Kölcsönpóráz visszajár

A szárazság miatt csaknem üres Rockport víztározónál sétálva egy különös táblát láttunk meg.

A pórázkölcsönzőből mindenki, aki elhozta magával a kutyáját, de otthonfelejtette a pórázt, vehetett egyet kölcsönbe. Amit aztán vissza kellett vinni.

Hogy tényleg visszavigyék a pórázt, a póráz szárára hosszú szöveg írtak:

Ezt a pórázt a Rockport State Parkból loptam.

Ennek ellenére két póráz valószínűleg hiányzott...

Bicajra fel! - Parley's trail

Megjegyzés: Tragikusan le vagyok maradva mindenféle bejegyzéssel, keverem az időrendet, mint egy modern író. Most épp májusi történeteket írok meg.

- Né, egy pince! - torpantam meg bicajomon, ami komoly hibának bizonyult, 6%-os lejtőn felfele tekerve az ember csak úgy nem hagyja abba a tekerést.

Ha már megálltam, leszálltam és megnéztem, milyen pincét is láttam meg.

A Parleys Trail-en tekertem felfele, bicajról megnéztem a villamos melletti falfestményeket, átsuhantam a Draw-n és mentem tovább felfele át a Parley's Parkon, fel a meredek kerékpárúton egészen az Öngyilkos-szikláig. Ide általában autóval jövünk télen sétálni, hogy a szmog fölé emelkedjünk.

Most először mentem bicajjal végig az egész ösvényen a tetejéig és megláttam a pincét.

Ennyi maradt a Dudler's inn-ből, a város híres fogadójából. A fogadót 1864-ben építette Joseph Dudler, aki a jól menű céget folyamatosan bővítette. A fogadó mellett volt itt serfőzde - hát igen, valamikor a mormonok is ihattak alkohol, de a poligámia mellett idővel ezt is elvették tőlük -, mulató és étterem. A konyhakertbe és a serfőzéshez a víz a patakból érkezett vízvetéken, míg az ivóvizet egy közeli forrásból vezették ide. Dudler-nek hasonló cége volt fenn Park Cityben is.

Halála után az örökösök beköltöztek a hatalmas házba és itt laktak egészen 1953-ig, amikor az egész leégett és egy falon és a pincén kívül semmi se maradt az épületből.

Picit tovább tekerve egy vízvezetéket is találtam, ami a patak vizét vitte a városba.

Ez a vízveték tökéletes meglepetés volt, erről sose olvastam vagy hallottam itt. És még jól is nézett ki!

A fotózás volt csak nehézkes: mindig, amikor megálltam és elővettem a telefonomat, valamiért azt hitte, hogy autót vezetek és nem volt hajlandó fotózni, amíg rá nem bólintottam, hogy "kedves telefon, becsszó nem autózok".

Kilátás Snowbird-ből

Ami kizöldülhetett, az kizöldült Snowbirdben - kivéve azt, ami a hó alatt lapult. De az ösvények már járhatók voltak.

Mi pedig igyekeztünk, hogy megnézzük, milyen a reggeli kilátás.

A legtöbb utahi síparadicsomhoz hasonlóan Snowbird is bányaváros volt - de a dicső múltnak itt sokkal kevesebb nyomát lehetett látni.

Pedig fenn a hegyekben ott a Peruvian Tunel, ami átvezet a Mineral basinba. Ebből a tárlóból csinálatak valamikor egy síelő-alagutat. Ezt majd valamikor megnézzük, de az alagút majd csak július végén nyit.

Most hagytuk az alagutat és mentünk a kilátóba. A kiáltás általában mindig nyitva van.

A kilátás elképesztő volt. Az jutott az eszembe, hogy a gleccser vájta völgyeket tanítani lehetne innen. Olyan volt a Little Cottonwood Canyon, mint egy illusztráció. Csak zöld.

Még az idő is tiszta volt - el is határoztuk, még mielőtt ideér a nyári erdőtüzek füstje, még egyszer feljövünk ide.

Vissza a tavaszba - Snowbird

Megjegyzés: tragikusan le vagyok maradva mindenféle bejegyzéssel, keverem az időrendet, mint egy modern író. Most épp júniusi történeteket írok meg.

R-nak és A-nak van egy téli és egy kora nyári üdülése joga. Pár éve már megkaptuk egyszer tőlük a télit, most, mivel el kellett utazzanak, a nyárit. A-val megszereltük a légkondit, majd az új swamp coolert (kétszer is), aztán megkaptuk a kulcsot a szállodához és mehettünk is.

Mentünk, de útközben megálltunk Lisa Falls-nál és aztán már a szállodában is voltunk.

A hotel mit sem változott az elmúlt években. Továbbra is a látványbeton-építészet csillaga, ahol sí- és a bányamotivumok dominálnak.

Snowbird maga azonban egészen más volt.

Jórészt eltünt a hó. Nem teljesen. A patakot helyenként még vastagon befedte az - egyre mocskosabb- hó.

A lejtőkön foltokban még maradt hó és én óvatosságból bekapcsoltam a fűtést.

Kellett is.

Éjszaka alaposan lehült a levegő és csak a villanyfűtés mentett meg minket a fagyhaláltól. Úgyhogy mehettünk kirándulni.

Végletek embere

Azt hiszem, az a fickó, aki így utazik, kedvelheti a végleteket.

Lisa Falls

Nemrég kérdezte valaki, hogy lehet, hogy tizensok év után még mindig találunk új és gyönyörű helyeket Salt Lake City mellett.

A válasz egyszerű. Úgy, hogy rengeteg hely van és még közel se értünk a lista végére.

A Lisa Fallshoz vezető ösvény nem ígért sokat: inkább nagy kődarabokat láttunk, majd egy kanyar után zümmögő zajra lettünk figyelmesek.

Három fickó irányított cipősdoboz méretű teherautókat felfele a száraz mederben. Meg-megálltak, hogy jobb szögből fotózzák le őket, beszélgettek a járművek terepképességéről és látszott, nagyon jól érzik magukat.

A kilátások egyre jobbak lettek. Nemcsak a Little Cottonwood kanyon tárult ki alattunk, hanem már vízesést is hallottunk a közelben.

Ez volt Lisa vízesése. Hogy ki volt Lisa és miért volt vízesése, azt nem tudtuk. De határozottan tetszett.

Megpróbáltunk felmászni a felső vízeséshez, hogy benézzünk a mögötte levő szurdokba, de ez most nem sikerült. Bakancs kellett volna hozzá. Meg egy nagy lélegzet.

Viszont láttuk, hogy a meder felfele menet elágazik. Megnéztük, milyen a könnyebbik út a kisebbik patakot követve.

Szép volt.

Itt is szikláról sziklára kellett felmászni (szakszóval bouldering). Egy kisebb vízesésnél untuk el a meredek medret.

Itt megálltunk. Megnéztük az óránkat és láttuk, ideje indulni: Snowbirdbe kellett érnünk, úgyhogy nagy levegőt véve elindultunk lefele.

Fogadó a Grand Canyon felett

Nem értettem, miért nem ül itt Roosevelt az egyik asztalnál. Nem Teddy, hanem FDR.

Vagy miért nem ülnek elegánsan öltözött hölgyek és urak az egyik asztalnál. Csak normál, 21. századi turistákat láttunk.

Pedig ezek az épületek nem nekünk lettek kitalálva. A pincérek ma is csokornyakkendőt viseltek és a hely árai tükrözték ezt az eleganciát, a hely szelleme még itt volt - de a közönség már más volt.

Tipikus CCC-stílusú volt a szálloda. Roosevelt New Deal-je keretében a Civilian Conservation Corps-ban férfiak tízezrei építettek gátakat, menedékházakat, ösvényeket, WC-ket, vízvezetékeket, utakat és ilyen szállodákat a nemzeti parkokban.

Cedar Cityben, a néprajzi múzeumban láttunk egy nagyon jó kiállítást ezekről az elegáns és rusztikus szállodákról, amik nemzeti parkok szivében épültek. Nekem eddig a kedvencem a Petrified Desert-ben  a 66-os út mentén álló fogadó volt, de most egy újabb került a listára.

A Grand Canyon Lodge megtestesítette a CCC legjobb hagyományait. Sajnos sok ezek közül a hegyományok közül megváltozott. A látogatóközpontok egyre kevésbé szólnak a látogatóknak átadott információkról, manapság a lényeg a látogatóknak eladott szuvenírek sokasága.

Azért ha majd legközelebb több lesz az idő, miután megsimogattuk az öszvérszobrot (ami azoknak az öszvéreknek állít emléket, akik a turistákat fuvarozzák a mélybe), leülünk az étteremben és egy fagylalt (vagy ebéd) mellől élvezzük a kilátást egy túra után.

Vagy eltöltünk pár éjszakát az egyik kisházban és úgy érezzük magunkat, mint egy Rotschild.

Hozzáteszem, mivel ezek a közföldek, a public lands a mienk is, igazi tulajdonosként bármikor boldogan jövünk ide.