Pihenő McGillben

McGill
Originally uploaded by ribizlifozelek

Civilizáció-hiányunk volt. Sehol egy város, sehol egy benzinkút, sehol egy gyorsétterem. Csak hegyek, völgyek és az út. Meg néha egy szembejövő autó.

Wendover már a civilizáció védőbástyájának tünt, Schellbourne pedig egy előretolt helyőrségnek. Vagy vendéglőnek a világ peremén.

Ezért is üdvözöltük kitörő örömmel McGill házait. HÁZAK! UTCÁK! EMBEREK!



Hiába volt már közel aznapi célunk, hiába nem terveztünk semmilyen nézelődést Elyig, megálltunk.

McGill egy kisváros, ahol nem sietős az élet. Amikor kikászálódtunk az autóból, láttuk, hogy A Bárból kilép egy idős bácsika és lassan elindul autója fele. Ekkorra mi már sétatempóban magunk mögött hagytuk A Kocsmát és A Posta előtt jártunk.
A Postából egy kövér, szakállas, kovbojkalapos fickó lépett ki csomaggal a kezében. Mi már szinte a faluvégén voltunk.



McGill valamikor virágzó bányaváros volt, ahová mindenhonnan sereglettek a bányászok, hogy dolgozhassanak, majd keresetüket eligyák a bánya kocsmájában. Volt itt osztrák-magyar, japán, görög és ír bányásznegyed. A főutca mentén villák, boltok, kocsmák sorakoztak és még mozi is volt itt.



A bányák (és a bányászok) kimerültek, a tulajdonos elhunyt, utódai nem tudták egybentartani a birodalmat. McGill lakossága elköltözött, az egykor pezsgő negyedek elnéptelenedtek, a sok-sok szalonból egy kocsma maradt. Az osztrákok, magyarok eltüntek, a monarchiára csak a lakosság 2.3%-át kitevő horvát kisebbség emlékeztet. (A 2.39% horvát négy főt takar.) A túlélésért küzdő, néha nyitvatartó régiségboltok a dicső múlt relikviáit árulják. A bányafelügyelő egykor fényűző villája - ahol még cselédszoba is volt! - elhagyatott, valaki tüzifát tart földszintjén. Kovácskoltvas kerítését rég eladták.



A bácsi közben elérte autóját és keresni kezdte a kulcsot. Mi a bezárt boltokat néztük. A büfé még akkor szünt meg hotdogot árulni, amikor a donutot doughnutnak írták.



Tetszett a városka, ugyanakkor azonban reméltük, Elyben valamivel több lesz az élet. Yoda lelkesen szállt be az autóba. A tükörből láttam, hogy a bácsinak is sikerült beszállnia hatalmas csatahajójába. Azt már nem tudtuk meg, elindult-e az autója, mert már mentünk is tovább.

A 93-as úton

US-93
Originally uploaded by ribizlifozelek

Wendoverben rátértünk a 93-as útra. A 93-as út használata sokak szerint súlyos pszichikai károdosást okozhat. Az út ugyanis alig érint emberi települést, sokszor órák telnek el, míg valaki szembejön. Északról délre haladva Nevada északi határától a déliig csaknem nyolcszáz mérföldön át szinte semmi sincs. Csak hegyek, antilopok, fel nem robbant bombákkal teli katonai gyarkolóterületek és sivatag. Aztán az út hirtelen elér Las Vegasba. Ilyenkor szokott állítólag károsodni az utazók agya.

Az 53-as utat nevezik az Egyesült Államok legmagányosabb útjának, azonban a 93-as még nála is lehagyatottabb. Valamiért gödrökre, rossz útra és elhullott utazók keselyűk által letisztított csontjaira számítottam, de még szemét is alig hevert az út mentén, nemhogy kifehéredett csontok.

Még parkolók is voltak padokkal, asztalokkal, tiszta vécékkel, a vécékben (tiszta) papírral.



A sóssivatagból látszott, amint véget ér a fehér pusztaság, jönnek a felhők. (Megtudtuk, a végtelen fehér felület visszaveri a napsugarakat, a meleg levegő felszáll és nem nagyon enged felhőket a só fölé. Az esőfelhők szépen a hegyek felett maradnak. Néha víz is hull belőlük. Nagyon néha.



Most nagyon néha volt: öt percig ömlött az eső, pár percre kiderült, nagyon meleg lett aztán megint szakadt.

A 93-as tényleg a semmiben ment. Eleinte a légierő gyakorlóterülete mellett haladtunk. Aztán egy-egy földút ágazott el valahova. Házak, emberek nem látszottak. Időnként táblák jelöltek rejtélyes letérőket. Az egyikről. Blue Lakesről olvastam is, amikor az útvonaltervet csináltam. (A tavak állítólag személyautóval megközlíthteők, legalábbis, volt, akinek ez sikerült. Több utazó azonban fórumokon megjegyezte, hogy miután 5-7 km után beragadtak a homokba/sárba és kiásták az autót, gyalog indultak tovább, mert már látták a tavakat. A tiszta levegő viszont valamit csinál a távolságérzékeléssel, vagy a hadsereg dolgozik itt a tértorzításon, mert a gyaloglók tíz kilométer megtétele után értek csak el a tavakhoz. Mi egyszerűen kihagytuk őket.)

120 kilométer megtétele után megláttuk az első üzemelő emberi létesítményt, egy országuti fogadót.



Az utazó itt vehetett benzint (egy félét), ihatott, ehetett valamit vagy megkérhette a tulajdonost, pár év után nyisson már ki egy motelszobát.



Schellbourne régen a Pony Express állomása volt. Valamikor ezüstöt bányásztak a környező hegyekben és volt olyan év, hogy négyszáz ember is élt itt. Mára egy-két család maradt. A romok nagy részét 90-es években eldózerolták. A jelenlegi tulajdonosok farmján még áll pár düledező épület. Van itt egy országuti pihenőhely is, padokkal, vécével. Víz nincs - csak ha esik.

Az egykori városka helyén pár régi teherautó enyészett bele apránként a talajba. Szörnyülködtünk egy kicsit, aztán mielőtt a rég megholt bányászok szellemei előbújtak volna a földből, továbbindultunk dél fele.

Wendover

Nevada, Utah
Originally uploaded by ribizlifozelek

A sónézegetés után Wendovernél letértünk az autópályáról. Wendover mellett többször elsuhantunk az autópályán. Még sose voltunk ott, pedig a várost rengeteget reklámozzák Salt Lake Cityben.

Wendover a hideghábrú korát idézi - ugyanis kettő van belőle. Van egy
Wendover (Kelet) és egy Nyugat-Wendover. Wendover (kelet) lepattant, haldokló település, West-Wendorver egy virágzó kaszinóváros.

Kelet-Wenndoverben nem lehet alkoholt kapni és kaszinózni.
Nyugat-Wendoverben mindezt lehet; folyik a pia és a pénz. A két
települést egy, az aszfaltra festett fehér vonal választja ketté.

Eredetileg Wendovert azért alapították, hogy a transzkontinentális
vasútnak legyen hol megállnia a sóssivatag után. Később a városkák a
hadseregből éltek, a második világháború alatt bombázók - az atombombát ledobó Enola Gay személyzete is - itt gyakorlatoztak a semmiben.



A szerencsejáték jobb üzlet volt a hadseregnél is. Mivel a utahiaknak otthon nehéz szeszt inniuk és szerencsejátékot játszaniuk, Salt Lake Cityből két órát autóznak - vagy utaznak egy ingyenes buszon -, hogy elkölthessék a pénzüket a nevadai (West)-Wendoverben. Nyugat-Wendover annyira utahhoz kötődik, hogy a Nevadában hivatalos Csendes-óceáni zónaidő helyett a városka a utahi, hegyvidéki időzónához tartozik.



Nyugat-Wendover gazdagodott, Kelet-Wendover szegényedett. Egy nyugati család átlagosan évi 34 ezer dollárt visz haza, egy keleti 31-et. A két Wendover pár éve összefogott, hogy egyesülhessenek és Utah-Wendovert csatolják Nevadához.

Mindkét Wendover borzalmas hely. A főutca mentén borzalmas szállodák és borzalmas kaszinók sorakoznak és pár a naptól megháborodott turista gyalog próbál eljutni egyik intézményből a másikba.

Ha azonban kicsit megnyújták a lépést, máris Wendover Will lábainál találják magukat, ahol végetér a járda és újabb sivatag kezdődik. Jobb, ha betérnek egy kaszinóba, isznak egy sört, huszonegyeznek egy kicsit és remélik, Will segít nekik nyerni és nem az ingyenes busszal kell hazamenniük - esetleg gatya nélkül.

Só-só-só

Salt flats
Originally uploaded by ribizlifozelek

Utah határán álltunk meg először. Többször elautóztunk errefele, egyszer meg is álltunk itt, de a hely állandóan izgatta a fantáziánkat.

Amikor négy éve először érkeztünk Salt Lake Citybe, akkor láttuk először a Sósivatagot (vagy Sóssivatagot). Akkor egy hosszú autós körutazás vége fele haladtunk át rajta. Megdöbbentünk és féltünk. Sehol semmi, csak a só, a pusztaság és a fehér asztalsima valami.

Az út mentén táblák: állj meg, ha elálmosodsz. Mi siettünk, hogy Salt Lake Citybe érjünk.

Most jártunk egyet a són. Abszurd. Olyan látvány, mintha hó lenne, várom, hogy puha és hideg lesz lefagy a szandálos lábam. De nem. Kemény. És SÓS.

Picivel arrébb egy aszfaltút vezet a sóba: itt van a gyorsulási pálya. A pálya ugyanolyan só, mint a többi. Meglepő, hogy már a huszadik század elején gondoltak arra, ebből gyorsulási versenypályát kell csinálni. Igaz, akkor még kerékpárokról volt szó. Azóta repülőgépeket megszégyenítő sebességrekordok születtek itt.

A kristálytiszta levegőben, a tükörsima són megszüntek a távolságok. A pöttynek látszó emberek alig pár tucat méterre voltak, a kőhajításra levő hegyek meg több tíz kilométerre magasodtak.

Mi meg csak néztük a sót és titokban megnyaltuk.

Valóban sós volt.

Yoda a sátorban

Boliou
Originally uploaded by ribizlifozelek

Az, hogy Yoda miként viseli majd a kempingezést, jobban érdekelt minket a Elynél, Nevadánál, az indián romoknál, a pusztánál, a lopakodónál és a Death Valleynél.

Aggódtunk, hogy a Mester csaholásával tartja távol a támadó szunyogokat és nekünk a pecsenyesütő villával kell visszavernünk az aludni nem tudó többgyermekes családapák kempingszékekkel támadó hordáit.

Szerencsére tévedtünk.

Kevés családapa kempingezett.

Yoda pedig egy zseni.

Felismerte, a sátor és a sátorhely -pad, asztal, tűzrakóhely- az otthon. Birtokba vette a sátrat - és a gumimatrac közepét és nem zavarták az éjjel násztáncot járó vagy játszadozó földimókusok.



A rikoltozó baglyokkal sem törődött, csak a területünkre betévedő idegeneket morogta meg.

Egyébként aludt, mint a bunda. Nem is csoda - az egész napot hangosan végiglihegte az autóban.

Utazás

Road
Originally uploaded by ribizlifozelek

Egy hétig ritkásabbak lesznek a blogbejegyzések. Egy hétre elmegyünk a sivatagba vulkánokat, UFÓ-kat, sziklarajzokat és romokat nézni. Meg sivatagot, virágokat, hegyeket, állatokat.

Nagyjából ez a terv:


View Larger Map

Aztán meglátjuk.

A Mester mindenesetre gyanakszik.

Röfi a száraz pácban

Riblets
Originally uploaded by ribizlifozelek

Ott nézett rám ártatlan bociszemekkel. Na jó, nem volt szeme. Ha lett volna, se hívták volna bociszemnek. De nézett rám.

- Vigyél el! - kérlelt.

Nagyon szépen nézett rám. Ennivaló volt.

Sertésborda.

Még sosem csináltam semmilyen húst - és nem-húst sem - száraz pácban. Most éreztem, eljött az alkalom.



A kosárba tettem a bordákat és otthon nekiláttam a szárazpác elkészítésének. A recept egyszerű volt, de én gyanakodtam. 30% cayenne bors? 30% bors? 30% barnacukor? 10% só? Kicsit soknak tünt. Nem puskaport készítek.

A cayenne-borst jórészt édesnemes kalocsai pirospaprikával pótoltam.Pirosnak piros volt. A barnacukrot 40%-ra vittem fel. A bors arányát is csökkentettem.

Az összekevert bors, barnacukor, pirospaprika, só és cayennebors keverékébe bepaníroztam a bordácskákat. Egy éjjelen át hagytam, hogy az édes-csípős íz utat találjon a hús belsejébe, majd 275 fokos (Fahrenheit) sütőben két órán át sütöttem. Ha a borda nagyobb lett volna, a sütési idő is hosszabb lett volna.