Klissza vára

- Itt kell lemenni az autópályáról.
- Itt?
- Persze.
- De Split egyenesen van.
- De nem oda megyünk - mondta V és a Bosznia térképet hajtogatta, hátha jó lesz Horvátországban.
- És hova megyünk?
- Oda.



- Te akartál mindig ide jönni.
- Oh - mondtam.

Klissza várát lassan tizenöt éven át nem sikerült megnézni. Vagy késő volt, vagy meleg volt, vagy sötét, esetleg egyéb. Szerettem volna,  de sose jött össze. Most igen.



A jegyszedőbódéban egy átlagon felüli részeg ember próbált meg ülni - kevés sikerrel. Ilyen részeg emberről csak Rejtőnél olvastam, de ez nem zavart, a lényeg a vár volt és a kilátás.

- Hogy voltál meg enélkül tizenöt éven át?
- Valahogy kibírtam - feleltem nem túl nagy meggyőződéssel - De most itt vagyok és nagyon tetszik.

Séta Zágrábban

- Zágráb olyan, mint Budapest! - mondta V.

- Csak egy-két emelettel alacsonyabb.



- De tagadhatatlanul Monarchia.

- És szép.



- Néha olyan, mint a Várnegyed.

- Habsburg barokk...



- Közép-Európa.

- Itthon vagyunk.



- Otthonos.

- Szeretjük.



- Már csak egy kérdés maradt...

- Hol váltunk szerb dínárt.

Caravaggio Zágrábban

- Ott egy Caravaggio! - mondta V.

- Én csak egy múzeumot látok - feleltem.

- De van benne egy Caravaggio. Az olaszok adták kölcsön Horvátország EU-csatlakozása alkalmából.



Az impozáns Nemzeti Szinházat akartuk megnézni és akkor jött szembe Caravaggio.

- Te milyen okos vagy! - mondtam elismerően.

- Fenét, a recepción volt egy prospektus.

- Úgy könnyű...



A kiállítás jó volt és meglepően olcsó. A legjobban az lepett meg minket, hogy a személyzet főleg fiatalokból állt.

A sötét teremben az Emmausi vacsora Milánóban őrzött változatát lehetett megcsodálni. A londonit láttam, a milánói kimaradt és nem hittem volna, hogy pont Zágrábban fogom megnézni.

Két dolgot felejtettünk el megkérdezni: miért pont ezt a képet adták az olaszok kölcsön Horvátországnak és, hogy hol lehet szerb dínárt váltani.



Forrás: az Emmausi vacsora fotója a Wikipédiáról származik.

Jelasics szobra

- Ki ez?
- Jellasics.
- Ki volt Jellasics?
- A gyáva - vágtam rá, automatikusan, aztán vettem egy levegôt - A legnagyobb magyar romantikus költô azt mondta róla, hogy gyáva, miután visszavonult a Pákozdi csata után. Ez volt az egyetlen horvát-magyar háború az elmúlt 1000 évben. Azaz ez sem volt egészen az, mert amikor belépett magyar területre, szépen eltette a nemzeti lobogókat és a katonái a birodalmi fekete-sárga zászlókat követték Pákozdig, aztán Bécsig.

- És miért fontos?
- Ő volt a horvát Kossuth.
- Ő is megdézsmálta a pénztárat?
- Nem, majdnem ugyanazt követelte a horvátoknak, mint Kossuth a magyaroknak.
- Aha. Azt olvastam, hogy eredetileg Budapest fele nézett, de a polgárháború után megfordították és most Belgrád fele mutat.

Sóhajtottam. Az újságírók hajlamosak minden ökörséget összeírni.



- Merre néz a szobor? Az iPhone-ban van iránytű.
- Délre.
- Merre van Belgrád?
- Keletre.
- Akkor vajon mit mutat a kardjával?
- Hogy ilyen melegben minenkinek a tengerpartra kell mennie.
- Vagy hogy hol lehet szerb dínárt váltani.

Zágrábi este

I.

- Itt jobbra.
- Nem.
- De itt kell jobbra fordulni.
- Lehet, de ez egy egyirányú utca.
- Erôsebbre állíthatom a légkondit? Nagyon meleg van. Mindenkit sajnálok, aki nem a tengerparton van.

Jót nevettünk - a tengerrôl jöttünk, hogy megnézzük Zágrábot.  Akkor még nem tudtuk, hogy a szállodánk légkondija az utolsókat rugja.





II.

- Ôk azok, akiket kijelölt a fônökük, hogy maradjanak itt.
- Nyáron.
- A legnagyobb melegben.
- Zágrábban.
- Szegények.

Akkor még nem tudtuk, hogy egyikünk égvehagyta a villanyt, miközben az ablakok tágra nyitva voltak.

Talán ezért se láttunk egy bogarat se este Zágrábban. Mindegyik a szobánkban táncolt.

Sibenik

Sibeniktől féltem.
Féltem, mert annyira jó emlékeim voltak a városról, hogy attól tartottam, az elmúlt évtized valamit nagyon megszépített.



Aztán amikor leparkoltunk a kikötőben és felnéztünk a városra, elmúlt a félelem.

Elindultunk és csak sétáltunk, tátottuk a szánkat és nem tudtunk betelni Sibenikkel.




- Ez az egyetlen horvát alapítású város - mondtam V-nek.

- De hogy egy időben elolaszosodtak, az biztos - tette hozzá.



- Van itt egy fellegvár is... - mondtam csendesen.

- Magasan van. A neve is ezt mutatja.

- Meleg is van - ebben maradtunk, inkább leültünk a székesegyházban és néztük a pár betévedő turistát, meg a templomot védő oroszlánt.



- Két sűrgős tennivalónk van - mondta V könyörtelenül.

- Tudom.



Feldobtunk egy pénzt, hogy kit gyilkoljon le vasvillatekintettel a pultos a bankban, majd összeszedtük bátorságunkat és beléptünk:

- Szerb dínárt váltanak? - kérdeztük nem törődve a vasvillatekintettel.

- NEM.

- Köszönjük.



Ekkor már csak nevettünk a dolgon.

- Erre enni kell - mondtuk és mentünk enni.

Krka

- Fizethetek szerb dínárral? - kérdezte V, csak hogy hű legyen a tradiciókhoz.

- Tessék?

- Semmi - felelte kicsit rezignáltan - majd az utitársam fizet kártyával.

Így is történt. Fizettem kártyával.



Az volt a terv, hogy kora reggel érkezünk Krkára, amihez engem gyönyörű és legalább 15 éves emlékek fűznek. Tizenöt év alatt megváltoznak a dolgok, de arra emlékszem, akkor speciel tömeg volt, így jobb volt most is korán érkezni.



Balkáni útjainkon régebben inkább Plitvicére jöttünk - ha volt velünk újonc, sokkal egyszerűbb volt azt a nemzeti parkot megmutatni. Krka kicsit kiesett és nehezebben is bejárható. Most én nosztalgiázni szerettem volna és az új autópálya miatt Plitvice kicsit kiesett (volna) az útból. V-nek meg mindegy, milyen vízesést lát.



A vízesések alapvetően egy kaptafára készültek a Földön. Fentről hullik a víz lefele.

- Akkor Krka? - kérdezte V, miután előző este ismertettem vele a lehetőségeket - Plitvice nem szebb?

- Ott voltam vagy tízszer. Krkában csak egyszer.



Ez az utolsó érv döntőnek bizonyult és (önmagunkhoz képest) korán reggel már ott álltunk több tucat másik turista között és vártuk a buszt.

A busz meg jött.

Mivel kivételesen nem voltunk időmilliomosok - sűrgős dolgunk volt Sibenikben -, egy viszonylag rövid programot választottunk.



Mentünk egy kört és megnéztük a leghíresebb vízesést, majd a többit eltettük máskorra.

A séta végeztével elegünk is lett a tömegből és a sarkunkon taposókból.

- Hajózni is lehet...

- Majd legközelebb. Menjünk Sibenikbe.

Mentünk.

Ston

Több éve csorgó nyállal bámultam a városfalakat, de sose álltunk meg a kisvárosban. Általában nem volt rá idő. Most sikerült.



A falak eddig is lenyűgöztek. Nem tudom, mitől rémülhettek meg ennyire a helybeliek, de alaposan berezelhettek és elkezdtek falakat és falakat építeni. Kövük aztán volt hozzá.



A falak és erődök közelről még döbbenetesebbek voltak.



A városka maga pedig csendes, békés és szép.
Valahogy így képzeltem el az elmúlt tizensok év alatt, amíg állandóan csorgó nyállal gondoltam az elmaradt látogatásra.




Miután lelkesen végigsétáltunk a középkori utcákat és elfogyasztottuk a jelenkori kávét, még betértünk a bankba:

- Szerb dínárt váltanak?

- Nem.

De legalább nem tették hozzá, hogy a város többi bankjában sem váltanak - talán mert csak egy volt.

(Banán) Split

Ültünk a teraszon, néztük a kikötőt, a tengert, a hajókat és ettük a banánsplitet.

- Splitben ezt kell enni - mondta V és elégedetten hátradőlt - Jó helyre hoztál.




Amikor V meglátta Diocletianus palotáját, ami köré a középkori város épült, lehajolt és elkezdte állát keresgélni.

- Ez jobb, mint Dubrovnik - mondta és csak nézett.



- És sokkal barátságosabb. Ez nem egy kirakat. Itt valódi emberek élnek. És a turisták vagy jobban eloszlanak vagy kevesebben vannak. Vagy nem tudom.



Össze vissza kanyarogtunk a sikátorokban.
Megnéztük kedvenc Mestrovic szobromat. Kedvenc átjáróimat.



A római falakat.

A római falakra épült középkori házakat.



A római erődítésekbe épült házakat.

- Ez valami hitetetlen.



Aztán bementünk egy bankbs:

- Váltanak szerb dínárt? - úgy néztek ránk, mintha vinni akartuk volna a pénzt és nem hozni.

- NEM. Ebben a városban senki se vált ilyet.

- Nem baj - nevetett V - Együnk még egy banánsplitet!