Bauhaus New Englandben

- Jobbra - mondta a GPS. Nem láttam semmit, csak egy hófalat. Indiana Jones ilyenkor belelép a semmibe és továbbmegy az álcázott hídon. Én nem vagyok Indiana Jones és a hófalban levő láthatatlan út helyett egyenesen továbbmentem, közben vártam, hogy a GPS szemrehányó hangon rámszóljon:

- Recalculating.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy a kanyart kiegyenesítő sofőr által halott utolsó emberi hang is a GPS-ből jön, amint a ketyere még egyszer megpróbálja kiszámítani az új útvonalat. A szakadékba zuhanó, sikító gépkocsivezető a becsapódás előtt még egyszer hallja a kütyü szemrehányó megjegyzését:

- Recalculating.

Nem fordultunk meg: a keskeny út klasszikus újangliai tájon vitt keresztül. Tavacskák, erdőcskék, házacskák. A mesebeli, kanyargó vidéki út szélén valami tájidegent pillantottam meg.

Olyan volt, mint amikor a homokdűne mögül a Szaharában kikanyarodik egy rénszarvasok vontatta szán.



Egyből tudtam, mi ez.
A ház fényképe benne van egy csomó, a modern építészettel foglalkozó albumban, de több építészeti dokumentumfilmben is szerepelt.

Amikor 1937-ben Németországban romlani kezdett a levegő, a Bauhaus alapítója, Walter Gropius Massachusettsbe költözött és a Harvardon kezdett tanítani.

Az építész maga tervezte házát, amivel úttörő módon forradalmasította az amerikai építészetet (bla-bla-bla). Bevezette a funkcionalizmust, az egyszerűséget, stb, stb, stb és később a Kennedy Szövetségi Épület felépítésével tevékeny rész vállalt Boston történelmi belvárosának tönkretételében.



Ez az 1938-ban épült ház tetszett. Szép volt, jól nézett ki - igaz, a legtöbb helybeliről leperegtek a Bauhaus értékei és továbbra is olyasféle házakat építtet, mint amiket ősei emeltek az elmúlt négyszáz évben. (Természetesen nem a kínai bevándorlókra gondolok.)

A Gropius-ház valóban nagyon funkcionális volt, bár én a nem merném rendszeresen használni a külső vas csigalépcsőt a farkasordító massachusettsi telek idején. A lépcső olyan jeges volt, hogy műkorcsolya-bajnokságot lehetett volna rendezni. Szerintem az óvatlan felhasználók rendeztek is, csak korcsolyát nem húztak hozzá.



Mi körbejártuk, Yoda körbepisilte a házat. Ez alapján nem tudtam eldönteni, ő szereti-e a Bauhaust.

Épp senki sem volt ott, akitől kérdezni lehetett volna (vagy kifizetni a fejenként tíz dolláros belépőt), így nem tudtam meg, hogy a funkcionalitás Chimborazójaként emlegetett épületből az építész tudatosan hagyta ki a garázst és építette fel nyolcvan méterrel arrébb, vagy direkt, esetleg a jelenlegi állapot egy későbbi átépítés eredménye-e.

Yoda a hóban

Yodával, hacsak tehetjük és a Mester kedve is úgy hozza, elmegyünk kirándulni. Ez most nem egyszerű, van egy kis hó az ösvényeken.

Csak kicsit szerettünk volna sétálni, de Yodának megtetszett egy domboldal, így elindultunk felfele. A domb lábánál fenyegető szöveg hívja fel a szánkózók figyelmét arra, hogy a domb meredek és Waltham városa minden felelősséget elhárít magáról, ha valaki szánkózás közben a fejét használja egy fa kidöntésével. A felirat külön megemlíti, hogy a domb meredek. Ebben felfele mászva teljsen egyetértettem velük. Valószínűleg ezért járnak ide szánkózni.

Az, hogy a lejtő veszélyes, a döglött szánkók nagy száma jelezte. A kapaszkodó mellett végig szomorú szánkóhullák sorakoztak. Az itt divatos műanyagszánkók gyorsan és korán halnak.

A szánkópálya után elfogyott a nyom és egyre mélyebb hóban gázoltunk. Yoda ugrált a nyomban, de végül elakadt a méteres hóban. Felkaptam és úgy mentünk tovább. Reméltem, hogy hamar felérünk a tetőre és akkor le tudunk jönni az úton. Azt is reméltem, hogy tényleg erre van az út. Lelki szemeim előtt már a Walthami Kurír különkiadása lebegett: KIMENTETTÉK A KUTYÁT ÉS GAZDÁJÁT A PROSPECT HILLRŐL.
Ami nagyjából olyan kaliberű hír lenne, mint a "Megtalálták a Városligetben elveszett turistát".

Közben néha letettem a Mestert. Yoda szétterpesztette ujjait, ugrott egyet és én még lobogó farkát sem láttam. Ismételten kiástam a hóból, felkaptam és tovább evickéltunk a hóban. Yodán látszott, így ölbevéve a világ végéig is eljönne - de csak az ösvényig jött, ott kegyetlenül letettem és innen már vidáman siettünk kifele.

Jó ez a hó, de egy pálmafás sétány jobb lenne...
Yoda is így gondolta. A vastag hótakaró alatt nehezebb megtalálni a pisifoltokat.

Kagyló kagylóval - Feketekagyló-receptek

Szeretjük a kagylót. Általában mindent szeretünk, ami a tengerekben (k)úszik, mászik, ázik. A piacon rengeteg kagylót vásároltunk. Az "egy adag"-nak titulált zsákot valószínűleg egy igazi, nyolcgyerekes ír családra méreteztek (plusz dédszülők és vendégek): kicsivel több, mint két kiló kagyló lehetett a hálóban.

A tengertől illatozó zacskó komoly feladatok elé állított. Ideiglenes "tábori" konyhánkban nem volt elég nagy edény a kagylóknak. Nem az egésznek, hanem a felének sem.

Elkészítettünk hát egy-egy alaplét és abban folyamatosan töltöttük fel kagylóval és természetesen folyamatosan ettük is.

Előtte azonban elő kellett készíteni a kagylót. A legtöbbször a szupermarketben árult mélyfagyasztott kagyló nem igényli ezt a kezelést. A friss fogással azonban óvatosabbak voltunk.

Kegyetlenül kidobtuk az összes kagylót, ami kinyilt vagy törött volt (6 szem). Aztán alaposan lemostuk a gyönyörűségeket, majd megborotváltuk őket (ha valaki érdekes angol szót akar tanulni: debeard), azaz leszedtük a kagyló kis szakállkáit. Fogalmam sincs, hogy ezek mik, egy biológiában jártasabb egyén biztos fel tudna világosítani, de abban sem vagyok biztos, hogy én ezt akarom-e tudni.

Érdekes, hogy a kagylóktól mindig mást akarunk. Főzés előtt azokat dobjuk ki, amik nyitva vannak és érintésre sem csukódnak be. Főzés után pedig azokat, amik be vannak csukva.

Az első kagylórecept francia. Rossznyelvek szerint ezt érezni a felhasznált fehérbor és fokhagyma mennyiségén. Az eredeti recept négy szem fokhagymáról regélt, mi megelégedtünk hárommal. A második recept spanyol. Ennek kisebb sikere volt, viszont sokkal látványosabban tálaltuk. Ennek ellenére ez is ízlett.




Gyerekjáték I - Feketekagyló paradicsomszószban

- 1 kg feketekagyló
- 1 nagy fej hagyma
- 3 szem fokhagyma
- 1 pohár fehérbor
- 1 paradicsomkonzerv
- 1 kanál pirospaprika
- oreganó, só, bors, 2 babérlevél, olivaolaj

A kagylót alaposan megmossuk és megborotváljuk.
A (fok)hagymát az olajon lassú tüzön húsz percig pároljuk. Beletesszük a paradicsomot. Megfűszerezzük. Azaz beletesszük az összes fűszert. Beleöntjük a bort. Felforraljuk, majd levesszük a lángot (áramot) és negyed óráig hagyjuk melegedni. Beletesszük a kagylót és öt percig úsztatjuk.

Fogyasztás előtt kegyetlenül kidobtuk azokat a kagylókat, amik NEM nyíltak ki.




Gyerekjáték II - Citromos kagyló (Mejillones al limón)

- 1 felkarikázott hagyma
- kakukkfű
- olivaolaj
- 1 gerezd fokhagyma
- 2 szál apróra vágott újhagyma
- 1 babérlevél
- negyed pohár fehérbor
- 1 kg kagyló
- két citrom leve
- só, bors

Az olajon - nagyjából két perc alatt - megfonnyasztottuk a hagymákat és az összes fűszert. Lassú tüzön tíz percet hagytuk főni. Ráöntöttük a bort és két percig hagytuk magas hőmérsékleten lefedetlenü felforrni. Beleszórtuk a citromlét és a kagylót. Három percig hagytuk a lében a kagylókat, majd megettük őket.

Megalázzuk a takarítónőt

Hotel Windsor
Originally uploaded by ribizlifozelek

Megjegyzés: a fénykép illusztráció.

Megjött a takarítónéni. Igaz, nem annyira néni és nem is annyira takarító. De azért kicserélte a törölközőket, felporszívózott és tessék-lássék kitakarított. Addig mi Yodával a társalgóban ültünk, hogy a Mester meg ne egye a hölgyet - bár valószínűleg a kisujja is akkora volt, hogy Yodának kiakadt volna az állkapcsa harapás közben.

A takarítónéni nem húzott ágyneműt.

- Lenne olyan kedves, hogy tiszta ágyneműt hoz?
- ???

Erről már többször beszéltünk egymás közt. Egyikünk szerint nem szabad spanyolul szólni a mexikóiakhoz, mert azzal megalázzuk őket. Feltételezzük, hogy nem beszélnek angolul. Hogy kisebbségiek. Másikunk úgy véli, hogy ez udvariasság, az anyanyelvén szólítjuk meg. Yoda tartózkodott, ő csak beleharapna abba, aki megáll az ajtó előtt - nemzetiségre való tekintet nélkül.

- Ágyneműt szeretnénk...
- Igen, igen... mit?
- Lepedőt, párnahuzatot, takarót. Tisztát. Ágyneműt.
- Igen, igen... mit?
- Az ágyra teszik, nagy és fehér, alszanak benne.
- Igen, igen... mit?
Ekkor jött az "alázás" (spanyolul):
- Tiszta ágyneműt szeretnénk.
Döbbent csend, elkerekedett szem, boldog mosoly:
- Tessék!

Ha ez megalázás volt, akkor a hölgy kimondottan szereti a szado-mazot.

Gore udvarház

A két hóvihar közti szünetet kirándulásra használtuk fel. (A következő hóvihar már kinn tombol, de erről később)
New England kellemes hely: rengeteg a látnivaló és nem fél napokat kell autózni, hogy valamit megnézhessünk. A helyi közlekedésre jellemző viszont, hogy a stressz-mennyiség ugyanannyi, mintha fél napot autóztunk volna Utahban. Vagy több.



New England évszázadok óta jómodú hely. A tehetős polgárok elegáns udvarházakkal szórták tele az erdős vidéket. Sok kastélyt már különféle alapítványok gondoznak. Igyekeznek fennartani az épületeket, amiket bérbe lehet venni esküvőkre, rendezvényekre és heti pár alkalommal meg is lehet látogatni őket. A palotácskákat körbevevő parkok látogatása általában ingyenes. A parkok kora délelőttől napnyugtáig nyitva vannak. A napnyugta itt New Englandban most januárban nagyjából délután öt órát jelent.



Viszonylag kora délelőtt álltunk meg le a Gore udvarház mintaszerűen eltakarított parkolójában. Még láttuk, amint két idősebb ember felölti a hócipőt és elviharzik a fenyves irányába. Nekünk csak bakancsunk volt, így mi maradtunk a már kitaposott ösvényeken.



Christopher Gore sokoldalú ember volt (volt eleje és háta, de még oldala is). 1758-be született az akkor még Angol gyarmat Massachusettsben.
Gore a sikeres amerikai politikus-üzletember prototipusa. A Harvardon jogot tanult, szolgált a hadseregben, harcolt az angolok ellen, majd sikeres ügyvédi parxist folytatott Bostonban. Az 1780-as években a massachusettsi parlament képviselője volt. Washington diplomatájaként szolgált Londonban, majd később Massachusetts kormányzója volt. Christopher Gore boston egyik legrégibb temetőjében, az 1660-as években alapított belvárosi Granary Burying Ground-ban nyugszik.



Gore walthami udvarháza a család angliai kiküldetése alatt porig égett. Hazatérte után a jómodú ügyvéd apósa pénzét nem kímélve elegáns nyári rezidenciát épített. Felesége egy párizsi építész segítségével tervezte meg az elnyúlt alakú téglaházat.



Az udvarház előtt kisgyerekek szánkóztak, a hóban síelők suhantak. Mi megcsodáltuk a behavazott ablakokat és egyetértettünk Gore-ral, aki telente beköltözött Boston belvárosába.
Sétáltunk még egy keveset, azták kiástuk Yodát a hóból és hazamentünk forró folyadékokat inni.

Osztálykirándulás

Kristálytiszta volt a levegő.
Csillogott a hó.
Sütött a nap.
De nem melegített.
Hideg volt.

A varjakba belefagyott a károgás.

Hibernált halak váltak kővé a folyóban.

Talpunk alatt csikorgott a hó, ahogy a Concord folyóhoz közeledtünk.

Egy osztálykirándulás közeledett szemből.
Ötven tizenéves diák jött libasorban a keskeny ösvényen.
-15 fok volt.

A gyerekek felsorakoztak, a tanár pedig megállt az oszlop közepén és magyarázni kezdett.

Mi közeledtönk.

A diákok figyelmesen hallgattak.
A bajuszom hozzáfagyott a szakállamhoz.

A tanár pedig beszélt.
A gyerekek hallgattak. Nem beszélgettek, nem nézték a befagyott csőrű varjakat, a folyót, a havat. Nem röhögcséltek. Figyeltek.

Nagyon hideg volt.
A tanár beszélt.
Nem értettem, miért nem fagyak össze a hangszálai.

A gyerekek figyeltek.
A tanár beszélt.
Senki sem dugott iPod-iPhone-MP3 csatlakozót a fülébe. Lehet azért, mert féltek, letörik a fülük.

Yodába belefagyott a vakkantás.
Menekültünk az autó fele. Ott meleg van.

A diákok pedig hallgattak.
Egyre kiváncsibb lettem arra, mit mesélhet a tanár. De mi inkább siettünk az autó fele, nehogy megfagyjon benne a benzin.

Az óriás teáskanna

A világ egyik legnagyobb teáskannája Boston történelmi belvárosában lóg.

A teáskanna nem mai darab. Az Oriental Tea Company rendelte 1830-ban. Akkoriban a tea jó üzlet volt - pár évtizeddel korábban a híres teadélutánnak is Boston adott otthont. A teáskannában egy szerkezet füstöt gyártott, ettől úgy nézett ki, mintha forrna benne a teavíz.

A teáskanna jó cégér volt, de a cég még többet akart. Versenyt hírdettek: az nyert, aki jobban meg tudta becsülni a teáskanna űrméretét. 1873-ban többezres tömeg előtt a bostoni mérésügyi hivatal emberek elkezdték töltögetni a teavizet. Tizenháromezer becslés érkezett és tízezres tömeg leste, ahogy a két ember töltögette a kannát. Mire végeztek, megállapították, hogy a kanna kilencszáz literes.
Az öt nyertes fejenként két és fél kilogramm teafüvet kapott. Ez akkoriban komoly nyeremény volt.

A teáskanna tovább gőzölgött különböző cégek üzletei előtt, míg végül az eredeti egy méretarányos másolata a mai helyére nem került. A sors ironiája, hogy ma egy Starbucks bejárata felett füstölög.