Határsávban

Jó, nem a határsávban voltunk, de nekem az jutott eszembe a kerítés mellett húzódó végtelen földútról (lenn).

Ezen a kerítésen (baloldalt fenn) láttuk az egyre tömörebbé váló üzenetet, arról, hogy mi mindent tilos.

Nézni szabad volt, úgyhogy megbámultuk az Ophir kanyon bejáratát.

Mást nem igen láttunk: picit többet vártam a Tooele Army Depot-tól, de hát nem lehet minden kerítésoszlophoz titkos berendezéseket kötni.

Úgyhogy sétáltunk és összeszedtünk pár geoládát.

Az út közben emelkedett is és az egykori tómedret völgyek és vízmosások is tagolták.

Meg óriási tócsák.

Az utat beborították kavicsokkal, de alatta ott volt a völgy fenekét borító agyag és ettől az út helyenként meglehetősen vendégmarasztaló lett.

Puppey már kezdte unni a meleget és a fák hiányát, bár a fiatalúr igyekezte a kerítéspóznákkal vigasztalni magát.

- Fordulunk? - kérdezte vigyorogva, miután benyakalt két tálka vizet.

- Azonnal, megnézzük, mi az a rozsdás vacak.

Megnéztük.

Egy rozsás vacak volt.

A közelében egy hozzá nem kapcsolódó ekedarabbal.

- Hazamehetek-e? - kérdezte Puppey.

- Ne szórakozz, még a hajót nézzük meg.

- Ne szórakozz, tizennégyezer éve nincs itt víz.

Attól még kidobott hajó lehetett vagy itt feneklett meg

Ettől még lehetett egy kidobott hajó. Vagy itt feneklett meg miután a Lake Bonneville visszahúzódott. Vagy valaki lelőtte, mint a kidobott jetski-t Burmester mellett.

Erről a kirándulásról is készült egy nem túl jó film, amit itt lehet megnézni.

Utah fája körül

Utah fájánál tilos megállni az autópályán, de az autópályáról le lehet hajtani. Azt (mint az már a Fekete Sárkány meglátogatásakor is láttuk).

Úgyhogy amikor a távolban közeledni kezdett Utah fája, lassítottam és óvatosan legördültem az aszfaltról.

Vigyáztam, hogy ne parkoljak a sós trutyira, mert a Bonneville Salt Flats ilyenkor nagyon vendégmarasztaló tud lenni.

A Fa körül a sárban az elhullajtott gyümölcsök hevertek.

Ezeket Puppey lelkesen megvizsgálta és megjelölte.

Utah fáját azonban kerítés védte az őzektől, hogy meg ne csócsálják a beton fakérget és elmaradt a nagy találkozás, amikor Puppey lábával integetve üdvözli a fát.

A kerítést a látogatók egy spontán művészeti kiállítássá alakították át. 

A performansz többek között horrorbabákat, sörösüvegeket, kitűzőket, sapkákat, autó alkatrészeket lakatokat és bugyikat jelentett, amik büszkén lengedeztek a szélben.

Csak azt nem tudtuk, hogy ezek a pillanat nagyszerűségében tett spontán felajánlások voltak vagy előre megfontolt szándékkal hozták őket ide.

A kertkapu

- Nézz ki az ablakon!

Kinéztem. Valami nem volt rendben. Szomszéd háza megvolt. Fák megvoltak. Udvar megvolt. Kertkapu. "Itt a múltkor még volt egy kapu!" De most nem volt ott. A kertkapu békésen feküdt a légkondicionálón, mintegy kipihenve az elmúlt évtizedeket.

- Mondtam, hogy nagyon labilis!

- Nagyon nagy szél volt - sóhajtottam és reménykedtem abban, hogy amikor kimegyek megnézni a kertkaput, nem fogok egy ház alól kilógó ezüstcipős lábat találni.

Kinn lett egy rosszhírünk és k;t jóhírünk. A jóhír, hogy nem volt ezüstcipős láb és még mindig Utahban voltunk és nem Oz birodalmában. A rossz az volt, hogy valóban kidőlt a kapu félfástól.

- Egyszerű - mondtam - beteszek egy új póznát, visszaakasztom a kaput!

- A többi is labilis.

- Ez? Ez áll, mint a cövek és megpöcköltem egy újjal a következő oszlopot, ami negyvenöt fokban kilengett.

- Hm... akkor megnézem ezt is.

Megnéztem.

A pózna pár centivel a talajszint alatt elfogyott. Fájó szívvel elővettem a szerszámokat és nekiláttam levenni a kerítés következő darabját is, amihez szét kellett szedni az öntözőrendszert, majd biztos ami biztos, megnéztem a következő két oszlopot is. Egyik se tartott. Minden szerszám nélkül egyszerűen felemeltem őket a földről és letettem a ház mellé. Volt kerítés, nincs kerítés.


- Itt az ideje megnézni, hogy mi van alata - gondoltam és ásót ragadtam. Hamarosan elértem a betonig, amit a pózna köré öntöttek valamikor. Rövid feltárás után minden oszlop helyén megtaláltam az oszlopok alját a betonban. Egyiket egyszerűen kikanalaztam és a fekete humuszt, ami valaha fa volt, elteregettem a szederbokor alá.



Az másik egyszerúen eltünt, nyoma se maradt. A harmadiknál egy tuskó beszorult és csak hosszas noszogatásra volt hajlandő kijönni.



A terv nagyszerű volt: új oszlopokat verek le a régi lyukakba és vissszaakasztom rá a kerítést és kész is van.

Az oszlopok a barkácsáruházból jöttek. Ha online megrendelem a tízdolláros oszlopokat, akkor nem hozzák ki őket, de ha ötvendolláros oszlopot rendelek, akkor azt újabb ötvenesért kihozták volna. Inkább megkértem R-t:

- Elviszel pár oszlopért?

Az oszlopokat egy mazdaggal felkötöttük az autó tetejére (!!!!) és már meg is volt az anyag.



Az első oszlopot még brutalizáltam és egyszerűen bekalapáltam a helyére, de máasodiknál már okosabb voltam: vastagon beolajoztam a rudat és a lyukat és mint egy profi pornó-rendező próbáltam betenni az oszlopot.



Amikor megvoltak az oszlopok, akkor már csak fel kellett VOLNA akasztani a kerítéselemeket. De nem lehetett. A legtöbb deszka alja korhadt volt.

Eleinte nem értettem, más, nagyjából szintén húsz éve elkészült kerítés remekül tartott, ez pedig málott. Gondolkodni kezdtem. A házra mi szereltük fel az ereszt, szóval az oszlopokat rendszeresen locsolták az égiek. Szerintem az a jó tízcenti föld se tett nekik jót, ami körbevette az oszlop alját a beton felett.



Az oszlopok köré téglákat raktam, hogy ne érintkezzenek közvetlenül a talajjal, aztán nekiálltam a deszkáknak.



- Levágok alulról nyolc-tíz centit - gondoltam - az volt eleve a föld alatt, a többi része tökéletes. Legfeljebb nem lesz beásva a talajba az alja, az csak arra jó, hogy előbb tönkremenjen.

Levágtam és láttam, hogy a tartódeszkák némelyike is rossz állapotban van. Mire észbekaptam, pár tucat léc támasztotta a falat. Eljutottam a teljes dekompozícióig.

. Hagyd abba - szóltam rám - mielőtt egy fogpiszkáló marad az egészből.



Kicseréltem a használhatatlan deszkákat, léceket, megerősítettem a kaput és elkezdtem mindent visszatenni a helyére. Egyszerű volt. Boldogan néztem a kész kerítést és a kaput.

- Már csak le kell kenni valamivel!



- Az a másik oszlop se valami stabil!

- Nyolc éve az megerősítettem - jelentettem ki magabiztosan és megpöcköltem az oszlopot, ami negyven fokban kilengett...

- Sebaj, csak kikapom az oszlopot, beteszek egy másikat és kész - mondtam és közben sátáni kacajt véltem hallani.

Reciklált kerítés

- Megjelölöm! - mondta a Mester és szemében lobogó tűzzel közelített az iratrendezőkhöz.

- Yoda, az valakié, nem a tied.

- Azért kell megjelölni!



Jobban megnéztem a szekrényeket. Egyik oldalon csak le voltak dobva, de másikon szépen össze voltak rendezve kerítésnek.

- Yoda, ez egy kerítés lesz - mondtam és csodáltam a kerítésépítő találékonyságát, hogy az iratszekrényekből virágládás kerítést épített.

- Ha ez kerítés, akkor elvesztette magántulajdon jellegét és köztulajdon - értelmezett a Mester és jelölt.

Teknôckerítés

A kerítés a vörös sziklák közt húzódott és elzárta ôket a parkolótól. 

- Átugorjam? - kérdezte a Mester. 

- Átemellek, nem látod a másik oldalán a drótokat - ezzel felkaptam Yodát és átléptük a kerítést. 

A Mester lelkesen haladt tovább a kerítés után:

- Teknôcöt akarok! Teknôcöt akarok!

A kerítést azért építették, hogy a sivatagi teknôsök ki ne másszanak az országútra kerékvetônek. 

- Hagyd békén a teknôst - a sivatagi teknôs a hugyhólyagjában tárolja nyárra a vizet, ha megijesztik, összepisili magát és ráadásul szomjan hal. 

- De most tél van - tiltakozott a Mester lihegve a 17 fokos télben. A napon meleg volt, az árnyékban azonban zúzmarát érlelt a tél. 

- Olyan hangosak vagyunk, hogy a teknôcök kifutnak a világból - legyintettem. 

Így is történhetett, vagy a teknôcök érezték az Erôt, mert egyet se láttunk. 

Yoda így kénytelen volt beérni a kerítés megjelölésével.