A Tabánon át

Nem készültünk a tabáni sétára, spontán úgy alakult, hogy A-ból B-be a lehető legegyenesebben kanyargó úton gyalogoltunk, ahelyett, hogy BMV-vel (busz-metró-villamos) mentünk volna.
Ha már ott voltunk, bekanyarodtunk a régi Tabán egyik leghangulatosabb utcájába. A sikátor időgépként működött az Alexandriai Szent Katalin templomig.



Eddig elhihettük, hogy a régi Tabánban járunk. Pont arról beszéltünk, hogy nincs időnk megnézni a kiállítást a tabáni szerb székesegyházról, amikor Budapest legkeskenyebb háza mellett egy pici park közepén megláttunk egy emlékmúvet.



Ezt az emlékművet még sose láttuk és a mocsárszerű sár dacára megközelítettük. (Tudom, tudom, miért télen nézünk várost és miért nem gumicsizmban).



A rácvárosi szerbek eltüntek, a Tabán eltünt és végül a templomukat is lebontották a háború után. Csak ez az emlékmű maradt.



De itt van a közelében a világ egyik legközpontibb fekvésű transzformátorállomása. Nem volt jó csere.

Jajce elôtt

- Ez valódi?

- Újnak néz ki. 

- De olyan kòzépkorias...

- Nézd mekkora!

Ekkor már a tükröt lestem, hogy fékezhetek-e. Jajcébe igyekeztünk, de szabadon kezeltük az utitervet. Egy kis pihenő bőven belefért.

A pici, románkorinak látszó templom mögött egy hatalmas betonmonstrum emelkedett. 

Mindkettônknek igaza volt: a Jajceba vezetô völgyet ôrzô középkori torony helyén emelt Szent János templomot a háborúban lerombolták és nemrég ujjáépítették. Azaz régi is volt és új is.

A betontemplom még épült, csakúgy, mint a zarándokközpont. 

A mosdó azonban elkészült és valami ismeretlen oknál fogva nem beszélt. Ezen kívül mindent tudott és elképesztôen tiszta volt. És még vécésnéni se volt benne.

Kisdisznód

- Kisdisznód? Arra! - a nagydisznódi felújítás alatt álló főtéren átvágni kocsival nem tünt túl jó ötletnek, hiába mondogatták a helybeliek, hogy arra megy az út.
- Biztos? - elvégre nem lánctalpassal jöttünk.
- Igen. De meg is kerülhetik.



Megkerültük, majd gondozok kertek és házak között tévedtünk el. Többedszerre eltaláltuk a kisdisznódi utat - a távolban a hegyet koronázó vártemplom jó tájékozódási pont volt.



Kisdisznód egy újabb tipikus szász falu volt, ami Nagydisznódnál sokkal jobban őrizte eredeti karakterét.



Kisdisznód erődtemploma egy közel száz méter magas domb tetejére épült. Ez lehetett az egyik első szász román stílusú templom errefele. A helybelieknek kétszáz évükbe telt elunni a lépcsőzést fel a templomba és le, ekkor építettek egy másik, gótikus templomot ak özpontba. Ha baj volt, ráértek lépcsőzni.



A jegyszedőknek álommunkája volt: ott ültek a főtéren egy kocsma teraszán, kávéztak és az idegen jellegű emberektől - akiket legjobban onnan lehetett felismerni, hogy a főtéren leparkoltak fura rendszámú autókkal - elkértek egy kisebb összeget. Ezek után az idegene elindultak felfele egy meredeken és mire eldöntötték, hogy kiköpik vagy lenyelik a tüdejüket, felértek a vártemplomhoz.



A falusiak évszázadokon át itt vezették le a házasulandó ifjak feles energiáit esküvő elött: mindenkinek fel kellett görgetnie egy nagy kerek követ a lakodalom előtt. Aztán ezeket a köveket hajították volna az ellenségre, ha jött volna.



A hatalmas román stílusú templom pont a hegy tetején állt. Egyszerű volt és gyönyörű.



Megérte eljönni, eltévedni, felmászni, lihegni.



Jó, hogy eljöttünk.

Mozgótemplom

Bevezetés:
- ... chapelcar... - mondta az előadó. Felébredtem. A hallgatóság udvariasan bóbiskolt tovább.

... motorchapel... - vijjogott a fülembe a következő fura szó. Az előadó közben monotonan olvasott fel valamiről, ami a könyve volt. Yoda erre se kapta fel a fejét, a Mester békésen aludt a székem alatt.

A mai technikával tökéletesen lehet mérni, egy előadó mikor veszíti el a hallgatóság érdeklődését: amikor előkerülnek a mobiltelefonok, illetve amikor a hallgatók a szövegszerkesztő képernyője hellett a böngésző képernyőjét hozzák előre a laptopon.

- Bocsánat, átlapoztam egy oldalt...

A mögöttem ülők profi előadáshallgatók voltak, legalább negyvenéves akadémiai pályafutással: nem röhögtek fel. Torpedóztak. Igaz, iPhone-on, de azon is ugyanolyan jól lehet torpedózni, mint papíron. Csak ki kell kapcsolni a hangeffektet.

... motorchurch... - mivel az előadó nem mondta meg, mik ezek a rejtélyes szavak, multitaskingba kezdtem. Fülemmel (egyikkel) követtem, amit mondott, szememmel pedig nézni kezdtem, mi is az a “chapelcar”.



1900 körül az Egyesült Államok zömében protestáns volt. A katolikus olyasmi volt, mint ma Magyarországon a mormon: fura, esetleg lenézett madár. Toll nélkül. A nemrég bevándorolt írek, az olaszok nem éppen a társadalom krémjét adták, a bevándorló mexikóiakat kevesebbre tartották, mint ma és az őslakos katolikus hispánokról nem is vettek tudomást.

A végtelen középnyugati prérikre se pap, se templom nem jutott. A Vatikán pedig missziós területnek nyilvánította az egész országot.

A gazdag amerikai katolikusok támogatásával a századfordulón létrejött a Catholic Church Extension Society, hogy segítse a rossz anyagi körülmények között levő plébániákat.

A végtelen középnyugati prérin sok katolikus közösségnek se temploma, se papja nem volt. Hogy ezek a bárányok ne vesszenek el az egyház számára, az Extension Society - orosz ortodox példát követve - kitalálta a motortemplomokat. Elvégre ez Amerika, a motorizáció és a drive thru misék hazája.



Motortemplomból többféle volt. A legnagyobbak, a legdrágábbak a templomvonatok voltak. Volt, amit 25000 dollárból raktak össze 1905-ben, mahagóni belsővel, fűtéssel, hűtéssel, tárgyalóval.

Ötven éven át döcögtek a motorkápolnák amerika vasútjain, de az autóbusz-kápolnák már a kezdetektől fogva komoly “versenytársaknak” számítottak.



A busz befogadóképessége kisebb volt, de könnyebben és olcsóbban eljutott mindenhova, annak ellenére, hogy a legtöbb motorkápolnát a vasúttársaságok ingyen szállították.



A negyvenes évekre végképp bealkonyult a gördülő templomoknak és a vagonok ócskavasként végezték.

- Köszönöm a figyelmet... - mondta az előadó és a hallgatóság udvarias tapssal jutalmazta az erőfeszítést, én pedig gyorsan pontot tettem a poszt végére és mentem Yodával ebédelni.



Forrás:
Wilma Rugh Taylor - Norman Thomas Taylor: The Train is Bound for Glory - The Story of America's Chapel Cars, 1999.
A buszos képek az Amerikai Kongresszusi Könyvtár gyűjteményéből származnak.

Densus II

Megjegyzés: Esküszöm, nem enciklopédia szócikket írok. Komolyan. Densusra én n-nel emlékeztem, mert általában ahol olvastam -angolul- a templomról, románul szerepelt a neve. Kivéve Gerevich Tibor könyvét (A középkori Magyarország románkori emlékei, 1938), de azt rég olvastam. De ismétlem, ez egy személyes blog és nem egy lexikon. Szóval, magyarul Demsus. Románul és a nemzetközi szakirodalomban Densus. De ilyen “jottányi” különbségen ne vitatkozzunk.




- És milyen templom?

- Régi - feleltem és egy romos udvarház után bekanyarodtam egy bekötőútra, majd beálltam a szépen felfestett parkolóhelyre. Legszivesebben pofátlanul az út szélére parkoltam volna egy hatalmas fa árnyékába, de ott már két másik autó áll. Így kell szabálykövető magatartásra szorítani az utazót.



Ahogy beléptünk a temetőbe, római oszlopok darabjai közé értünk.

- Ennyire régi?

- Majdnem.



A demsusi (densusi) templom a bontásból származó építőanyagok reciklálásának mintaképe. A templomot a közeli Sarmisegetuza Ulpia Trajana maradványaiból építették fel és kicsit olyan, mint amikor valaki egy kalózhajós legóból épít űrhajót. Vagy inkább fordítva.



Van aki azt mondja, hogy a templom legbelső része a 7-8. században épült. (Tökéletes példájaként a római hagyományok továbbélésének.) Mások azt mondják, hogy a templomot a 13. század gyümölcse.



Egy valami biztos: a templom fura formáival együtt megkapó. Hosszan néztük a reciklált oroszlánokat, a több kilométerről hozott oszlopokat és a súlyos templomot.



Aztán leültünk egy római szarkofágra és nézni kezdtük a kutyakomédiát.

Gurasada

A templom úgy bukkant elő a kanyarból, mint disznóvágáson a kés. Lehetett sejteni, hogy valami lesz, de azért meglepő volt - és gyönyörű. Általában ilyennek képzelik a képregényrajzolók a románkori templomokat: harapós zöld temető, vad zöld növényzet és a semmi közepén egy templom.


Lengéscsillapító-próbáló döccenő után leparkoltunk.

- Hol vagyunk?

- Gurasada.



Úgy hangzik, mint egy ronda spanyol szó - mondta V és ő csak tudja. Egész életében spanyol anyanyelvű volt.

Évekig suhantunk el Brassó fele a kis templom mellett, mindig meglepett minket, bejelöltük a térképre, kiírtuk a nevét, kerestük, milyen templom és semmit se találtunk róla. Meg se álltunk. Aztán pár éve egyszer megálltunk, döccentünk és megcsodáltuk.



- Mi ez?

- Templom.

- Aha. Bővebben?

- Régi templom.

- Még bővebben?

- Hááát - háttal akkor kezdünk mondatot, amikor nem vagyunk biztosak abban, mit fogunk később mondani - annyit tudok, hogy ez Erdély egyik legrégibb ortodox temploma. Vagy nem. De szerintem itt a 11-12. században volt egy falu. Ők építettek egy doboztemplomot. Amikor később lett arany, akkor építettek hozzá egy abszist, amikor még több lé lett, akkor hozzátettek egy tornyot valamikor a 14. században. Ha jött az ellen, a toronyból lőttek rájuk. A falu elköltözött, a temető maradt.

- Biztos?

- Általában így volt. Nem látok okot arra, hogy itt miért lenne másként.

- Háááát...

Arbore

Bársonyos reggel volt. Nem volt meleg, nem volt hideg. Pont jó volt. A fényeket egyenesen Szent Veronika, a fotósok védôszentje rendelte. Nem tudom, hogy az ortodox egyházban a mûemlékeket látogató turistâk kihez tartoznak, de ô is tökéletes munkát végzett: egyedül voltunk.



A pici templom szerényen tünt el a fák között. A templomkert beleolvadt a temetôbe.

Arbore talán a legkevésbé ismert a világörökséghez tartozó bukovinai kolostorok közül és azt hiszem, hogy ô a legkisebb is.

Ezért is volt olyan jó ötlet idejönni. Csend volt. Nyugalom. Pont olyan
volt, amilyennek egy vidéki templomot elképzel az ember.

Romok a búzamezôben

- Tökön romok?

Nagyjából úgy néztek rám, mintha azt mondtam volna, hogy egy meztelen nôt láttam a Lánchidon sétálni.

De ott voltak.



Elôször ugyan megpróbáltam rohammal bevenni kocsival egy helyi gyártelepet, de aztán hála a telefon térképének, egyenesbe jutottunk. Egy meglepôen jó minôségû aszfaltozott úton haladtunk elôre, majd pár méteren át megszünt az aszfalt, de ezt követôen ismét tûrhetô lett az út.

Autóztunk a mezôben és a navigátorok a telefon képernyôjén lesték a kék pontot, ami a rom helyét jelzô lila gombostûhöz közeledett.

- Ott van!



A rom alig látszott a fényes felhôk elôtt csillogó learatott búzatáblában, de a gps nem hazudott. Ott voltunk.

Én a templomot, Yoda a bokrokat, Picúr az egereket leste.

Tipikus Árpád-kori templom volt. A doboztemplomot apszis zárta le, a bejárat - és az ablakok is - délre néztek, a szentély meg becélozta keletet.



Hat-hét méterre emelkedtek ki a romok a szántásból. A távolban egy kombájn pöfögött. Amikor eltünt, megszünt a huszonegyedik század. A hullámzó dombok mögött egy magaslatról lenézett ránk a budajenôi kápolna, a másik irányból pedig a zsámbéki rom integetett.

Körbejártuk a romokat, közben Picúr tönkretette a tarló egereinek napját, aztán visszatértünk a jelenbe. 

VISSZA A JÖVŐBE: Egy újabb látogatás 12 évvel később.

King's Chapel

A King's Chapel nem egy formás templom. Az oszlopcsarnok robusztussá teszi a templomot. A dromedár benyomást tovább fokozza a bejárat fölé emelt torony. Kevés egyszerű forma felhasználásával szerintem nehéz ennyire dromedár és aránytalan épületet összehozni. Természetesen ez személyes vélemény, bizonyársa sokan vannak, akik szerint ez a világ második legszebb épülete a bostoni Government Center után. (Szerintem a Government Center nem annyira rossz épület, de erről majd máskor.)



Massachusetts kormányzója úgy vélte, hogy mivel Anglia anglikán, ezért a sok puritán templom mellett ideje lenne egy anglikán templomot is építeni a gyarmaton. A bostoniak mindig is fura emberek voltak. Az 1640-es években nem volt egyszerű a hivatalos államvallásnak templomot emelni.

- Vennénk egy telket - mondta a legenda szerint a kormányzó az ingatlanosnak.
- Rengeteg telkünk van - felelte az ingatlanos.
- Üres az egész kontintens - tette hozzá.
- Anglikán templomot építünk rá.
- Sajnos nincs telek.

A puritánok nem voltak hajlandók telket eladni egy anglikán templom számára.

A kormányzó bő egy évtizedet gondolkodott, míg végül rájött a megoldásra. Boston egyetlen temetőjének egyik csücskét használta fel. Hatalmi szóval kiüríttette a szegletet és oda építtetett egy templomot. Mivel ezzel elfogyott a temető, ezért a közlegelő egy részét elkerítették és abból csináltak egy új temetőt 1660-ban.

A templom felépült. Kicsi volt, elegáns és fából volt. Hatvan év alatt a gyülekezet kinőtte. Kellett egy nagyobb templom. A probléma a szokásos volt: nem volt elég szabad terület. Volt, aki azt javasolta, dózerolják le a régi templomot és építsenek a helyére egy nagyobbat. Az ötlet alapjába véve jó volt, de egy komoly problámát is felvetett:

- Hova járunk az építkezés alatt?
- Kocsmába?

A javaslatot nem fogadták el. Inkább kompromisszumot kötöttek bostoni módra. Az új kőtemplomot a régi köré építették. Benn zavartalanul miséztek, zenéltek, énekeltek, kívül meg épült az új templom. Amikor elkészült, apránként szétbontották a régi fatemplomot és a deszkákat kiadogatták az ablakokon. A deszkákat hajóra rakták és eladták Új-Skóciába, ahol egy legózásban járatos ácsmester újra összerakta az templomot.

Csúnyának csúnya, de a története az jó.