Bölényterelés az Antilop-szigeten

Megjegyzés: A bölénytereléskor a földi halandókat elválasztják a bölényektől. Ezért ebben a bejegyzésben régebbi bölényfotókat használok. Az alábbi fotó pedig a ksl.com-ról származik.

Évente egyszer az Antilop-szigeten szabadon élő bölénycsordát beterelik a karámokba, ahol az állatorvosok egyenként megvizsgálják a bölényeket, hogy egészségesek-e. 

A terelés hagyományos módszerekkel történik hegyen völgyön át: lovasok hajtják maguk előtt az szőrös bocikat a hatalmas karámba.

A lovasok önkéntesek, akik az egész Egyesült Államokból érkeznek, hogy terelhessenek bölényt.

Az önkéntesek fizetnek is ezért: manapság nem mindenhol lehet bölénycsordát terelni, egy átlag ranch-on inkább ridegtartásban élő tehenek vannak

Eddig egy önkéntes hajtó hatvan dollárt fizetett egy helyért, most ezt elemelték száz dollárra. A száz hely nagyjából hat perc alatt telt be.

A száz dollár persze nem költség ahhoz képest, hogy hozni kell a lovat vagy lovakat- speciális lószállító utánfutóban -, sokszor több napot utazva.

Ezek után a száz lovas elkezdi terelni és hajtani a bölényeket.

Ez a terelés mutatja meg, hogy a cowboykultúra az egy ma is létező, élő dolog és nem egy instagram nosztalgia.

Ma is vannak, akiknek van tanyájuk nagy, ridegen tartott tehéncsordával, amiket lóhátról (is) kell gondozni. 

Egy kocalovas nem tudja, mit kell csinálni, egy ehhez nem szokott ló - és lovas - nem biztos, hogy tudja kezelni a helyzetet, a bölények szagát, a terepen megtett nagy távolságokat.

Mindenféle cowboy volt itt. Volt, aki cowgirl volt, volt akinek a felszerelésén látszott, hogy jól karban van tartva, de használt, másik modern nyeregben ültek beépített kulacstartóval.

Páran modern ruhában lovagoltak, de többségben voltak a kovbojkalapok, a nadrágokon rojtosan lobogó külső nadrágok (ha valaki tudná ennek a nevét magyarul, akkor azt megköszönném).

A chaps általában bőrből készült "nadrág", ami a rendes nadrágot és a lovas lábát védi a sártől, tüskéktől. Feneke nincs, csak első része. A chaps a spanyol chaparreras-ból rövidült szóban és nem hosszban.

Szóval nagy élmény volt látni a bölények terelését, mégha messziről is.

A karámokban aztán majd megnézzük őket közelebbről is.

A Nagy-Sós-tó bölényei

- Harap a kutyus? - kérdezte rémülten a bölény Puppeyra meredve.

- Nem bánt? Biztos? - majd az aggódó bölény elügetett.

Na jó, majdnem így történt.

A lényeg, hogy megint láttunk bölényt az Antilop-szigeten.

De hogy kerültek ide a bölények?

Mert amikor az európaiak ideértek, a szigeten egy bölény se volt.

Amikor a tó másik oldalán tönkrement a Lake Point nevű fürdőhely, pár befektető elhatározta, hogy egy lakóparkot épít a helyére édesvizű kutakkal, gyümölcsösökkel, parkokkal, ligetekkel és bölénycsordával.

Azt, hogy egy lakóparkhoz miért kellene bölénycsorda, az sose derült ki, de egyet gyorsan be is szereztek Montanából.

A fasorokat, gyümölcsösöket és ivóvizet nehezebb volt megszerezni és a leendő vevők hittek az ősi sziú népdalnak, miszerint bölény mellett nem jó lakni, úgyhogy ez a terv is füstbement.

A befektetők ott maradtak pár ideges bölénnyel, amiket végül megvett az Antilop-sziget tulajdonosa.

Akkoriban a bölényt felesleges úri huncutságnak tartották és a csordát arra használták, hogy az úri közönsége halomra lőhesse őket.

Volt, hogy az ötszáz bölényből a vadászat végére ötven maradt.

1923-ban a filmesek is megérkeztek és a Covered Wagon című film bölényvadász jeleneteit itt forgatták. Valódi bölényekkel és valódi vadászattal.

A rendező mondta is, hogy teljesen felesleges a filmhez lelőtt hét bölény miatt aggódni, az összeset le kellene lőni, mert semmire se jók, csak eleszik a füvet a tehén elől. (Pár évtizeddel később kiderült, hogy a bölény mégis sok mindenre jó, génjei miatt, húsa miatt, meg ilyesmik. Idővel rengeteg mindenről kiderült valami hasonló, csak akkor már késő volt.)

A vadászatok és a film is hozzájárult, hogy a megmaradt bölények védettséget kapjanak és a sziget egyik nagy látványosságává válljanak. Az éves bölényterelés pedig egyre több embert vonz a szigetre.

A bölények pedig köszönik, ma is jól vannak a szigeten.

Amikor Puppey vagy Yoda nem akarja őket szétcincálni.

Antilop-szigeti bölények

Az Antilop-szigeten a ranch-nál délebbre még nem jártunk. Most csak egy rövid túrára volt időnk napnyugta előtt.

Leparkoltunk és elindultunk délre.

A déli szigetcsúcs meglátogatása ekkor hivatalosan is felkerült terveink közé. 

Az út könnyű volt és a táj szép.

Arra direkt figyeltünk, hogy ne menjünk arra, amerre bölények vannak, úgyhogy a Molly Melle nevű hegyet kihagytuk. (Valamiért a pusztában magányosan vándorló mormonok minden mellre emlékeztető hegyet Mollyról neveztek el.)

A hegytől jobbra látható bölények miatt nem arra mentünk.

Azok a távoli hófödte hegyek már a tó túlpartján, a Marina felett magasodnak. Odáig se terveztünk most menni.

Most csak sétáltunk és amikor már majdnem teljesen besötétedett, visszafordultunk.

Ekkor láttuk először a tóparti agglomeráció fényeit. Máshol megszokott a tópartok ilyen látványa, a Nagy-Sós-tóról ez azonban csak ritkán látszik.

- Figyelj a bölényekre hazafele.

- Ugyan, a bölények ilyenkor alszanak - mondtam aztán beleléptem a fékbe.

"Alvó" bölények sorjáztak át elöttünk az úton.

- Biztosan alvajárók! - sóhajtottam.

A bölényekről csináltam egy rövid, háromperces filmet, azt itt lehet megnézni.

Át a "Kajababon"

Nem Kajabab National Forest-nek hívják, hanem Kaibab-nak. De annak, hogy Kaibab, annak a szónak semmi értelme. Úgyhogy én ez már mindig Kajabab National Forest-nek és Kajabab Platónak fogom hívni.

Ez egy olyan hely két-háromezer méter magasan, ahova mindenképp el fogunk majd még jönni. Például akkor, amikor majd be lehet menni az erdőbe. Most itt akkora a tűzveszély, hogy az erdőségeket egyszerűen lezárták. Utahban "csak" dohányozni nem lehet az erdőkben, itt bemenni se.

A LeFevre kilátó környékén látott leégett erdők alapján igazuk is van.

Pár éve a minitelepülés, Jacob Lake égett majdnem le. Jacob Lake a Grand Canyon északi részének kapuja. Van itt pár szálloda, étterem és benzinkút és sok-sok erdő. Kár lett volna érte, kedves hely. A szállodában a portás mögött a falon töltényöv, két Winchester és egy pár Colt lóg rengeteg lőszer társaságában. Amennyire tudom, itt sose panaszkodnak a vendégek a szállodára.

A platót végig erdők és alpesi rétek borítják. Nekem Erdély jutott róla az eszembe. Végtelen fenyvesek között suhantunk és az Erdély-érzést a poiánán vonuló bölénycsorda törte meg.

Nem rohantunk oda a bocikhoz és a bikucikhoz, inkább csak az autóból fotóztunk és aztán mentünk tovább a Grand Canyon fele.

Antilop-sziget késő ősszel

- Csak ötven kilométer - mondta a gyorsabbik Ribizli.

- Az semmi - tette hozzá.



Ribizlit már a bölények se idegesítették, nem úgy, mint két éve.



Akkor Ribizli még szakirodalmat is kapott, hogy felkészüljön a bölényekből, amik szabadon kószálnak a szigeten, mielőtt, a futás végén, átlényegülnek chili con bölény carné-vá (ha valaki purista, akkor chili con carne de bisonte).



Most, ha arra járt egy bölény, Ribizli megállt és megvárta, hogy a bölény elmenjen.



(Vagy átlényegüljön chilivé.)



Mondjuk most a prérifarkas jött - mert gyalogkakukk nem él a szigeten.



El is kezdte kerülgetni Ribizli, aki mindent megtett, ami ilyen esetre a nagykönyvben meg van írva.



Nagyobbnak látszott, hadonászott és elküldte a prérifarkast melegebb éghajlatra.



A prérifarkast ez nem érdekelte, keringett tovább.



Ribizli ekkor belefújt a sípjába, a prérifarkas erre arrébb ment.



Aztán már csak a chili megevése volt hátra. Bölényből.



Utána lehetett is beleautózni a naplementébe és hazamenni és enni még egy kis chilit.

A bölényburger titkai

- Mennyi hamburger... - sóhajtottam fel, ahogy a csorda eldübörgött, finom porréteggel beterítve a mezőt.



Arra kevés esélyt láttam, hogy gyalog a bölények nyomába eredjek és megragadjak egy patást a szarvánál fogva, lebírkózzam és ledaráljam, ennek ellenére a bölényburger megmozgatta a fantáziámat.

A bölényburgert Yoda is szereti a többi vadhússal egyetemben. Egy magyarországi vendéglőben, ahol bizonyos szempontból Yodával együtt törzsvendégnek számítunk, tavaly megjelent a főpincér egy kis tálkával és valamit etetni kezdett a Mesterrel. Yoda gyanusan lelkes volt. Amikor elfogyott a csemege, megmérdeztem, mit kapott Yoda.

- Vaddisznósonkát. Szereti.



Yoda hasonlóan viszonyul a bölényhez és ha néhanapján veszünk bölényt, kap belőle egy kicsit. A bölényből legtöbbször tatárbifsztek készül, de időnként a maradék daráltbölényből hamburgert grillezünk.

A jó bölényburgernek egy alapvető titka van: a bölényhúsban sokkal kevesebb a zsír, mint a marhahúsban. Talán mert a bölény állandóan kempingezik és sportol.

85 gramm átlagos darált marhában 12 gramm zsír van, míg ugyanennyi bölényben 7.

Pont az alacsony zsírtartalom miatt a bölényhúst sokkal rövidebb ideig kell sütni vagy grillezni, mint a lusta marháét. Ezt tapasztalati úton tanultam: utamat megszenesedett bölények tetemei kísérték. A bölényhúsból készült jó hamburger tehát nincs teljesen átsütve és nem tartalmaz szenet sem. Emellett bármit lehet beletenni, csakúgy, mint egy valódi hamburgerbe. Én minimalista módon nagyon kevés fűszert (só, bors) teszek hozzá, hogy a bölény édeskés, lágy íze jobban érvényesüljön.

Yoda is így szereti.

A bölény útja

Az első bölény egy tábláról nézett le ránk.



A második farkát libegtette az út végén.

A harmadikat összekevertem hagymával, fokhagymával, pirospaprikával, mustárral, sóval, borssal és tojással, majd a tatárbölénybifszteket kenyérre kentem.