Hol ház állott most semmi - Fryer tanya

Az Antilop-szigeten a Fryer tanya helyéhez vezető ösvény az egyik legkönnyebb kirándulás. Még a Ladyfinger kilátóhoz vezető útnál is könnyebb.

Kellett menni egy kilométert egy ösvényen és már ott is voltunk az egykori szántóföldön.

A szigeten ott a skanzen, a Garr Ranch. Ez az egyetlen megmaradt tanya. Ez volt a legnagyobb és ennek volt a legbővizűbb forrása.

De a Garr Ranch mellett volt itt több kisebb telep is. Ilyen volt a Fryer-ék tanyája.

Két család élt itt egy-egy egyszobás házban (eleinte egyetlenegy házban) pár évtizedet. Megtisztították a földet a kövektől és gabonát ültettek. A sziget kedvező mikroklímájának köszönhetően általában két héttel korábban arathattak, mint a szárazföldön.

Telepítettek egy gyümölcsöst, ami ellátta őket lekvárral. Ezt állandóan öntözni kellett, hogy ki ne száradjon.

A pici forrás vizét és a tavaszi hóolvadásból egy kisebb víztározóba összegyűjtött vizet használták öntözésre. Idővel csövekkel bevezették a forrásvizet (és néha a vízzel a bogarakat) a házakba.

Volt egy krumpliföldjük is, amit a gyümölcsöshöz hasonlóan állandóan őrizni kellett, mert az őshonos állatok nemcsak a krumpli leveleit ették le, hanem kiásták a gumókat is.

Tartottak állatokat is.

Néha vadásztak a szigeten élő antilopokra.

Ha kellett valami, akkor leséltáltak a tópartra a kikötöjüke, felszálltak a vitorlásukra és elhajóztak Salt Lake Citybe (amit akkoriban még Great Salt Lake Citynek hívtak) és bevásároltak.

Ha szórakozni akartak, akkor szintén hajóra szálltak és elhajóztak vagy a Saltair-be vagy a Black Rockhoz vagy a Garfieldba.

Kemény élet volt.

Miután elköltöztek és minden mozdíthatót eladtak 1910 körül, a természet szinte minden nyomukat eltörölte.

Csak a házak alapjainak kövei, pár rozsdás vas és egy sír emlékeztet arra, hogy itt valaha két család igyekezett megélni és vallotta otthonának ezt a helyet.

Téli kilátás

 

Bemenni az Antilope-szigetre mindig is látványos. A visszapillantó tükörből látni a Wasatch vonulatait mögöttünk, előttünk pedig a szigetet.

Aztán lehet is mászni felfele.

A kilátás egyre szebb.

A parkoló egyre távolibb.

Csak a bölénykakikat kell kerülgetni túra közben.

Madarak a sütőben

- Van pár madár a sparheltben - a fenti mondat nem egy szakácsversenyen hangott el, hanem a farmon az Antilop-szigeten.



Nagymamának volt ilyesféle tűzhelye, úgyhogy érdeklődéssel vizsgáltuk a hombár közepén álló iparművészeti tárgyat. Amiből korábban már kirepült egy madár.

A vízmelegító részben pedig valami mozgott.



Ilyenkor mindenki csörgőkígyóra vár, meg darázsfészekre, esetleg skorpióra. De nem.



Éhező kismadarak tátották ki a szájukat és csipogtak:

- Mami, mami!

Óvatosan visszacsuktuk a fedelet, a madárszülők visszarepültek narancsszájú fiókáikhoz a kék tojás mellé. (Mit ehet a madár, hogy kék a tojása?)

- Dolgozzatok! - szóltam vissza a szülőknek - Van itt egy csomoó légy, etessétek fel a fiatalokkal, mielőtt minket megesznek.

Régi lakóautó az Antilope-szigeten

Az Antilop-sziget mindig gyönyörű, kivéve, amikor a harapós legyek (gnat fly) kikelnek és lerágják a húst a gyanutlan látogatókról. Na jó, túlzok. Esetleg kiharapják a szemüket.

Még mindig túlzok.

Ezek a legyek csípnek és valóban véres nyom marad csípésük (harapásuk) helyén. A sziget bejáratánál a légyszezonra tábla figyelmezet: belépőt vissza nem adunk a legyek miatt.

Onnan lehet tudni, hogy eljött a légyszezon, hogy a szabadban levő emberek egy része űrhajósnak öltözött. A másik részük pedig motollaként hadonászik kezeivel és szalad. Esetleg a földön fetreng vagy egy bölényhez dörzsöli magát, úgy vakaródzik. Na jó, megint túlzok. Egy kicsit.

Szerencsére a légyszezon áprilistól júniusig tart, utána vége, a legyek eltünnek és a sziget ismét békés. Most mi elugrottunk a szigetre, hátha tudunk egyet sétálni még a legyek támadása előtt.



A sziget csücskében megbúvó skanzen - az egykori ranch most részelgesen zárva van: be lehet menni, de nincs ott senki, aki elmagyarázza a dolgokat.



A tanya egyik udvarán láttuk meg a sheep wagon-t. A sheep wagon a lakóbusz közvetlen őse, ilyennel jártak a 19. század végén a jórészt baszk pásztorok ki a mezőre a birkákkal és ezekben laktak.



Holmijukat a csomagtartókba tették és kiköltöztek a mezőre.



Ha szükséges volt, ez az átalakított echós szekér szép lassan követte a nyájat a következő legelőre. (Manapság sok cég árul ilyen mobil pászorkunyhót modernizálva, másik pedig ilyen szállásokat üzemeltetnek.)





A pásztor ebben a korai "lakóbuszban" töltötte el a szezont. Teljes kényelemben. Amíg meg nem jöttek a legyek...

Megint tavasz

Nemcsak C-t, magunkat is emlékeztetnünk kell arra a mondásra, hogyha Salt Lake Cityben nem tetszik a tavaszi időjárás, várj két percet.

Tegnapelőtt a 16 fokos meleget hóvihar követte, ami tíz centi havat hagyott maga után.



Egy nappal később a világ megfordult és ismét tavasz volt.

Az Antilop-sziget alacsonyabban fekvő részéről eltünt a hó, az emberek kijöttek kempingezni és lovagolni, a bölények legelészni.

Az alábbi fotón két bölény látható, miután pár turista majdnem megajándékozott minket egy fantasztikus videóval: túl közel mentek fotózni a bölényekhez és a mellettünk álló ranger már azt találgatta, páholyból nézzük-e az üldözést vagy nem. Szerencsére elkészültek a közeli fotók és a turisták eltakarodtak, mielőtt a bölény ideges lett volna.



Mi továbbmentünk és újabb és újabb kilátókat fedeztünk fel.



Szerencsére bölények nélkül.



A sziget még talán két hétig élvezhető, aztán egy-két hónapra birtokukba veszik a harapós legyek, amik véres sebeket tépnek apró rágószervükkel a gyanútlan látogatók testén.

Utána majd megint lehet jönni és fotózni a nyári melegben olvadozó sziklákat.

Antilop-sziget késő ősszel

- Csak ötven kilométer - mondta a gyorsabbik Ribizli.

- Az semmi - tette hozzá.



Ribizlit már a bölények se idegesítették, nem úgy, mint két éve.



Akkor Ribizli még szakirodalmat is kapott, hogy felkészüljön a bölényekből, amik szabadon kószálnak a szigeten, mielőtt, a futás végén, átlényegülnek chili con bölény carné-vá (ha valaki purista, akkor chili con carne de bisonte).



Most, ha arra járt egy bölény, Ribizli megállt és megvárta, hogy a bölény elmenjen.



(Vagy átlényegüljön chilivé.)



Mondjuk most a prérifarkas jött - mert gyalogkakukk nem él a szigeten.



El is kezdte kerülgetni Ribizli, aki mindent megtett, ami ilyen esetre a nagykönyvben meg van írva.



Nagyobbnak látszott, hadonászott és elküldte a prérifarkast melegebb éghajlatra.



A prérifarkast ez nem érdekelte, keringett tovább.



Ribizli ekkor belefújt a sípjába, a prérifarkas erre arrébb ment.



Aztán már csak a chili megevése volt hátra. Bölényből.



Utána lehetett is beleautózni a naplementébe és hazamenni és enni még egy kis chilit.

Meg ne fogd a bölény farkát - 50 k

- Ha a bölény az ösvényen van, nagy ívben kerüljük ki, vagy, ha Darwin-díjat akarunk kapni, emeljük fel a farkát és nézzük meg, hogy tehén vagy bika-e.

Eme jótanáncsot Ultra Jim adta az ötven kilométeres ultrafutás résztvevőinek, köztük az egyik Ribizlinek.



Jim szerint az Antilop-szigetre szervezett ultra nagyon egyszerű, le kell futni és kész és aki itt eltéved, az gondolja végig ultrafutói hobbiját. (Lehet, Jim arra gondolt, hogy egy szigeten nem lehet eltévedni, mondjuk ezt az elképzelést extrapolálva a Földön sehol se lehet eltévedni, mert hát az összes kontintens az valahol sziget, csak picit nagyobb.)



Jim persze könnyen beszél, ő 57 évesen nemrég futotta le a Pony Express ultrát, ami százhatvan kilométer, 23 óra alatt.




Azt sejtettem, hogy az utrafutók enyhén zakkantak. Elvégre ki az, aki reggel hat harminckor ott tömörül a szigeti bejárónál, hogy megkapja a csomagját (benne egy fogkefével), majd elmenjen autóval a sziget belsejében levő starthoz, ami majd nyolckor lesz és az ötven kilométeres futás előtt bevezetésképp felszaladjon egy közeli hegyre?



A futók nyolckor indultak, ekkor már pirkadt és a bölények is lerugták magukról a takarót.



A futók futottak, hegyre fel, majd hegyre fel és még egy kicsit fel, aztán néha le. Futottak homokban, ösvényen, kavicson, sziklán.



Aztán megint fel és ekkor a rutinosabbak ideiglenesen felfüggesztették a futást. Volt, aki nyúlnak öltözve futott, őt egy jelenlevő tacskó jól meg is ugatta. A nyúlcipős futót a prérifarkasok elnyúltott üvöltése se zavarta. Az állomásokon a tikkadt futók kaptak enni, inni és még jószóból is jutott nekik, meg kólából, édességből és burgonyasziromból.



A futók futottak és futottak, addig Yoda lelkesen ebédelt, meg sétált, túrázott és stírölte a bölényeket és az antilopokat. Azt gondolta, van ideje elmenni a gazdiért a szigetre, ám alaposan alábecsülte a száguldó Ribizlit.



A futók meg bejárták (befuttották) a sziget nyugati, kevésbé ismert és többször lezárt oldalát. Itt még fák is voltak, nemcsak bölények. Közben Ribizli látott egy futót, aki kutyával futott, a gazdi alig tántorgott 48 kilométernél, az eb meg úgy csóválta farkát, mint a Mester, amikor sétálni akar menni.



Hat óra huszonhárom perc kellett Ribizlinek, hogy befejezze az ötven kilométert. Yoda meg is lepődött, hogy gazdája milyen gyorsan célba ért, hogy még ehessen a minden versenyzőnek felszolgált bölénycsiliból.



Ráadásul a Ribizli a célban nem úgy nézett ki és viselkedett, mint aki lefutott ötven kilométert, hanem mint aki épp csak sétált egy keveset, hogy jobban csússzon a chili.



Még több bölényfutás:
http://www.buffalorunadventures.com