Hajósi haláltánc - kulturális különbségek

Hajos
Originally uploaded by ribizlifozelek

Ha már megint Kalocsán voltunk, benéztem Hajósra. Rossz döntés volt: Hajós egy gyönyörű pincefalu, de 38 fokos hőségben van jobb dolog is, mint az olvadozó bazaltkockákat koptatni.

(Megjegyzés: a bejegyzéshez kapcsolodó összes fotó régebben készült és nem melegben. Most azonban a hőségben a hátizsák babrálása, a fényképezőgép elővétele és gombjainak nyomogatás elviselhetetlen szellemi koncentrációt kivánt volna.)



Álltunk Hajóson, mi és a levegő. Egy levél nem rezdült, egy madár nem szólalt meg. Párás, forró köd ült a pincékre. Tűzött a nap. Égett a napmelegtől a kopár falu.

Tikkadtak voltunk.
Messziről halk pilim-pilim szűrődött át a párán.

Pilim-pilim, mondta a messzeség és egy lejtős utca forróságtól cuppogó aszfaltjából elnyúló menet bukkant elő. Tangóharmonikás nyitotta a sort, ősrégi muzsikája áthatolt a párán és az agyunkra telepedő nyúlós ködön. Kockás inge testére tapadt, szeme csillogott és ment, ment előre.



Nyomában jöttek a többiek, csak jöttek a többiek, mentek előre elszántan, tántorgó léptekkel valahova. Ősz hajuk csapzottan homlokukba hullott, mentek és veriték csorgott testükön, ahogy bizonytalanul mentek az emelkedőn felfele.

Egy pincéből két férfi lépett ki két nővel, harmonikájuk vidám ritmust nyöszörgött és hamarosan csak a repkedő szoknyák kavalkádját láttuk - négy önkéntes csatlakozott a borkostolóra vonszolódó német turistákhoz és szólt a zene, csengett-bongott a két tangóharmonika, ahogy két teljesen más dallamot nyüsszögtek bele a forróságba.

Brueghel vicsorgó-vigyorgó vakjaira emlékeztetett a bizarr menet, ahogy férfiak és nők mentek, mentek előre, nevetve, izzadtan, boldogan és tántorogva, görcsösen nézve a napba, előre, keresve az enyhet adó pincét, a bort.

Haláltánc volt ez, hol örülni kellett az életnek, örülni a muzsikának, annak, hogy van élet, van muzsika, merev vigyorral bámulni a pincébe és menni kellett vagy meghalni a napon.

S az nyílt: keszeg magiszter
táncolt végig a szobán,
kezében mély ólomkehelybõl
kínálva színtelen borát:
"Igyál, e nedv hûs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit hegged nem takar,
igyál, testvér; e mély pohárból,
csupán az elsõ korty fanyar."
- Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!