Vízóra a sivatagban

Amikor beköltöztünk, az önkormányzati tulajdonú vízművek egy opciót kínált fel nekünk: mivel új lakók vagyunk, annyit kell fizetnünk, mint egy átlagos helyi család az adott hónapra. Aztán pár hónap múlva, ha akarunk, válthatunk valós fogyasztásra.

Bólintottunk. Nem mintha túl sok lehetőségünk lett volna, de a javaslat reálisnak tűnt - amíg ki nem nyitottuk az első borítékot.

33 dollár a szennyvíz?

A vízóra négyezer gallon fogyasztást jelzett a száraz utahi nyár közepén. Ezer gallon víz csatornadíja három dollár harminc cent.

Ekkor kiderült, egy átlagos helyi fogyasztó tízezer gallon vizet használ egy hónapra. Negyvenezer liter.
Tudom, egy nagy család sokat most, egy poligám nagycsalád még többet: a két feleség és a tizenkét gyerek még hagyján, de a teknőc! Az aztán pazarolja a vizet.

Egy valamit tudunk csak elképzelni: az átlag nem családokra, hanem fogyasztóra vonatkozik, azaz a családiházakat egy kalap alá veszik a bérházakkal, autómosókkal és szállodákkal, esetleg még a hegyoldalban terpeszkedő rézbányát is hozzáveszik. Vagy a szomszéd ezermester egy turbinát hajt meg a konyhai csapról és azzal világítja ki a bólogató rénszarvasait.

Most novemberben betelt a pohár. Elhasználtunk ezer gallon vizet az elmúlt hónapban és fizettük a tízezer gallon átlag után.

Természetesen már válthatnak valós fogyasztásra - mondta az önkormányzati ember telefonba - ki is küldöm az adatokat és eldönthetik, akarnak-e váltani.

Akartunk.

Két nappal később landolt az önkormányzat levele a postaládánkban a kitöltött szerződéssel.

Most öt hónapig annyit kell fizetnünk, amennyit fogyasztunk (azaz semmit, mert akkora túlfizetésben vagyunk). Aztán öt hónap múlva kérhetjük, hogy fizethessünk saját átlagunk alapján, vagy fizetjük tovább a valós fogyasztásunkat.

Végre nem érezzük úgy, hogy a WC-n húzzuk le a pénzt.