Várbazár II - Ahova Ferencjóska is gyalog járt

- Nagyon szégyellem magam, nincs apróm, nem tudnak egy ezrest felváltani? - toporgott a jólöltözött hölgy a WC előtt.

Nem tudtunk. De meghívtuk.

Erre a WC-re meg kell hívni az embereket. Tudom, ha jönnek majd vendégeim külföldről, el fogom őket hozni ide, hogy ők is részesülhessenek ebben az élményben.

A "retyó" bejárata olyan volt, mintha a Marsra vivő első űrhajó bejáratában álltunk volna. De, hogy nem odaigyekeztünk, azt a fizetőautomata igazolta.

A várkerti ketyere a mindenkori kormány leányálmát testesítette meg: egy eurót százötven forintnak tekintett. Ha én így válthatnék hivatalosan pénzt, rokonságom is hetedíziglen nyugdíjba mehetne egy év alatt.



Az is látszott, hogy a wécésnénipótlót nem egy bevándorló látta el feliratokkal, az "only coin" felirat gyanusan magyarosnak látszott.

Az pedig már a fafkai ábrándok netovábbja olt, hogy a ketyere nyugtát adott a pisilésről.



A belétető után a világ legmodernebb mosdójába léptünk be. Csak ámultam és hadonásztam, mert az energiatakarékos berendezés mindenáron sötétbe akart borítani és ezt nem akartam hagyni.



Létni akartam. Látni akartam, hogy elolvashassam a piszoárok fölé illesztett történelemleckét. Elvégre a férfiember képes a multitaskingra, egyszerre tud olvasni, piszoárt használni és hadonászni... Azaz...