Igazságot Lowellnek

Repülőgépre nem fogom felvesteni, hogy Igazságot Lowellnek, de be kell vallanom, második lowelli sétánk sokkal jobban sikerült, mint az első. Akkor Lowellt egy enyhén koszos, szürke, átalakulásban levő ipartelepnek láttam. Pár napja, a napsütéses és dermesztően hideg téli napon azonban véleményem megváltozott. Lowell nem szürke.



A napfény előcsalogatta a 19. századi utcák színeit. Ragyogó homlokzatok idézték fel az múlt dicsőséget, a hideg elűzte az utcákról a szegényebb őslakosokat. Lowell sokkal barátságosabb volt, mint egy hete.



Alig ismertünk rá a városra, bár Yoda alaposan kielemezte az utcasarkokat. Lowell belvárosa barátságossá vált.



A gyárak is megváltoztak a napfényben. Ezek a gyárak talán sosem voltak ilyen barátságosak, mint most. Kívülről megnéztük a lakásokká alakított üzemet is. Egyre nagyobb kedvet éreztem, hogy megnézzem őket belülről. Jó lakásnak néztek ki.



Lehet, egy-két év után az emberek elunnák az ipari környezetet, de a folyóra néző lakások barátságosabbak lehetnek.



A folyóparti sétányon elvacogtunk a különféle gyártelepek mellett. Yoda a kacsákat nézte, én a magyarázó szövegeket olvastam arról, hogy látták el a mesterséges csatornákat vízzel.



Kicsit soknak tünt a rengeteg irodává és lakássá alakított gyár. Tudom, ez volt, ebből kellett valamit kihozni Lowell felújítása során, de nehezen tudom elképzelni, hogyan lehet megtölteni ennyi irodával és lofttal.



Lehet, a lowelliek a Bostonból kiköltözőkre számítottak.

Yodával visszakanyarodtunk a csatornák közé. Massachusetts Velencéje innen még vonzóbbnak és hidegebbnek érződött.



Ekkora teljesen átfagytam és elegem lett az ipari turizmusból. Még megnéztük a városházát és a városi könyvtárat, aztán visszaindultunk a parkoló fele.
Nagyon tetszett Lowell, bár sapka-sál-kesztyű nélkül jobban éreztük volna magunkat.