Csontkollekció - A Természettudományi Múzeum

Az első kiállítási tárgyaktól egy üvegfal válaszott el minket. Az üvegfal lehetőséget teremtett arra, hogy a kiállítás alanyait szemügyre vegyük és, hogy senkiben se eshessen kár. Leszámítva esetleg az üveghez túl erősen nyomott kiváncsi orrokat.



Nem nagyon szoktak manapság embereket múzeumban kiállítani. Szerencsére elmúltak azok az idők, amikor a világ civilizált nagyvárosaiban, Párizsban, Brüsszelben, Budapesten emberi állatkertek várták a nagyérdeműt. Most azonban az új Természettudományi Múzeumban embereket bámulhattunk természetes környezetükben: a restaurátorokat állították ki, amint egy marék szilánkból próbáltak újjáépíteni egy Brontoszauruszt.

A restaurátorok nyugodtan viselték az érdeklődést, úgy dolgoztak, mintha az üvegfal és a kíváncsiak tömege ott se lett volna. Lehet, a fal kifele átlátszatlan volt. Mindenesetre nem volt tábla, hogy a restaurátorok etetése tilos.

A folyosó kanyarodott egyet és azt mondtuk:

- Ó.



Egy iszonytatóan nagy hodályban álltunk, ahol több őslénycsont állt, mint amit egy egyszeri egyetemi hallgató meg tud tanulni.

Ez volt a legjobb a természettudományi múzeumban. Meg talán az épület és a légkondi. Hihetetlenek voltak az összerakott csontvázak. A fekete háttér előtt világítottak a fehér csontok. Tényleg ez volt a legjobb, meg a kicsit morbid trófeafal a fejekkel.

Ez lehet minden vadász álma, egy ilyen falat berendezni.



A múzeum látványos volt. Nagyon látványos. A kiállítás magyarázatai viszont főleg az 5-18 éves korosztályt célozták meg, esetleg még azokat a felnőtteket, akik nem figyeltek oda iskolában és nem tudatosult bennük, hogy a víz a hegyekből a völgybe folyik.



Ez nagyon fontos: megszerettetni a tudományt és összefüggéseiben megmagyarázni alapdolgokat. Ilyen téren a múzeum zseniális. Nem tárgyakat töm egy kis helyre be hanem csontokat nagyba, hanem magyaráz.



A kiállítást én az ember (nem a látogatók, hanem a homo sapies) megjelenéséig élveztem. Addig jó volt. Aztán politikailag annyira korrekt lett, hogy kezdtem lelkiismeretfurdalást érezni gonosz sápadtarcú őseim miatt, pedig én több bölény haláláért vagyok felelős, mint az egész családfám. De a mokaszingyűjtemény az jó volt. De nagyon.



(Pedig annyi minden fontosat be lehetne mutatni az őslakosokkal, például, hogy a túlnépesedés és a természeti erőforrások felélése nem az európai kultúra sajátja, hanem egy emberi vonás és hogy jó lenne tenni ellene valamit, mert ha nem, lehet, ugyanúgy éhen fogunk halni, mint az anasazik, csak nekünk nem lesz hova lelépni.)



Az őslakosok termei után következő kilátóterasz telitalálat volt.

Egy bajunk volt csak a múzeummal: mire végeztünk, bezárt a kávézó.