Talált pénz

A kerek érme rámmosolygott a szikrázó napsütésben két hó- és egy olajfolt mellől. Ott feküdt a járdán és sikoltozott:

Vegyél fel! Vegyél fel! - felvettem és néztem a pénzt.

Egység, szabadság, igazság - olvastam az érmén.

De szép! - párásodott be a szemüvegem, bár nem kifejezetten ezek azok az értékek, amivel manapság valaki Sierra Leonét kapcsolatba hozná.

Mert az egycentes Sierra Leonéből keveredett Salt Lake City egyik mellékutcájának az úttestjére.

Az egycentes egy 1964-es pénzérme volt abból az időből, amikor Sierra Leone egy frissen függetlenné vált országként optimistán tekintett a jövőbe. Mert akkor ott azt hitték, van olyan.

Az érméről Sir Milton Margai, Sierra Leone első - és valószínűleg legtisztességesebb - elnöke néz eltökélten előre.

1964-es halálakor a leone - a helyi pénz - még ért valamit. Egycentest is vertek belőle. Kicsit később mindez már csak dicső múlt volt és az maradt máig. Pár évvel később az egycentes már szinte semmit sem ért és a legkésebb pénzérme az egy leone lett.


Nem tudom, hogy került ez a pénzérme Salt Lake Citybe a járdára. Egy érmegyűjtő veszítette volna el? Valakinek a szerencsepénze volt? Vagy egy 1964-ben Sierra Leonéban térítő misszionárius vágta zsebre?


Akárhogy is került oda, remélem, szerencsét hoz az új évben.

A létrát, hamar a létrát!

(Megjegyzés: a fényképek nem a tetthelyen készültek.)


- Ezt a házat South Salt Lake első polgármestere építette - mondta A - Akkor ez még Salt Lake City volt. De a város nem akarta bevezetni a vizet, a gázt és erre ő függetlenedett és lett minden.

Tetszett a helytörténeti előadás. Pár apróbb hibája volt. Én kockás ingben, merevre fagyott arccal markoltam a létrát. A, a szomszéd a létra tetején állt, négy méter magasban és még merevebb arccal egy pontot nézett maga előtt a falon.

Ismét A házát szereltük.

Nem tudtam eldönteni, hogy a pontot hipnotizálja vagy a pont bűvöli őt. Beszélni szerintem azért beszélt, hogy ne kelljen belenyúlni a vödörbe.

A vödröt a létrába épített csigával húzta fel. A vödörben voltak a szerszámok. A szerszámokért le kellett volna hajolni. Ehhez el kellett volna szakadni a Ponttól és el kellett volna engedni a létrát.

A szomszéd inkább beszélt.

A ház egy speciális, utahi Bauhaus épület volt, egyike a kevés ilyen háznak az államban. Természetesen Gropius massachussettsi háza jobban nézett ki, de ez is szép ház volt.

A Bauhaus utahi értelmezése. Ez a Bauhaus ugyanis fából volt. Tipikus utahi dolog: fából Bauhaus.



Ez volt a szomszédnak a gondja: pár helyen megsérültek a borítólapok. Ezeket kellett kicserélni, illetve betenni alájuk egy kis szigetelést.

- Mi ez a hártya? - kérdeztem kicsivel korábban, a munkaasztalra kikészített szivacsos anyagot nézve.

- Szigetelés.

Nem szóltam semmit. A nulla szigetelésnél ez a félcentis izé is kerek fél centivel több volt.

A gondosan meglazította a burkolatot, leejtette a kalapácsot, majd HECK kiáltással kirántotta a szálkát az ujjából.

Felnyújtottam a kalapácsot a magosba, majd gondosan arrébb húzódtam létratartás közben. Biztonságosabbnak tünt mögötte lenni és nem alatta.

A aláfeszített, megemelte, kiugrasztotta, majd leejtette a kalapácsot:

- SHOOT! - mondta, miközben a kalapács szaltókat vetett a betonon. Hogy ne legyen egyedül, utánaejtette a burkolólapot. Ez utahiul "shit"-et jelent. Csak itt az emberek szépen beszélnek.

- Egy lenn van! - mondtam optimistán - Sok van még?

Csend lett. Azt hittem, A halálra rémült, esetleg megfagyott a létrán. Fél perc múlva azonban megszólalt:

- Még tíz - majd kisebb csend után ismét megszólalt.

- Ennél az ablaknál - újabb csend lett, ami a félhomállyal párhuzamosan sűrűsödött.

- De még van négy ablak.

Rezignáltan felnyújtottam a kalapácsot és elhatároztam, veszek egy sisakot.

A Mester éhezik

- Menjünk!
- Hideg van kinn.
- De ki kell menni sétálni.
- Nem kell.
- Pisilni kell.
- Azt se kell. Odafagyok a fához.
- Nem fagysz.
- De.
- Akkor mit akarsz?
- Inkább együnk - mondta a Mester és megnyalta a szája szélét.

Az özvegy csokoládéja

Álltam a kis mediterrán boltban a State street szélén és a földbe gyökerezett a lábam. A szegedi paprikán túltettem magam (végre valaki azt mondja, mediterrán népek vagyunk), a de a csokoládé az több volt annál, amit jelentős nyálképződés nélkül el tudtam viselni.

Ott állt az özvegy csokoládéja a polcon és mosolygott. Eszembe jutott az özvegyasszony első mosolya.

Egy világvégi kis spanyol város, Sonseca közepén álltunk 1997-ben és nem tudtam mit keresünk ott.




- Csokoládét - ezzel meg lettem győzve.

- Az övegyasszonyhoz megyünk - nem érdekelt. A vasorrú bábához is mehettünk volna csokoládéért.

A csokoládémanufakturát Manuel López és felesége María Rojas alapította 1927-ben. Manuel addig dolgozott és élt, amíg meg nem halt. Ezután felesége vitte tovább az üzletet, amit a politikailag korrekt spanyolok az Özvegyasszony Cukrászdájának, Confitería de la Viudá-nak neveztek.


View Larger Map

Jelenleg a harmadik generáció készíti a csokit és már a negyediket is beédesgették a családi üzletbe.

Manapság a manufaktúrához kis múzeum is tartozik. A manufaktúra jól megy, kétszáz ember készíti ott a csokit hagyományos módszerekkel. (Az ünnepek alatt vannak hétszázan is.)


Ez a csokoládé vigyorgott rám Salt Lake City külvárosának peremén egy polcról.

- Emlékszel? - kérdezte az Özvegy.
- Igen... - feleltem és nyeltem egyet.




A Delaviuda honlapja itt található.

Hósöprés

Szakadt a hó. Csendes mellékutcánkban hókotrók nyitottak utat.

Síelôk szerelték fel hóláncaikat, hogy felvergôdjenek a pályákra.

Elégedett voltam. A garázs elônye, hogy nem kell reggelente kivakarni az autót harminc centi hó és jég alól.

Cserébe el kell lapátolni a havat a járdáról és a behajtóról.

Online ajándékozás II - Magyarország

Karácsony. Ajándékozás.
Az ajándékok első csoportját már májusban és júliusban beszereztük. A többit most kellett megvenni.

Nem akartuk, hogy karácsonyi ajándékaink a fináncok kezében végezzék. Nem azért, mert nem szeretjük a fináncokat. Szeretjük őket. Mindenkit szeretünk. De tényleg. Mindenkit. Karácsony van.

Viszont két okból nem akartuk, hogy a fináncok mancsaikkal az ajándékokat illessék.

A megajándékozottnak akkor el kell mennie a megfelelő helyre (értsd: macera).
A megajándékozott vámot fizet a saját ajándéka után.
A megajándékozott pontosan tudja, MIT és MENNYIÉRT kapott. Barátok, rokonok között ez nem gond, de azért ne lógjon már árcédula azon a dobozon.

Ezért próbáltuk meg idén is megtámogatni a magyar ipart rendeléseinkkel.


Könyvet a könyvmolytól. Nincs ennél jobb ajándék. A már bevált Bookline továbbra is működik és jól. Megrendelem. A futár kiviszi. A célpont átveszi. Egy gond van velük: továbbra se lehet más a címzett, mint a küldő. Azaz minden egyes ajándékozáskor át kell írni a nevem. Szerencsére ettől még fizethetek Ribizlifozelek néven. Azért zavaró, hogy állandóan másként hívnak. Identitásválság, na.

Csokoládé. Itt ért a legszebb meglepetés: a Chococard-on nemcsak a csoki jó, hanem, ahogy igérték, lehet végre online bankkártyával fizetni.

Sajnos azonban nem lehet minden karácsonykor mindenkinek Chococardot adni. Nekem sokal egyszerűbb lenne. Sőt, a legegyszerűbb az lenne, ha most vennék száz-kétszáz Háború és békét és a következő évtizedekben mindenkinek minden alkalomra azt adnám. De a karácsony nem a praktikumról szól. Tehát más csokiboltot is kellett keresni.

Kerestem.
Azóta is zokogok és időnként elönti a könny a szemem.

Az online fizetés az olyan, mint a fúziós reaktor. Sejtik, hogy létezhet, de azért inkább sci-fi kategória. Alap: megrendelem, kiszállítják és utánvétellel lehet fizetni. (Frusztációimat nem öntöm blogba, elég megjegyezni, hogy csomókban téptem ki a hajam és méteres lyukat ütöttem a falba fejemmel, miközben könnyeimtől szétázott a padló. Na jó, nem is. De ezekről a helyekről nem írok.)

A Keserédes valóban keserédes lett. Lehet rendelni online. Lehet fizetni PayPal-lal. Fel lehet venni a rendelést a boltban. A hármat egyszerre nem lehet. Pedig elképzeltem, hogy az utolsó pillanatban vett csokit kifizetem és a megajándékozott csak felkapja és eszi.

A legkellemesebb meglepetést a nagybörzsönyi lekvárlak okozta. Nem, nem lehet náluk fizetni online kártyával, de amikor írtam nekik, válaszoltak és megoldottuk, hogy átutalással fizethessek, majd kiszállították a finomságokat.

Köszönjük, boldog karácsonyt.



Linkek: Keserédes, Lekvárlak.

Zsákbamacska

A klímaváltozás támogatásával kihasználtam a december 23-i 12 fokot, hogy rendbetegyem az előkertet.

Vágtam a díszfüvet, kaszáltam a sövényvágóval a sövényt és az egyéb növényeket és tömtem a kukát.

Aztán megéreztem, hogy van mögöttem valaki. Megfordultam és a láncfűrész jellegű sövényvágónál megláttam egy macskát.

Először féltem, hogy ő a Láncfűrészes Macska, de aztán megnyugodva láttam, hogy nem a gyilkos szerszámnál matat, hanem a mentát eszegeti.



A macska békésen ette a mentát, én gereblyéztem a díszfüvet és Yoda benn utálta az egészet.



Idővel a macska jóllakott és elment. Egyszercsak valami ütés érte a vádlim. Valahogy megőriztem az egyensúlyomat és láttam, Oszi igyekszik faltörő (azaz lábtörő) kossá alakított fejével elgáncsolni.

- MRRRRR - mondta Oszi és az utca végén rémülten felrebbentek a madarak, a szomszéd bólogató rénszarvasa meg felkapta a fejét. Oszi elérte azt a méretet, ami felett egy állat már nem macska, hanem kisebb oroszlán. Esetleg nagyobb puma.



Oszi párszor még belebokszolt a lábamba, aztán elindult, megszagolta a “láncfűrészt”, majd fejest ugrott a zsákba, amibe a levágott növényeket, így a mentát is tettem. Az biztos zamatosabb volt.

Elgondolkodva néztem a csámcsogó zsákot.

-Oszi, ez jó? Nem lesz sok?

- Karácsony van! - felelte Oszi és csak zabált tovább boldogan.