Stonehurst

Kihasználtuk a melegfrontot: -7 fok volt, így kimozdultunk otthonról és megnéztünk Waltham harmadik kastélyát. Igyekeznünk kellett, mert másnapra lehülést jósolt a meteorológus. Azt mondta, -21 fok lesz. Tévedett. -27 volt.

Ehhez képest a -7 trópusi melegnek tünt.



Ezt Yoda is így gondolta és lelkesen szaladgáltunk a százholdas pagonyban, ami körbeveszi a Stonehurst nevű udvarházat.
A parkot a város kezeli. Szorgos karbantartók ösvényeket fektettek le a hóba, így nem félméteres fehérségben kellett gázolnunk. Jó órát bolyongtunk az ösvényeken ismerkedve az itt korzózó helybeli kutyákkal.



A parkot Frederick Law Olmsted parképítész tervezte a 19. század második felében. Az ő elképzeléseihez a 20. század csak egy elhagyott teniszpályát és két málladozó betonalapzatot tett hozzá.

Robert Treat Paine nagy parkot akart nyári rezidenciája köré. A dúsgazdag ügyvéd kis kertilakokban helyezte el távolabbi rokonait a park különböző pontjain. A park másik oldalán állt apósa háza, a Lyman kastély.



Paine 1885-ben bízta meg Henry Hobson Richardsont, hogy építsen neki egy nyárilakot, mert a régit már kinőtte a hét gyerek. Richardson a Párizsban és a Harvardon tanult, majd épületeivel teleépítette Amerikát Bostontól Chicagóig. Munkáival egy iskolát teremtett: a richardson neo-román stílusú (Richardson Romanesque) épületek szinte Amerikaszerte megtalálhatók.



Paine azt tette, ami a legtöbb megbízó álma. Átbeszélte Richardsonnal és Olmsteddel, hogy ők mire gondoltak, ő elmondta, mit szeretne, megnézte a rajzokat, még beszélgettek egy kicsit, aztán az ügyvéd rábólintott a módósított tervekre. Paine adott egy előre aláírt és kitöltetlen csekkfüzetet Richardsonnak, majd feleségestül, a hét gyerekkel együtt (plusz bár haverral) felszállt egy Európába tartó hajóra és vissza se jött, amíg el nem készült a háza.



Richardson viszonylag sok lakóházat tervezett, de ez az egyetlen, ami látogatható. Meg is illetődtünk, ahogy körbejártuk az épületet. Itt-ott méteres volt a hó, de ott átemeltük a Mestert.



Néhol csúszott is, ott ő négylábon, mi meg kettőn nem tudtunk megállni.



A házat szerettük, bár a masszív kőfalak túlzottan várszerűvé tették. A nehézkesség falak súlyosságát viszont jól oldották az apróbb részletek.



Majd ha a jégcsapok nem takarják el a látnivalók egy részét, visszajövünk.

Minisütő

Toaster oven
Originally uploaded by ribizlifozelek

Sütő nélkül nem élet az élet. Egy jól felszerelt háztartásban mindig van egy sütő. Mi többször voltunk olyan nagyon jól felszerelt háztartásban, ahol több sütő is volt (legalább kettő). Igaz, azoknak a lakásoknak a konyhája -kamra nélkül- háromszor akkora volt, mint ez a lakás.

Ebben a lakásban nem volt sütő és ezen a tűrhetetlen állapoton változtatni kellett: vettünk egy minisütőt.

A minisütő befogadóképessége korlátolt: pulyka nem fér bele, csirkéből is csak a kisebbek. A tűztér azonban gond nélkül elnyel galambokat, padlizsánt, cukkinit és piritani való kenyeret.

A minisütő (toaster oven) 400 Fahrenheit-et (200 C-t) tud, de van grillező funkciója is. Emellett kenyeret is pirít vagy melegen tartja az ételt.

A ketyerének egy komoly hiányossága van: elképesztő mennyiségű alkatrészt lehet kiszerelni belőle azért, hogy rendese tisztán tarthassuk. Mi inkább majd minden egyes alkalommal beleteszünk egy alufóliát.

Egy régi vendéglő - Union Oyster House

Egyszer kezembe akadt egy könyv, ami Párizs száz évnél idősebb, folyamatosan működő vendéglőit írta le. Már akkor arra gondoltam, szerencsés az a város, amiről ilyen könyvet lehet írni.

Boston ezek közé a városok közé tartozik.

Itt is van patinás, évszázad(ok) óta nyitva tartó éttermek, kocsmák, ahol, egyes kelet-európai testvérintézményekkel ellentétben a konyha és az alapanyagok nem ilyen ennyire régiek.

A legpatinásabb bostoni étterem az Union Oyster House. Ez egyben az Egyesült Államok legrégebbi folyamatosan üzemelő vendéglője is: 1826-tól kezdve lehet itt osztrigát enni.

Az épület azonban régebbi, valamikor az 1700-as évek elején épült.



A földszinten irodák voltak, néha nyomda. Az emeleten hol szerkesztőség működött, hogy olcsó szobákat adtak ki.

Az Egyesült Államok első napilapját is itt nyomtatták. Akkoriban még úgy látszott, Boston lesz a frissen függetlenné vált tizenhárom gyarmat legfontosabb városa.

A ház volt textil- és selyembolt is. Az üzletben gyakran gyűlt össze a bostoni társadalom elitje. Természetesen főleg hölgyek válogattak és trécseltek itt. Volt közöttük kormányzóné és First Lady is.

A bolt remek helyen nyílt, nagyon közel volt Boston egyik kikötőjéhez. A bolt mögötti sikátor azért készült, hogy az Union Streetről könnyebben meg lehessen közelíteni a kikötőt.

Ez a kövezett utcácska valahogy túlélte pusztító tűzvészeket és a még pusztítóbb urbanisztikai reformokat. A sikátor sokáig magánterület volt: tulajdonosa egy Marshall nevű hajóskapitány megengedte, hogy a telkén átvezessen egy utcát. Ezzel természetesen nőtt a boltjainak a forgalma is.



A 18. század végén egy vidám francia emigráns költözött be az egyik emeleti szobába. A fickó francia nyelvet oktatott jómodú bostoni lánykáknak.

A francia 34 évvel később ért karrierje csúcsára. Ennél feljebb halandó ember ekkoriban nehezen juthatott volna a társadalmi ranglétrán: Lajos Fülöp néven 1830-ban francia király lett.



1826-ban bezárt a selyembolt és étteremmé alakult. Az étteremnek már volt külön osztriga-szekciója.
A város elitje ide járt osztrigát hörpölni. Olyan emberek ebédeltek az 1820-as években, mint Daniel Webster, aki ügyvédként kezdte pályáját. Webster Christopher Gore mellett bojtárkodott és százharminc évvel később az amerikai szenátus beválasztotta az öt legbefolyásosabb amerikai szenátor elit (és posztumusz) klubjába. Daniel a vendéglátás aranykönyvébe inkább azzal írta be a nevét, hogy egy ültő helyében hat tányér osztigát csusszantott le a torkán. (Az osztriga szó szerint becsusszan a nyelőcsőbe. Természetesen a héj nélkül.)



Az osztrigaház mindig is népszerű volt a bostoni elit körében. A Kennedyeknek külön törzsasztaluk volt az emeleten.

Nem tduom, hogy a Kennedy család leszármazottai manapság ebédelnek-e itt. Piacnapokon még nem futottunk velük össze.

Padlizsán pitában avagy hogyan tegyünk tönkre egy vegán receptet?

Az eredeti recept vegán volt és én tönkretettem.

Tettem bele sajtot. Meg csirkét.



A padlizsánt megsütöttem a minisütőben, majd meghámoztam és felvágtam karikákra. Mivel turmixgépünk itt nincs, a szeleteket beletettem a hagymavágóba és ott daráltam le. Belekevertem egy gerezd fokhagymát is, amit a ketyere engedelmesen elolszlatott a padlizsánmasszában. Megfűszereztem.

A kencét szétoszlattam a pitán.



Ezek után tönkrettem a vegán ételt: apróra vágott sült csirkedarabokat kevertem bele. Ezeket alaposan megfűszereztem paprikával és borssal.

Az egészet vastagon megszórtam reszeltsajttal.

A pitát feltekertem, majd beletettem a minisütőbe.

Nagyon finom volt és nem vegán.

Belvárosi séta

Békésen sétáltunk Boston közepén a Government Centernél. Hideg volt. Yoda lelkesen emelgette teleszkópos póklábait - ha nem teszi, odafagy a földhöz. Én fotóztam, Yoda a modern művészetet tanulmányozta.

A szobor mellett - aminek valami rejtélyes okből Thermopülai a neve és még rejtélyesebb szimbolikával Kennedynek állít emléket - észrevettem, hogy a föld kék - valamivel felszórták. Ez nem jó jel, ezek az anyagok általában nem tesznek jót a Mester lábának. Cipőbe kellett bújtatni Yodát.

Felkaptam a Mestert, mielőtt leróhatta volna tiszteletét JFK előtt és letettem egy behavazott virágosládára. Most csak jégvirág volt benne. Letettem vállamról Yoda hordozóját. Elővettem a cipőcskéket kabátomból. Levettem kesztyűmet. Elkezdtem felhúzni a cipőket.

Csöngött a telefon.
Kesztyű a szájban, telefon a kabátban, Yoda kézben, tökéletes.
A hideg kezdett beleállni a kezembe.

- Halló?

Persze megszakadt.
Yoda türelmesen állt.
A hideg kezdett beleállni az orromba.

Cipőt húz.
Telefon csörög.
Cipő leejt.
Telefon elő.

- Halló?
Most sikerült mindent megbeszélni, közben a hideg kezdett belemarni a fülembe.

Yodát fog, cipőért lehajol.
Éles maró érzés.
Néztem, hol a fekete özvegy, ami belemart a kezembe. Persze sehol, itt még a csótányok is szétfagynak. Ez a hóolvasztó anyag lesz.

Bostonban sokszor kalcium kloriddal sóznak. A növényekre, épületekre nem ártalmas (egyesek szerint az örökzöld növényekre igen). Az állatokra, emberekre sem - mindaddig, amíg bele nem dörzsölik a bőrükbe.

Yodán marad a cipő.

Molvania - Egy utikönyvparódia

Egy barátomtól kaptam a könyvet. Azaz egy halom elektront: M. egy Kindle-könyvet vett nekem. Ő megvette, én letöltöttem, olvastam és nevettem. Fetrengtem. Markolásztam görcsbe ránduló rekeszizmom.

Molvánia egy fiktív kelet-európai ország, ahová még nem ért el a modern fogászat. A könyv egyszerre figurázza ki az utikönyveket és Kelet-Európát.

Több kritikus, olvasó és politikus vádolta rasszizmussal Molvánia ausztrál íróit. Egy brit miniszter, Keith Vaz pedig azt mondta, nemcsak azért káros a köny, mert a sztereotípiákat erősíti, hanem, mert egyesek azt hihetik, hogy Molvánia létezik.

Szeritem csak arról van szó, hogy a miniszter úr nem ismeri Kelet-Európát. Egyébként kiváncsi vagyok, hányan szerettek volna a Gulliver elolvasása után Glubbdubdribba utazni.

Molvánia létezik.
A szerzők egy országba belesűrítettek majdnem mindent, amin az ember Kelet-Európában kínjában nevet.
A könyv lapjairól mély-kelet-európai útjaim emlékei köszöntek vissza. Autókölcsönzők, amik olcsók, de mindenre felszámolnak valami extrát - például szervókormányra vagy - a könyv szerint - fékre. Vegetáriánus fogások, amiket disznózsírban főztek ki, ami még pár éve realitás volt (?) helyen. Hátizsákban országokon át hurcolt villanykörte, mert a hotelek úgy gondolták, a denevérszemű vendégnek elég a 25-ös "izzó". Emlékszem tekintélyes és valóban jó budapesti szállodákra, ahol a mozgáskorlátozott szobákat a tolószékesek nem tudták használni - ezek a szobák Molvániában a szálloda tetőterében találhatók a tizediken. Lift nincs.

Molvánia nemcsak egy régiót parodizál - hanem magát az utikönyv műfajt is és a könyv ebben is zseniális. Tökéletes leírások próbálnak kedvet csinálni érdektelen helyekhez, amik, mint például a molván alföld, tökéletes monotóniájukról híresek. A stílusparódia tökéletes - csak hosszú.

Ez volt az egyetlenegy bajom a könyvvel. Nem egyhuzamban kell kiolvasni, hanem, ahogy egy jó utikönyvet, apránként, kis adagokban kell elfogyasztani. A poénok egy idő után így is előreláthatóak, de akkor is jók.

Molvánia a Jetlag utikönyvek első kötete volt. A szerzők azóta írtak más fiktív országokról is. Legközelebb San Sombrerót fogom elolvasni. San Sombrero a karneválok, koktélok és katonai hatalomátvételek földje. Várom az indulást.

Hóvihar újratöltve

- Nézd, nem látszik a szomszéd ház a hótól!
- Csak párás az ablak.
Albak kinyit.
- Így sem látszik...

Szivesebben írnék bejegyzést, aminek nem Hóvihar újratöltve a címe, hanem mondjuk Pulyka újratöltve, de pulyka nincs, hó van. New Englandben kemények a telek, sok a hó, így nem meglepő, hogy egymást érik a havazások. A meteorológusok elképesztő leleménnyel újabbnál újabb jelzőket találnak ki a hóra. Kevésbé havas vidékeken ez egyszerű, egy évben havazik két napot, elsütnek öt-hat jelzőt és le van tudva a feladat.

Kevesebb, mint két hét alatt mi most csodáljuk a negyedik nagyobb hóvihart.
Hajnali kettőre várták a havat. A hókotrók vezetőit éjfélre berendelték és a hókotrókat stratégiai helyekre vezényelték. Egy órával a vihar előtt elkezdték olvasztófolyadékkal locsolni az úttestet. Aztán vártak. A gépkezelők forró kávét ittak termoszból és donutot ettek hozzá. Amikor a hóréteg elérte az öt centis vastagságot, elkezdték kotorni.

Azóta is kotorják.



Az emberek reggel felkeltek, ásót ragadtak és elkezdték takarítani a járdát. (Aki nem takarítja le a járdát, büntetést fizet.) A járda után kiásták az autót, majd bementek a kamrába és mindenféle lomot hordtak ki az utcára és szépen megjelölték velük az általuk kiásott parkolóhelyet.

Bostonban és elővárosaiban csak engedéllyel lehet az utcán parkolni. Ha egy háznak nincs garázsa vagy kocsibeállója, akkor parkolóengedélyt kell kiváltani. Ezzel meghatározott zónában lehet állni.

A helyi szabályozás sok helyen lehetővé teszi, hogy a havazást követő 24, esetleg 48 órában az autósok a házuk előtt "lefoglalják" az általuk kiásott autónyi lyukat. A türelmi idő leteltével a szemetes szépen elhordja a "jeleket". De általában addigra a havat is eltakarítják.