A 93-as úton

US-93
Originally uploaded by ribizlifozelek

Wendoverben rátértünk a 93-as útra. A 93-as út használata sokak szerint súlyos pszichikai károdosást okozhat. Az út ugyanis alig érint emberi települést, sokszor órák telnek el, míg valaki szembejön. Északról délre haladva Nevada északi határától a déliig csaknem nyolcszáz mérföldön át szinte semmi sincs. Csak hegyek, antilopok, fel nem robbant bombákkal teli katonai gyarkolóterületek és sivatag. Aztán az út hirtelen elér Las Vegasba. Ilyenkor szokott állítólag károsodni az utazók agya.

Az 53-as utat nevezik az Egyesült Államok legmagányosabb útjának, azonban a 93-as még nála is lehagyatottabb. Valamiért gödrökre, rossz útra és elhullott utazók keselyűk által letisztított csontjaira számítottam, de még szemét is alig hevert az út mentén, nemhogy kifehéredett csontok.

Még parkolók is voltak padokkal, asztalokkal, tiszta vécékkel, a vécékben (tiszta) papírral.



A sóssivatagból látszott, amint véget ér a fehér pusztaság, jönnek a felhők. (Megtudtuk, a végtelen fehér felület visszaveri a napsugarakat, a meleg levegő felszáll és nem nagyon enged felhőket a só fölé. Az esőfelhők szépen a hegyek felett maradnak. Néha víz is hull belőlük. Nagyon néha.



Most nagyon néha volt: öt percig ömlött az eső, pár percre kiderült, nagyon meleg lett aztán megint szakadt.

A 93-as tényleg a semmiben ment. Eleinte a légierő gyakorlóterülete mellett haladtunk. Aztán egy-egy földút ágazott el valahova. Házak, emberek nem látszottak. Időnként táblák jelöltek rejtélyes letérőket. Az egyikről. Blue Lakesről olvastam is, amikor az útvonaltervet csináltam. (A tavak állítólag személyautóval megközlíthteők, legalábbis, volt, akinek ez sikerült. Több utazó azonban fórumokon megjegyezte, hogy miután 5-7 km után beragadtak a homokba/sárba és kiásták az autót, gyalog indultak tovább, mert már látták a tavakat. A tiszta levegő viszont valamit csinál a távolságérzékeléssel, vagy a hadsereg dolgozik itt a tértorzításon, mert a gyaloglók tíz kilométer megtétele után értek csak el a tavakhoz. Mi egyszerűen kihagytuk őket.)

120 kilométer megtétele után megláttuk az első üzemelő emberi létesítményt, egy országuti fogadót.



Az utazó itt vehetett benzint (egy félét), ihatott, ehetett valamit vagy megkérhette a tulajdonost, pár év után nyisson már ki egy motelszobát.



Schellbourne régen a Pony Express állomása volt. Valamikor ezüstöt bányásztak a környező hegyekben és volt olyan év, hogy négyszáz ember is élt itt. Mára egy-két család maradt. A romok nagy részét 90-es években eldózerolták. A jelenlegi tulajdonosok farmján még áll pár düledező épület. Van itt egy országuti pihenőhely is, padokkal, vécével. Víz nincs - csak ha esik.

Az egykori városka helyén pár régi teherautó enyészett bele apránként a talajba. Szörnyülködtünk egy kicsit, aztán mielőtt a rég megholt bányászok szellemei előbújtak volna a földből, továbbindultunk dél fele.