Pusztába meredő rakéta

A kopár dombok mögül kibukkanó gyárváros szürreális látvány volt. Ennél már csak az előtt magasodó rakéták voltak meglepőbbek.



Pár éve voltunk rakétabázison Dél-Dakotában, ez azonban más volt: itt egy termékbemutatót láttunk. Az ATK egyik gyára elé kitette mindazt, amit most gyárt és ami többé-kevésbé publikus.



Leparkoltunk a vendégparkolóban és Yodával az élen lelkesen szaladtunk a csövek fele. Alapjábavéve a kiállított rakéták és gyorsítófokozatok óriási csövek olyan feliratokkal, mint Titan, Minuteman, Sidewinder, meg Patriot, meg NASA.



A Tiokol-nak is nevezett ATK mindent gyárt, ami rakétamotor. Az Egyesült Államok egyik legnagyobb katonai beszállítója a utahi sivatag egy méretes darabját használja különféle hangos és füstös dolgok röptetésére. Egy másik sivatagdarabon pedig ezeket a hangos és füstös dolgokat szereli össze. Egy harmadik darabot jóval hangosabb és füstösebb robbantásokra tartanak fenn.



Az űrsikló szilárd hajtóanyagú rakétájának árnyékából a transzkontinentális vasút töltését láttuk a távolban. A vasút is, a rakéta is csúcstechnika volt a maga korában. Ma pedig lassan enyésző kiállítási tárgyak.

- Nem pisilem le - legyintett fülével Yoda - a végén még rozsdás lesz.

Séta a töltésen - a transzkontinentális vasút mentén II

Nincs lefedettség - összenéztünk.

A gyalogtúra már nem szerepelt a múzeumban vett autóstúrás brossúrában, viszont a látványosságok mellé leszúrtak egy-egy információs táblát. A táblán egy telefonszám volt és egy szám. Fel kellett mobilon tárcsázni a számot és beírni a látványosság azonosítóját és akkor az automata elmondta, mit látunk. Elméletben. Gyakorlatban a látogatóközpont környékét leszámítva itt sehol se volt lefedettség.

Meleg volt. Tűzött a nap. Három lény állt a transzkontinentális vasútvonal töltésén. Ketten haladtak volna, a harmadik szabotált. A szabotőr Yoda volt. Yoda nem értette, miért távolodunk a környék egyetlen fájától és a parkolótól, ahol ebédeltünk.



Egy barlangban hűvöset és régi füstnyomokat találtunk. A munkások itt csinálhattak valamikor gulyást - vagy kebabot vagy itt főztek a wokban.

A Mester innen se akart továbbmenni.



De aztán elindultunk. Fura érzés volt izzadni a pokoli napsütésben, miközben havas hegyek uralták a horizontot. A hó nem a napszúrás eredménye volt. Ott fenn tényleg hideg volt.



Mintha késsel szeleteket vágtak volna a hegybe, olyan volt messziről a pálya. A hűvös völgy már jobban tetszett a Mesternek.


Ahogy kiértünk a bevágásból, megláttuk a töltést.

Az ívelt töltés hatalmas volt.



Egy második sínpár futott valamikor az elsővel párhuzamosan. A fahíd - amit valamikor a világ egyik legrondább hídjának neveztek -, már rég eltünt.

Továbbhaladtunk. Távolban egy hatamas, városnyi üzem látszott. Rakétagyár volt.

Pisiltél már le atomrakétát? - kérdeztem a Mestert.

- Nem? Akkor mire várunk?

Aranyszeg, kőkupacok és töltések - a transzkontinentális vasút mentén I

Az aranyszeg helyén épület egy kis múzeum, egy nagy bolt és egy miniatűr pályaudvar. A pályaudvaron szezonban (értsd: amikor elviselhetetlenül meleg van és a szöcskék röptükben sülnek meg a bazaltkövek felett) két mozdony pöfög fel-alá önkéntesekkel megrakodva.

A boltban kemény egy dollárért lehet venni egy pár oldalas ismertetőfüzetet az autós túráról. A túra két autós és egy gyalogos szakaszból áll. A gyalogos szakasz ismeretetése nem fért bele a könyvecskébe (és ebbe a bejegyzésbe se fog).

Az autóstúra elején gondosan leírják, hogy néha menni (SIC!) is kell a látványosságokhoz és, hogy az útvonal sokszor az egykori vasútvonalon halad, ami egy keskeny töltés. Lakóbuszok nem férnek el. (Senki se essen le vezetés közben!)



Az elmúlt hatvan év nem tudta eltüntetni a vasút hült helyét. Száznegyven éve kézzel vájták ki a dombokat, töltötték fel a völgyeket, hogy az akkori csúcstechnikát képviselő mozdonyok kis emelkedésű, egyenletes pályán haladhassanak.



A kitermelt köveket kupacokba hordták és a mesterséges kőrakásoknak még nem volt idejük felvenni a természetes formák alakját.



A töltés mellől sziklaív figyelt. Nem volt olyan látványos, mint az Arches sziklaboltozatai, itt az egykori Lake Bonneville mosta ki a sziklát évmilliókkal ezelőtt. Az ív alatt laktak a kínaiak: a nagyhatalmú vasútmágnások kínai vendégmunkásokat is hoztak az építkezéshez.



A görögök, írek és a többi európai bevándorló mellett ők építették az amerikai keletet a nyugattal összekötő vasutat. A kínaiak táborhelyéből mára csak az sziklaív neve maradt meg és a hatalmas munkával épült vasút helye.



Lenéztünk a hasadéknak látszó szűk völgybe. Meglepően keskenyek a bevágások - tényleg nem férne el itt egy behemót lakóbusz. A kitaposott ösvény alapján sokan haláltmegvető bátorsággal a legmeredekebb ponton másztak le, mi inkább megkerültük a bevágást és végigsétáltunk a mélyén és vártuk Butch Cassidy-t és a Sundance Kid-et. De nem jöttek, csak a tücskök ciripeltek a végtelenül üres hegyek között.

Éjszakai zajok

- Kopognak!

- Nem kopoghatnak, mert éjszaka van - adtam tanubizonyságát annak, hogy fejlett következtetési képességeim éjjel is működnek.

- Akkor mi ez a zaj?

Lassan magamhoz tértem.

- A szomszéd kutya ugat - ismertük fel Dakota jellegzetes ugatását. Dakota egyenletesen ugatott. Ugatása betöltötte a csendes kertvárost.

Ránéztem Yodára. Összegömbölyödve aludt. Látszott, Dakota üzenete nem rá tartozik.

- Baj van? - kérdeztem a Mestert.

- Igen. Nem hagysz aludni - felelte és aludt tovább.

- Megnéznéd, mi történik?

Nem akartam megnézni, mi történik. Hajnali fél négykor szerintem nem türténhet semmi. Akar a fene kibámulni a sötétbe.

Megyek, megnézem - feleltem.

Megnéztem.
A gazdi, R jött meg és kutyái boldogan tudatták az örömhírt a világgal. Most már mi is tudtuk.

Az aranyszeg helyén

1869 májusában két mozdony állt egymással szemben a pusztában. A táj olyan volt, mintha a Vadnyugatot próbálták volna meg újraalkotni a Marson.



Bokrok nem nőttek. A fákat a vasútépítéskor használt talpfák jelentették. A kopár dombok addig sose láttak ennyi embert itt egyszerre. A kopár dombok azóta se láttak itt ennyi embert egyszerre.

A két mozdony körül pici városka állt. Pár hét alatt építették barakokkból, hevenyészett sátrakból.

Az egyik vonat késett két napot. Addig az emberek és a másik vonat várt. “Technikai probléma” - magyarázta a főnök nagyvonalúan. Ha egy cég a két óceán között vasutat épít, kétnapnyi technikai probléma elfogadható csúszás. Az igazgató nem tért ki a technikai probléma részleteire: a ki nem fizetett alvállalkozók a vezérigazgató mozdonyát odaláncolták egy sziklához és addig nem engedték el, amíg meg nem jött az átutalásról a sürgöny.

A megoldás tényleg technikai volt: az igazgató sürgönyzött, hogy utaljanak. A bank utalt, a láncok lehulltak és a technikai probléma elhárult.


View Larger Map

A Union Pacific és a Central Pacific képviselői 1869 május tizedikén végül rácsaptak az aranyszegre. Egyes beszámolók szerint a kalapácshoz nem szokott fejesek nem találták el a szeg fejét sem, de ez nem változtatott a lényegen, elkészült az első transzkontinentális vasút. (A ceremónia után az aranyszegeket kihúzták és díszes vasszegekre cserélték.)

A vonatok egy darabig megálltak az itt létesített emlékhelyen, de mert itt se víz, se fa nem volt, a megállót áthelyezték Ogdenbe. A városka eltünt és csak az emlékoszlop maradt.

Pár évtizedig a vasút északról kerülte meg a Nagy-Sós-tavat. Utah vezetése a vasútépítés idején kétségbeesetten lobbizott, hogy Salt Lake Cityn át vezessék a vasutat, a mérnökök és a vállalkozók akkoriban azonban még beinthettek a politikusoknak és az optimális nyomvonalat válaszották, Salt Lake Cityt pedig egy szárnyvonal kötötte össze a transzkontinentális vasúttal. A szárnyvonal idővel megnyúlt, elért Las Vegasig, majd Los Angelesig. Ma is megvan, de utasokat nem szállít. (Las Vegasban a személypályaudvar helyén ma pályaudvarnak látszó kaszinó üzemel.)

A technológiai haladás pár évtized múlva, 1904-ben lehetővé tette, hogy a vasútvonalat átvezessék a Nagy-Sós-tón. Az iszonyatos munkával, kézzel épített pályát elhagyták. A sinek békésen rozsdásodtak a semmiben 1942-ig. A kiváló minőségű fémet ekkor felszedték, beolvasztották és csatahajókat csináltak belőle.

A vasút hült helye azonban még megvan.

Ezt a hült helyet mentünk megnézni a tűző márciusi napon.

Az aranyszegecs felé

Az út megkerülte a Nagy-Sós-tó mocsarait és mászni kezdett. Itt láttuk az utolsó falut. A települést falunak mondjuk, bár az elhagyott vasúti csomópontra, néptelen ipartelepekre inkább a rommező kifejezés illett volna.

Pár ház azonban meglepően jó állapotban volt. Sőt, még egy kisvendéglő is nyitva volt az út mentén.

Elmaradt a falu és mentünk tovább az egyre nagyobb és nyitottabb semmiben. A semmit egy kanyar után egy hatalmas Walmart raktár törte meg. Szabályos mértani test volt a sziklasivatagban. Aztán ismét semmi.


View Larger Map

Amikor már semmilyen ember-készítette tárgyat sem láttunk, tudtuk, közeledünk. Több, mint száz éve nem járnak erre vonatok. Hetven éve felszedték a síneket. Negyven éve visszatettek két kilométer vágányt mutatóba.

Az aranyszegecs helyét mentünk megnézni, itt ért össze 1869-ben a transzkontinentális vasútvonal.

A rózsaszínbomba nyomában

1944-ben egy titkos utahi bázison egy bombázó gyakorolt. A hely titkosabb volt, mint az, ahol az atombombát ledobó személyzetet képezték.

A bombát a Harmadik Birodalom és Japán ellen akarták bevetni. A terv kiötlői preciziós csapást kívántak mérni a kísérleti fegyverrel a japán és német legfőbb vezetésre.

A fegyver a rózsaszínbomba volt. Egy gyakorlórepülés alkalmával a bomba prototipusát hordozó bombázó eltévedt egy homokviharban és a pilóták végső kétségbeesésükben megszabadultak szörnyű terhüktől.

A rózsaszínbomba telibetalálta Mrs Backers édességboltját. A vezérkar halálrarémült tábornokai szemrevételezték a helyszínt és az embertelen kísérlet befejezése mellett döntöttek. Ha kitartóbbak és a bomba célbaér, hamarabb véget érhetett volna a háború.

Legalábbis így írtuk át a történelmet Mrs Backers cukrászdája láttán.



A hely tényleg olyan, mint ahol felrobbantottak egy rózsaszín bombát. Vagy egy barokk rózsaszínbombát. Ha valaha is meglátogat minket egy hercegnő, ide fogjuk elvinni.

Mrs Backers családja kétszáz éve foglalkozik süteményekkel és közel hetven éve üzemelteti a cukrászdát a South Temple-n.



Minden habos. Minden fodros. Minden rózsaszín. Talán még a csokitorták csokoládékémje is.

Pár modern kritikus Mrs Backers szemére veti, hogy süteményei édesek. Való igaz, többször úgy látszik, hogy a torták léte egy ürügy, hogy valamire rá lehessen tenni a tejszínhabot és a cukormázat, ennek ellenére Mrs Backers süteményei jók. Nagyon jók.



Én majd többször visszamegyek és igyekszem nem nézni a dekorációra.