Wyomimgon át

Ha indián harcosok nyilaztak volna a szállodára nem lepôdtem volna meg. Cheyenneben voltunk, Wyoming fôvárosában, amit a Egyesült Államok legvadnyugatibb városnak szavazott meg egy turisztikai szakértôkbôl álló testület. A belváros tele van nyeregboltokkal, csizma-szakáruházakkal és lószerszámosokkal. Míg Nebraskában a farmerek traktorboltba járnak és hibridkukoricát árusító helyekre járnak plázázni, addig Wyomingban a csizmát, övet és bölényt vesznek.



Az indiántámadás nem lett volna meglepô.

Az autót borító több centi hó az volt.

Mi voltunk a hibásak: a prérin tavasz volt - mi azonban a Sziklás-hegység lejtôin voltunk. Igaz, a lejtőket nem lehetett látni a hóesésben.



Minimalizáltuk cheyenni programunkat és egyre sûrüsödô havazásban elindultunk Salt Lake Citybe.

Az autópálya meredeken kapaszkodott fel a hegyre. 2000 méter felett az út hókásás lett, 2500-on pedig szinte eltünt a hó alatt.



Már megálltunk volna, de nem bíztam abban, hogy eltalálom a lehajtókat a hóban.

Araszoltunk tovább. Április közepe volt és azon gondolkodtam, a hólánc a csomagtartóban a nagyôrönd mögött van-e vagy alatta?



Egy rövid fennsíkon haladtunk át: egy örökkévalóságnak tûnt. Már árokbacsúszott, felborult teherautókat se láttunk, ezek mind elmaradtak, csak kamionok kockaformái emelkedtek ki a kavargó fehérségbôl.



Aztán átértünk. Hideg volt, fújt a szél, de sütött a nap.



Az utolsó hegylánc és már csak egy kis havat hozott. A hegyeket hó boritotta: ha minden igaz, idén is júniusig tart a síszezon.



Az utolsó hágónál már megint sütött a nap és az autópálya meredeken ereszkedni kezdett a Nagy-Sóstó völgyébe, vissza a tavaszba.

Megérkeztünk.