

Jelenleg úgy hatvan méternyi víz hiányzik (függőlegesen) a tározóból. Mivel az idei tél rekordokat döntöget, talán húsz méternyivel is magasabb lehet a vízszint.

Szóval még kell pár rekord év, hogy megszünjön a baj. Félek, nem elég reménykedni a nagyon csapadékos télben. (A lenti, utolsó fotó 2016 októberi.)

Romok a hegyekben

 - Mit nekem kétszáz lépcső? Többet is tudok gond nélkül menni - mondtam mielőtt az orromon át kellett volna visszaszívnom a tüdőmet. Kétszáz valahány lépcső az nem ugyanaz ezer méteren, mint kétezer felett. Tűző napon.

Engem legalább nem kellett kimenteni, mint annyi más turistát és hát én azért álltam meg, hogy fotózzak és nem azért, mert túl ritka volt a levegő.

A fő lakótelep egy félsziget formájú szikla repedéseiben bújt meg.

De voltak lakások, műhelyek, raktárak máshol is a kanyonban.

Raktárból sok kelett. Mivel ez a vidék ezer éve se volt esőerdő, a helybeliekneklegalább száz napra kellett tartalékolniuk a vizet.

Persze az is lehet, hogy utáltak lemenni a patakhoz.

Az elhagyott állatkert

Senki se járt a 66-os út elhagyott szakaszán. A forgalom az autópályán dübörgött, az út meg a mienk volt.

A "város" közel volt a benzinkúthoz, még lassú, óvatos csigatempóval is. Nem akartam, hogy az alig járt úton belevezessek egy gödörbe.

Az út hirtelen a semmibe vezett, elfogyott az aszfalt és a földutak többfele vezettek tovább. Be a városba, fel az elhagyott hídra és az állatkert fele.

Two Guns, aki az elhagyott benzinkutat is üzemeltette, nagyban gondolkodott. A közeli szurdok peremére épített egy állatkertet és szurdok falából nyíló barlangot turistalátványossággá alakította,

Ez morbid volt: a barlangban negyvenkilenc apacs rablót égetett pecsenyévé pár navajó harcos, miközben a tűzhalálra ítéltek halotti dalaikat énekelték. Mivel ez Two Guns szerint nem volt elég izgalmas történet, teleépítette a barlangot, mintha az indiánok ott laktak volna.Aztán elkezdte a megpörkölt koponyákat is árulni szuvenírként. Amikor a koponyák elfogytak, gyorsan kerített újabbakat, elvégre az üzlet, az üzlet.

Two Guns az üzletet állatkerttel bővítette, ahol helyi vadállatokat mutatott be az utazóknak. Ezt a lehető legkisebb elérhető helyen tette, szóval a pumák ketreceit ma talán egy csirkének se adnák oda.

De mindez a múlté, Two Guns állatkertje, benzinkútja mind elenyészett, csakúgy, mint a szomszédos, rivális kisáros, Canyon de Diablo.

Oda ma már könnyen járható út se vezet, úgyhogy kihagytuk és inkább átsétáltunk az állatketből át a Canyon del Diablo völgyén a város helyére.

Az apacsok barlangját kihagytuk és beóvakodtunk a házak romjai közé, ahol a meghajlott gerendák teljesen olyanok voltak, mint egy Dali festmény.

Arra gondoltunk, hogy a kőfalak kortalanok. Állhatnak így elhagyatva hatvan vagy akár hatszáz éve is.

Mi elfáradtunk. A metorkráter, a benzinkút és a városka egy délelőttre meglehetősen sok volt a tűző napon.

Ideje volt visszemenni fel a hegyekbe, valahova, ahol tényleg nyolcszáz éves romok vannak és hűvös.

Two Guns - Elhagyott benzinkút

 Ha tovább mentünk volna az autópályán a meteorkráter után, akkor idővel elértünk volna a Kővévált erdőbe, majd Új-Mexikóba és Albuquerque-be. Ami nem lett volna rossz, de elég volt a sivatagból és a melegből, vissza akartunk menni az erdők övezte Flagstaffba.

De nem mentünk egyenesen, mert egy olyan helyen, amit úgy hívnak, Two Guns meg kell állni.

A 66-os út menti egykori település második tulajdonosáról kapta nevét, aki arról volt ismert, hogy két pisztolyt hordott - és használt is.

A hely valamennyire szürreális volt: egy semmi közepén dübörgő autópálya mellett aszfalton könnyedén előrhető elhagyott település volt - ahol egy lélek se járt. (Eseteg csak a kísértetek, de erről majd később).

Szinte senki se állt meg Two Guns-ban. Talán ez magyarázta, hogy a települést elhagyták és már senki se lakott, dolgozott vagy élt itt.

Megálltunk az elhagyott benzinkút árnyékában és kiszálltunk az autóból.

Megállapítottuk, hogy valakinek azért csak kell néha erre járnia, mert a graffiti nem magától kerül az épületre.

Vandalizmusnak azonban nyomát se találtuk - ha a falfesték nem számít annak. Szerintem itt nem számított. Még az egykori vizesblokk se volt összepisilve.

- Van itt egy elhagyott falu - mondtam.

- Hol?

- A Halott Apacsok Barlangja mellett, ha továbbmegyünk a régi 66-os úton.

Továbbmentünk.

.

Ahol megtalálták a Plútót

Az obeszervatórium mellől induló ösvényről tökéletesen látszott Flagstaff belvárosa és a 66-os út.

De most nem túrázni jöttünk, hanem obszervatóriumot nézni és meglátogatni azt a helyet, ahol a Plútót felfedezték. (A lenti képben az emeleti szobában.)

Politiailag korrekten hozzá kell tenni, hogy a Plútót azt nem fedezték fel, a Plútó mindig is ott volt (azaz keringett) és egy csak egy végletesen földközpontú, beszűkült gondolkodású embercentrikus alak -mint én- mondhat olyant, hogy felfedezik a Plútót. Hol van kérem a Plútó joga az önmeghatározásra? A Plútó a plútóiaké.

Irónia lezárva, mint a Világegyetem-séták sötétedés után.

A Lowell obszervatóriumot meglepő módon egy Lowell nevű fickó alapította. Lowell az utolsó olyan csillagászok közé tartozott, akik saját vagyonukból finanszírozták kutatásaikat.

Percival Lowell például obszervatóriumokat épített Flagstaffban, mert nem akart állandóan Peruba utazgatni és onnan eget bámulni.

Percival ősei a Mayflowerrel érkeztek Bostonba és máig prominens családnak számítanak arrafele, egyik őse például felépítette Lowell városát. 

Percival matematikus lett és csillagászattal is foglalkozott.

Percival addig bámulta teleszkópon át a Marsot, amíg meg nem látta ott a csatornákat, amikről rengeteget írt.

Valószínűleg a sok nézéstől hallucináltat a csatornákat - vagy a saját szemének capillárisait látta bele a nézőkébe. Ezt már nem tudjuk meg, de a lényeg, hogy Percival Lowell a Vénusz felszínét is látni vélte.

A Plútó feltételezett helyét is kiszámolta - igaz rosszul, de mindez nem von le semmit érdemeiből: nagy csillagász volt és sikeresen népszerűsítette a tudományt és az Obszervatórium megalapításával valami maradandót alkotott.

Az egyik első teleszkópot például akkor használták utoljára, amikor NASA térképészek a segítségével rajzolák meg a holdfelszín térképét, aminek segítségével kiválasztották, hol szállnak majd le az űrhajósok a Holdon.

Csak a kartográfusok nem Percival létráján ültek, miközben bámultak a nézőkébe. Talán ezért nem láttak csatornákat a Holdon. Nem tudom.

Mi a Plútó obszervatóriumát akartuk elsősorban megnézni. Itt mindenféle érdekességet állítottak ki az űrrepülőgép kerekétől kezdve a logarlécek királyáig. Helyesebben ez nem logarléc. Ez logargerenda.

A csillagdába, ahonnan felfedezték (megtalálták) a Plútót, szintén fel kellett menni.

Persze itt egyből - mint mindenki - a boxkesztyűt kérdeztük.

1964-ben a csillagászoknak elegük lett abból, hogy mindig beütik a fejüket a műszer kiálló karjába és rátettek egy boxkesztyűt. 

A tudomány itt kiütéssel győz.