Vacogva sétálgattunk az utcán. Yoda vigyorogva szaglászott piros kabátjában, én nagykabátomban, fázósan.
A szél több tonna levelet fújt a szemünkbe és a szánkba. De legalább nem havazott.
Yoda behúzta füleit. Nekem ez sajnos nem ment.
Tovább sétáltunk.
Egy járókelő rámeredt Yoda piros kabátjára és megkérdezte:
- Mit csinál?
- Vakvezető kutya?
Az átlag külföldi a mormonokat gyakran összetéveszti az amishokkal
A mormonok ezen gyakran felháborodnak.
Mások úgy gondolják, a mormonok máig többnejűségben élnek.
Sok mormon úgy gondolja, ez egy lezárt ügy és igyekszik elfelejteni a poligám időket és felháborodik, ha valaki felemlegeti a többnejűséget.
A dolog persze nem lefutott: a legnagyobb utahi újságnak külön rovata foglalkozik a poligámiával.
Egy utahi serfőzde egyenesen reklámlehetőséget lát benne és egyik népszerű sörét poligám sörnek nevezik.
A reklám szlogen zseniális: Miért vegyél csak egyet?
Salt Lake City tömegközlekedésének büszkesége az "intermodal hub". Az intermodal hub egy gyönyörű kifejezés és egy zseniálisnak kikiáltott ötlet: itt van a buszpályaudvar, a vasútállomás, a távolsági buszpályaudva, a villamosvégállomás és a kerékpárkölcsönző.
Erről még az otthoni Kerékagy blog is írt.
Ezt nekünk is meg kellett nézni. Yodával el is sétáltunk Gatewayből.
A csomópontot az egykori teherpályaudvar helyén alakították ki. A terület valamikor tele volt raktárakkal, élettel.
Mára ez egy kicsit megváltozott.
Az ötvenes években eltüntek a raktárak és csak azok jöttek ide, akiknek sűrgős szúrkálnivalójuk volt vagy öngyilkosok akartak lenni.
Aztán megépült az intermodal hub, egy tökéletes tömegközlekedési csomópont. A csomópont azért van, hogy az emberek odamenjenek tömegközlekedéssel, kerékpárral, autóval, bármivel és a fenti eszközök segítségével elmenjenek onnan. Gyalog ma se nagyon megy senki. Rajtunk kívül.
Elhagyott utcákon botorkáltunk. Ez volt valamikor a virágzó görög negyed. A görögök arrébb költöztek és az egész közösségből nyolc összebújó ház maradt. A legszebbe egy kínai étterem költözött.
A görög negyed után az elhagyott teherpályaudvarok következtek. A peronok üresen ásítottak. Évtizedek óta üres raktárak téglafalai szemeztek a porló betonrámpákkal. Az emberi jelenlétet egy mexikói mozgóárus jelentette, aki egy dollárért kínált egy ételt.
Aztán végre elértünk a pályadvarra.
Ide érkeznek a személyszállító vonatok San Franciscóból és Chicagóból - hetente négyszer. Kettő keletről és kettő nyugatról.
A távolsági buszok is ide futnak be. A Greyhound állomások gyakran fura helyeken vannak. Floridában többször taxit kellett hívni a buszpályaudvarra, hogy eljussunk valahova, annyira messze voltak. Miamiban az állomáson a korlátot támasztó alakok nyugodtan elmehettek volna egy depresszív szociofilm vágóképének. Vagy a Zsíroshajú zombi újra támad című horrorfilm statisztáinak.
Itt az állomásépület tiszta volt és elegáns, amitől az utasok se tüntek Greyhound utasoknak. Két éve a karácsonyi hóvihar alkalmával pár jótét lélek innen hívott meg embereket ünnepi ebédre.
Az állomásra érkezik Utah büszkesége, a Frontrunner is. A Frontrunner Salt Lake Cityt köti össze a szomszédos városokkal, például Ogdennel. Hamarosan majd Provóba is eljutnak a WIFI-vel felszerelt HÉV-ek.
A TRAX, a városi villamosok egyik vonala is eddig jár.
A kerékpárterminál is itt van. A cég kerékpárokat és síléceket ad bérbe. De meg is lehet itt javíttatni a drótszamarat. Ha valaki villamossal, busszal, vonattal, Frontrunnerrel érkezik, itt parkoltathatja kerékpárját, amit csak kikap a tárolóból és már tekerhet is dolgozni. Egy hónapra a kerékpártáróló 12 dollárba kerül, egy évre 96 dollár a parkolás. Ehhez jön még a kötelező tagsági igazolvány húsz dollárért. Jelenleg százhúsz kerékpárnak van hely.
A kerékpáros tagsági kártyájával nyitja rekeszét, ha akar, lezuhanyozhat, vagy meg is szereltetheti a gépet a műhelyben.
A kerékpárközpont virágzik: az érkezők egyszer gyalogolnak ki innen, aztán szerintem örömmel szállnak fel bármire, csak ne kelljen megismételniük a sétát.
A pocsolyalé, azaz a posole (vagy pozole, az étel nevének leírásához a fenti hangok szinte összes permutációja használható) egy ősi mexikói étel. Annyira ősi, hogy az indiánok már Kolombusz előtt is posolét ettek, legalábbis Bernardino de Sahagún szerint. Mi csak a hangzása miatt hívjuk pocsolyalének, ez a hangalak nem szerepel posole-kedvelők által elfogadottak között.
1550 körül egy Bernardino de Sahagún nevű ferences szerzetes leírta a frissen meghódított amerikai területek egy részét. Sahagún latint és teológiát tanított az egykori mexikói őslakos elit leszármazottainak. E közben gondosan lejegyezte nyelvüket, szokásaikat és hamarosan egy kutatócsoportot hozott létre legjobb tanítványaiból. Velük együtt próbálta felkutatni és lejegyezni mindazt, ami a Kolombusz előtti azték, nahuatl kultúrából még megmaradt.
Sahagún művének a Historia general de las cosas de la Nueva España címet adta, de mivel ez a cím szinte mindenki szerint túl hosszú, ezért a könyvet időnként egyik, Firenzében őrzött változata után Códice Florentinónak is nevezik.
Sahagún, akit nemhiába tekintenek a modern néprajz és antropológia előfutárának, ételekről is ír. Többek között leírja a posolét is. Az aztékok mindenféle húsból főzték ezt a tartalmas levest, de különleges alkalmakkor, amikor az isteneket akarták vele megtisztelni, különleges húst is tettek bele.
Ez a hús az önként jelentkezők combjából származott. Ha nem volt önként jelentkező, akkor az önkénteseket kijelölték illetve levadászták. (Sok mexikói antropológus szerint Sahagún téved és az ő őseik nem ettek embert, az egészet csak a spanyolok találták ki. Igaz, Sahagún nem az a fajta ember volt, aki ilyesmiket kitalál, munkájának sok példányát el is égették a spanyol hatóságok, mert túlzottan rokonszenvezett az őslakosokkal. Nem tartom különben valószínűnek, hogy azok, akik népük múltját próbálják összegereblyézni, pont ilyen "zaftos" történeteket találjanak ki.)
Manapság a pocsolyalé főleg sertésből készül, de igazából bármiféle húst lehet beletenni. Egy mexikói receptoldalon olvastam, hogy az igazi posolében még tepertő is van.
A posole eredeti receptje rengeteg csípősről ír. Ha nem akarjuk, hogy a különféle csípőspaprikák keveréke feloldja a kanalat és szétmarja a lábos falát, óvatosan bánjunk velük. Ellenkező esetben úgy is érezhetjük, hogy véletlenül egy lángszórót vettünk a szánkba (később meg máshova).
Posole 12 személyre:
- 2 poblano chili paprika
- negyed kilo apróra vágott szalonna
- egy kanál sertészsír a kiolvasztott baconból (mit használhattak az aztékok ünnepi alkalmakkor?)
- egy kiló felkockázott hátszín
- egy apróra vágott hagyma
- tíz szem apróra vágott fokhagyma (a receptet vámpíroknak NEM ajánljuk)
- két jalapeno paprika kimagozva
- egy kanál oregano
- két kanál kömény
- egy kanál csilipaprika (csak óvatosan!)
- negyed kanál szekfűszeg
- fél kanál só
- egy csokor cilantró
- nyolc csésze csirkehúsleves
- egy konzervnyi enchilada szósz
- két konyervnyi homini
A kész ételhez még kell egy kis:
- reszelt sajt és tejföl
- lime lé
- retek
- csípős
1. Forró sütőben alufólián megsütjük a poblano chilit, hogy kicsit meg is feketedjen (öt perc). A megsütött paprikákat egy edénybe tesszük, lefóliázzuk és húsz percig békénhagyjuk, majd konyhai meggyőzödésünknek megfelelően csíkokra vagy kockára vágjuk.
2. A szalonnát ropogósra sütjük. Egy kanálnyi zsírt felhasználunk a főzés során. A többit kulturális háttértől függően eltehetjük vagy kenyérre illetve a hajunkra kenhetjük.
3. A forró maradék zsíron egy fazékban megpirítjuk a kockára vágott húst. (Figyelem, emberhús fehasználását a törvény bünteti!) Félretesszük a húst és közepesre vesszük le a hőmérsékletet.
4. A zsíron megpirítjuk a hagymát és a fokhagymát. Ha megbarnult, felöntjük a húslevessel, enchiladaszósszal és a homini kivételével mindent beleszórunk (poblanót, fűszereket, húst, mindent) és közepes hőfokon főzzük.
5. Egy óra múlva beleszórjuk a hominit és egy órát lassú tüzön tovább főzzük.
6. A készételbe zöldcitromlét csepegtetünk, sajtót szórunk és evés közben retket harapunk hozzá. Ízlés szerint tovább bolondítható csípőspaprikával, de ízlelőbimbóink végleges kiírtása előtt óvatosan kóstoljuk meg.
(Megjegyzés: az alábbi bejegyzés horrorisztikus és véres leírásokat tartalmaz. A poszt Salt Lake Tribune, Wikipedia és a Between a Rock and a Hard Place című könyv alapján készült.)
Pár nap múlva kerül a mozikba a 127 óra (127 hours) című film. Várom, hogy elkerüljön Netflixre.
A film Aron Ralstonról, Dél-Utahról, az emberről, a természetről és az akaraterőről szól. Aront Jack London és Hemingway örökösének, Everett Ruess társának érzem, aki bizonyára sok mindenben egyetért Edward Abbey-vel.
Aron Ralston eredeti foglalkozása mérnök. Valószínűleg a tehetségesebb fajtából való mérnök volt, mert az Intelnél dolgozott 2002-ig, amikor 28 évesen úgy döntött egy tél alatt végigjárja és megmássza Coloradó összes 14000 lábnál (4267 méternél) magasabb hegyét. 53 ilyen csúcs van. Aron otthagyta az Intelt és elindult a hegyek felé.
Mivel állandóan nem lehet hegyet mászni ezért kiruccant Dél-Utahba egy kanyontúrára a Bluejohn kanyonba. Egyedül ment és nem szólt, merre indul.
A Canyonlands mellett kirándul, amikor egy szűk kanyonban egy sziklaomlás után beszorult a keze.
Öt napig várt, hátha arra jön valaki. Nem jött. A Bluejohn kanyon nem olyan hely, ahol sokan mászkálnának. Az alig embernyi széles szűk szurdokvölgynél kevés elhagyatottabb hely létezik.
Öt nap után elfogyott a vize. Állt a sziklák mellett, aludni, feküdni nem tudott. Azzal foglalta el magát, hogy kiszámolta, mikorra fog szomjan halni, ha megissza saját vizeletét. Miután megitta, belekarcolta születési és feltételezett halálozási dátumát a sziklába.
Aron ennek ellenére nem akart meghalni.
A szomjhalál szélén kétségbeesett lépésre szánta el magát: levágta a saját karját.
Ehhez először el kellett törnie az orsócsontot, majd a singcsontot. Ezt követően egy bugylibicska méretű szerszámmal elnyiszabálta az izmokat és szabad volt.
Aron elkötötte a vérző csonkot, búcsút intett karjának, majd elindult a kocsija fele. Először le kellett ereszkedjen egy húszméteres sziklafalon. Az ezt követő tizenhárom kilométeres séta a tűző napon már sétagalopp volt.
Egy arra kiránduló holland család megittatta és megetette vele teljes ételkészletét: két szem Oreo kekszet, majd elszaladtak segítségért. Aron pedig továbbment.
A nemzeti park alkalmazottai helikopterrel mentették ki és azonnal kórházba szállították, a keresést szervező ranger pedig kikérdezte Aront viszontagságairól.
Aron részletesen beszámolt útjáról, a ranger pedig elindult pár társával, hogy megkeressék Aron karját. Többen ugyanis már szervezték az expedicót, hogy megkeressék a végtagot és elárverezzék az e-Bay-en.
A rangerek előbb érték el a kart, mint a kincskeresők. Nagy nehezen kiszabadították a végtagot, majd vezetőjük hátizsákjába tette. A kart Moábban elhamvasztották és a hamvakat postázták Aron-nak. Aron pár év múlva visszatért a baleset helyszínére és a hamvakat szétszórta a kanyonban.
Aron megmenekülése után könyvet írt (Between a Rock and a Hard Place) és előadásokat kezdett tartani. Jelenleg is ebből él. Önkéntesként Dél-Utah és az amerikai Dél-Nyugat környezeti értékeinek megmentésével foglalkozik.
A baleset után egyedül befejezte a colorádói hegyek megmászását, majd Észak-Amerika legmagasabb csúcsa, az alaszkai Denali (Mount McKinley) következett. Ide is egyedül mászott fel, majd lesíelt a 6194 méteres hegytetőről. Távlati tervei között szerepel a Mont Everest és a Déli-sark is.
Aron reméli, másik keze nem fog beszorulni.
Vidám nap volt.
A nap néha kikukucskált a felhők mögül.
Lenézett a városra.
Aztán meglepődött.
Két fiatal fickó hajolt ki Salt Lake City legmagasabb épületének, a 38 emeletes mormon irodaháznak a tetejéről.
Lenéztek, összemosolyogtak, majd átvetették magukat a korláton.
Páran sikoltozni kezdtek a környéken.
A két ugó nem zavartatta magát.
Ejtőernyőik kinyíltak és ők szépen levitorláztak egy parkolóba, ahonnan gyorsan tovavezettek.
- Meglepő dolog, hogy valaki leugrik egy irodaház tetejéről - mondta az esetet kommentáló rendőr.
Szerintem a dolog akkor lett volna igazán meglepő, ha a bázisugróknál nincs ejtőernyő.
A hominy avagy magyarorsan a homini nem a harmadik főnévragozásba tartozó homo szó egyes számú genitivusa.
A homini csíráztatott és lúgozott kukorica. (Erre biztosan van élelmiszeripari szakszó, de én sajnos ezt nem ismerem, várom a tippeket.) Mint ilyen, ősi indián étel. Két emberáldozat között valószínűleg az aztékok is ilyesmit majszoltak, nem beszélve a cherokee indiánokról.
Valószínűleg az anasazik is ilyesmit eszegettek a kanyonok szélére emelt városaikban.
A Kolombusz előtti Amerikának az volt a kukorica, mint Európának a búza és Ázsiának a rizs (Kentuckynak a csirke, Texasnak a barbecue). Azaz ez volt az alapélelem, a fő kalóriaforrás.
Egyes régészek olyasmiket pedzegetnek, hogy egyes indián társadalmak - például az aztékok - a túlzott kukoricafogyasztástól zakkantak meg és kezdtek többezres nagyságrendben sziveket mellkasból kivágni.
Nagyon nagy mennyiségben és szinte kizárólagosan fogyasztva a kezeletlen kukorica B3 vitaminhiányt okozhat. Ezt a betegséget pellagrának nevezik.
Amerika őslakói tudták, hogy a kukoricát lúggal (oltott mésszel) kell kezelni, hogy elkerüljék a betegséget. Ezt az európaiak nem tudták és azokon a területeken, ahol a kukorica fő táplálékká vált, sokan elkapták az asztúriai leprának is nevezett betegséget.
A pellagra többek közt különféle bőrelváltozásokat, álmatlanságot, mentális zavarokat, agressziót és fényérzékenységet okoz.
Mivel az indiánok tudták, hogyan előzzék meg a betegséget - érvelnek sokan -, az aztékok és más őshonos törzsek nem ettől kattantak be.
Az ember azonban lekesen vonzódik mindenhez, ami árt neki. Dohányzik. Zabál. Hallucinogén anyagokat használ. A tudatmódosító szerek használatát minden társadalom szabályozza. Előfordulhat, hogy az isteni eredetűnek tekintett kukoricát az indián papság egy része, egyes törzsek papjai, varázslói, főnökei pont ezért fogyaszották lugozás nélkül, hogy módosul tudatállapotban közelebb kerüljenek a szellemekhez.
Esetleg ezért bújtak földalatti ceremoniális kamrákba, kivákba, hogy kizárják a fényt - mert fényérzékenyek lettek a pellagrától.
Ettől lettek agresszívek egyes anasazi csoportok és ezért ették meg időnként egymást rituálisan.
Ezt az elméletet az anasazik leszármazottai és az antropológusok jelentős része elutasítja. Az anasazikről mint békés földművesekről beszélnek, akiknek nem ismerték a háborút és idilli körülmények között művelték a földjüket.
Az időnként előkerülő zavaró leletekről, megrágcsált lábszárakról véletlen anomáliaként szoktak beszélni.
A lényeg, hogy Amerika lakói tudták, hogy kell enni a kukoricát.
Hominit -csíráztatott kukoricát- még nem ettünk.
Úttörő módon a hominit padlizsánpörkölttel próbáltuk ki.
A hominit kicsit megsütöttük, sóztuk, borsóztuk, aztán feltálaltuk a padlizsánpörkölt mellé.
Finom volt.
Mármint a homini.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.
