2012. szeptember 23., vasárnap
Mozgótemplom
Bevezetés:
- ... chapelcar... - mondta az előadó. Felébredtem. A hallgatóság udvariasan bóbiskolt tovább.
... motorchapel... - vijjogott a fülembe a következő fura szó. Az előadó közben monotonan olvasott fel valamiről, ami a könyve volt. Yoda erre se kapta fel a fejét, a Mester békésen aludt a székem alatt.
A mai technikával tökéletesen lehet mérni, egy előadó mikor veszíti el a hallgatóság érdeklődését: amikor előkerülnek a mobiltelefonok, illetve amikor a hallgatók a szövegszerkesztő képernyője hellett a böngésző képernyőjét hozzák előre a laptopon.
- Bocsánat, átlapoztam egy oldalt...
A mögöttem ülők profi előadáshallgatók voltak, legalább negyvenéves akadémiai pályafutással: nem röhögtek fel. Torpedóztak. Igaz, iPhone-on, de azon is ugyanolyan jól lehet torpedózni, mint papíron. Csak ki kell kapcsolni a hangeffektet.
... motorchurch... - mivel az előadó nem mondta meg, mik ezek a rejtélyes szavak, multitaskingba kezdtem. Fülemmel (egyikkel) követtem, amit mondott, szememmel pedig nézni kezdtem, mi is az a “chapelcar”.
1900 körül az Egyesült Államok zömében protestáns volt. A katolikus olyasmi volt, mint ma Magyarországon a mormon: fura, esetleg lenézett madár. Toll nélkül. A nemrég bevándorolt írek, az olaszok nem éppen a társadalom krémjét adták, a bevándorló mexikóiakat kevesebbre tartották, mint ma és az őslakos katolikus hispánokról nem is vettek tudomást.
A végtelen középnyugati prérikre se pap, se templom nem jutott. A Vatikán pedig missziós területnek nyilvánította az egész országot.
A gazdag amerikai katolikusok támogatásával a századfordulón létrejött a Catholic Church Extension Society, hogy segítse a rossz anyagi körülmények között levő plébániákat.
A végtelen középnyugati prérin sok katolikus közösségnek se temploma, se papja nem volt. Hogy ezek a bárányok ne vesszenek el az egyház számára, az Extension Society - orosz ortodox példát követve - kitalálta a motortemplomokat. Elvégre ez Amerika, a motorizáció és a drive thru misék hazája.
Motortemplomból többféle volt. A legnagyobbak, a legdrágábbak a templomvonatok voltak. Volt, amit 25000 dollárból raktak össze 1905-ben, mahagóni belsővel, fűtéssel, hűtéssel, tárgyalóval.
Ötven éven át döcögtek a motorkápolnák amerika vasútjain, de az autóbusz-kápolnák már a kezdetektől fogva komoly “versenytársaknak” számítottak.
A busz befogadóképessége kisebb volt, de könnyebben és olcsóbban eljutott mindenhova, annak ellenére, hogy a legtöbb motorkápolnát a vasúttársaságok ingyen szállították.
A negyvenes évekre végképp bealkonyult a gördülő templomoknak és a vagonok ócskavasként végezték.
- Köszönöm a figyelmet... - mondta az előadó és a hallgatóság udvarias tapssal jutalmazta az erőfeszítést, én pedig gyorsan pontot tettem a poszt végére és mentem Yodával ebédelni.
Forrás:
Wilma Rugh Taylor - Norman Thomas Taylor: The Train is Bound for Glory - The Story of America's Chapel Cars, 1999.
A buszos képek az Amerikai Kongresszusi Könyvtár gyűjteményéből származnak.
Címkék:
Amerikai Egyesült Államok,
egyház,
motortemplom,
templom
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Itt mindig találni valami érdekességet.:)
Hiába, az amerikai álom ide is betette lábát ...
Megjegyzés küldése