Utcai harcok az óraállítás reggelén

Rabbit like dog
Originally uploaded by ribizlifozelek

Békés reggel volt, csak az óraállítás borzolta a kedélyeket (az Egyesült Államokban máskor tekergetik az órát, mint Európában.

Sütött a nap, csiripeltek a madarak, fehér felhők csókolták a fehér hegycsúcsokat és ragyogott a kék ég. Minden vidám volt, az a két kutya is, akik gazdájukkal jöttek velünk szembe. A gazdi - szintén vidáman - pórázt is csatolt a kisebbik állatra. (A kisebbik állat mértetét érzékeltetendő mindenki gondoljon egy közepes vaddisznóra.)

Vidáman sétáltunk tovább a vidám napfényben, amikor a póráz lepottyant a másik kutyáról. A következő dolog, amit láttam, hogy Yodának úgy a haramada eltűnik az agyarak között. Kiszedtük a Mestert a fogak közül és amíg a másik állat a szőrt köpködte, telefonszámot cseréltünk a megszeppent gazdival. (Yoda rendes volt, megehette volna őket, de nem tette, pedig nem is reggelizett aznap.)

Ahogy tovább séltáltunk a villamoshoz, észrevettünk egy férfit. A férfit azért lehetett észrevenni, mert feküdt.

Vidám reggel volt, vidáman sütött a nap, Yoda is vidám volt ismét és csirkecsontot keresett, de annyira nem volt szép idő, hogy valaki keresztben feküdjön a járdán, félig lelógva róla, arccal a sárban, mellette egy háromlábú bottal.

A fickó kicsit büdös volt, de nem hajléktalan és nem részeg, csak gondozatlan: nem olyan rég lehetett egy agyvérzése és (még?) nem jött helyre a mozgásközpontja. A beszédközpont valamennyire működött, el tudta mondani, hogy nem tud felállni.

125 kiló lehetett. Ami még nem baj, de a stroke tökéletesen lenullázta a mozgáskoordináló részeket az agyában és nem tudott segíteni. Egyszerűen nem tudta, hogy kell felfele nyomni magát. 125 kilót persze nem könnyű emelni - térdre sikerült: eddig még a technika is segített, viszont utána emelni kellett volna. 125 kiló krumplit, aminek van két tehetetlen lába és egy alig mozgó keze (bottal) és egy nem mozgó keze, nem könnyű emelni. Legalábbis nekem nem.

- Hívjak 911-et?

- Nem, nem - persze ez nem akadályozott volna meg a telefonálásban, de ekkor jött a mentőangyal. A csikorogva megálló szép piros autóból kipattanó fickó (tudom, hogy az angyaloknak nincs nemük, de most ne hasogassunk angyaltollat) nyugodtan dolgozhatott volna reklámfilmekben: ő lett volna a középkorú családfő a müzli-narancslé-boldogcsalád reklámban. Ketten talpraállítottuk az embert.

Aztán elrendeztük a lábait, hogy rendesen álljanak, mert kicsit össze voltak gabalyodva. Agyvérzés után sokszor az egyensúlyérzék is eltűnik egy időre.

- 911?

- Nem, nem - lehet, mást nem tudott mondani.
Aztán elindult, ahogy a rehabilitáción tanítják, pici lépésekkel, a botot előre, jobbik láb előre csosszan, rosszabb utána húz.

Az angyal visszaszált szép piros autójába, mi is elmentünk a villamoshoz.

Húsz perc múlva hazafele menet láttuk a férfit. Nagyjából ötven métert tehetett meg. Tettünk egy kitérőt. A fickó, jó hatvanas, bajszos, megismert.

- Köszönöm, köszönöm!

- 911?

- Nem, nem.

Hazajöttünk és bezártuk az ajtót. Mára elég volt a kalandokból.

Persze tévedtünk. Nem volt elég.