A borotvaelen egyensúlyozó rendszerek - Abo, Grand Quivira és Quarani

San Gregorio
Originally uploaded by ribizlifozelek

Abo, Grand Quivira és Quarani három romváros egy sólelőhely közelében.

Mindhárom várost (pueblo) Tiwa és Tompiro indiánok alapították. (Az előbbiek NEM találták fel évszázadokkal később a túraszandált.) A városok a közeli sós tavakból kitermelt sóval kereskedtek.

A spanyolokat eleinte nem érdekelte a só. Az indiánokat békénhagyták.



A mexikói ezüstbányáknak azonban idővel szükségük lett sóra. A városok jelentősége megnőtt. Ferencesek érkeztek és téríteni kezdték az indiánokat. Templomot építettek, vallásos énekeket tanultak, orgonát hallgattak.
A városokat idővel több súlyos csapás érte: a korábbi kereskedelmi partnereik, a nomád komancs indiánok megtámadták őket. Egy több évig tartó szárazság miatt éhség pusztított. Apránként mind a három várost elhagyták és több száz évre elfeledték.



A városok pusztulásának több oka lehetett. Valószínűleg nem lehet egy tényezőre visszavezetni a katasztrófát. Szó van a komancsok támadásáról, a szárazságról, de az igazság valószínűleg még ennél is összetettebb. Egy élőhely - a homo sapiensé, de a többi állaté és növényé is - egy komplex rendszer. Egy-egy tényező változását a rendszer ki tudja védeni, több tényező szélsőséges átalakulása azonban kivédhetetlen volt.

Megjelentek a spanyolok. A három város lakossága többnyire békésen viszonyult hozzájuk, komoly ellenségeskedésre nem került sor. A hittérítőket is befogadták. A ferencesek hatalmas templomokat építtettek a lakossággal. Új, hatékonyabb földművelési módszereket honosítottak meg. Új növényeket és állatokat hoztak be, így az igénytelen kecskét és a birkát. Az indiánok gazdagodtak az újításoknak köszönhetően.

Lehet, ezek a tényezők is közrejátszottak a Sókertek népének pusztulásában: a megtért indánoknak addig sosem látott méretű templomokat kellett emelniük - ami addig sosem látott méretű munkával járt. A korabeli beszámolók szerint a templomépítés a nők feladata volt - a földműveléssel együtt. Lehet, az agyagtéglák és kövek egymásra rakása mellett kevesebb idő jutott a földekre: az új termények több élelmet adtak. Viszont valószínűleg gyorsabban kimerítették a földeket, mint az őshonos fajták. A városoknak ugyanakkor nemcsak a templomépítés költségét kellett fedezniük: adót kellett fizetniük a spanyol királynak: az adót sóban fizették. Több sóra volt szükség, mint a hagyományos kereskedelemben, ezért ez is többletmunkát kívánt.



A templomok felszerelése sem volt olcsó: az oltárok, keresztek, miseruhák Mexikóból érkeztek, az orgonákat viszont egyenesen Spanyolországból hozatták. Valószínű, hogy a hagyományos kereskedelmi partnereknek, például a nomád indiánoknak kevesebb só jutott. A kieső forgalmat új luxuscikkekkel, késekkel, fémtárgyakkal pótolták, ami felhívta a préri népének figyelmét a sókertiek növekvő "gazdagságára". Érdemes volt megtámadni őket: sót nehezebb rabolni és még nehezebb elvinni. Vasfegyverért, szögét, késért érdemes kiásni a csatabárdot és bennehagyni az első baltás helybeli fejében. Cserébe lehet vinni a baltáját. A hallatlan értéket jelentő lovakat és érdemes volt meglovasítani: a préri-indiánok számára a ló egy fantasztikus, hatalmas mozgékonyságot jelentő újdonság volt.



A birkát és a kecskét is el lehetett hajtani. Pár pulykáért nem volt érdemes hadjáratot indítani, pár tucat birkáért már igen. A rablóhadjáratok egyben visszavágást is jelentettek: a városoknak közre kellett működniük a rabszolgakereskedelemben. A spanyolok préri-indiánokra vadásztak, hogy rabszolgaként bányában dolgoztassák őket. Az őslakosok kulturális öröksége meggyengült: a papok megtiltották, hogy hagyományos (pogány) díszítéssel lássák el cserépedényeiket. A régi vallást gyakorolták - a romok között mindhárom településen több kivát is találtak, de valószínűleg az óhitűeknek is részt kellett venni az újhitűekkel együtt a ferencesek szertartásain. Lehet, a régi istenek már, az új pedig még nem adott elég összetartó erőt a közösségnek.

Az új állatok megváltoztatták a környezetet: a birkák, kecskék mindent megettek és ezzel elősegítették az elsivatagosodást. Az új fajok által kimerített földek így gyorsabban tönkrementek szárazság idején. A bosszúra szomjas nomádok végigrabolták a városokat és még jobban elpusztították a termést.



Elsőnek a legjobban védhető, de forrással, patakkal nem rendelkező Gran Quivira - korabeli nevén Las Humanas - adta fel. A nagyjából kétezer lakosú város lakói medencékben fogták fel a csapadékot, ezzel öntözték kertjeiket és ezeknek a tározóknak a vizét itták. A csekély készleteket szinte mind a városfalakon belül tartalékolták, mégis, Grand Quivira volt a legsebezhetőbb a három testvérváros közül: a vízfogyasztás megnövekedése és a szárazság együtt kimerítette a vízkészleteket és lerontotta a terméshozamot.



Grand Quivira visita volt, azaz olyan település, ahol nem volt állandó misszió. Ez a települést kéthetente meglátogató ferences szerzetest nem akadályozta meg abban, hogy egy minden addiginál nagyobb templomot építtessen, a legnagyobbat mindhárom közül - és még fizessék a sóadót is. Egy ínséges télen négyszáznál is többen éhenhaltak a dombtetőre emelt erődvárosban. A ragyogó fehér mészkőépületeket elhagyták, csak a templom ragyogó falai emelkedtek ki a csúcsot elfoglaló bozótból.



A spanyolok az 1600-as évek elején érkeztek. Hatvan év múlva Las Humanas halott volt.

Abó szerencsésebb volt: a város mellett fekvő vízfolyás tovább éltette a partokra égetett agyagtéglákból épült települést. Idővel innen is menni kellett.

Quarainak saját forrásai voltak. A romok ma is zöld erdőben állnak igazi fák között. Szent Gergely templomát és a kivákat 1677-ig gondozták, majd a túlélők beletörődtek végzetükbe, összecsomagolták maradék holmijukat és a Río Grande partjára költöztek rokonaikhoz. A spanyol farmercsaládok és a szerzetesek ekkor már mind elmentek. Egyeseket új "kalandok" fele irányított az egyház, mások új közösségekhez kerültek, vagy csak feladtá a kilátástalan harcot.



Az egykor majdnem negyvenezer embert ellátó Salinas körzet elnéptelenedett. A sóslelőhelyeket elhagyták. Az 1849-ben erre járó amerikai katonák nem tudák, ki építette a romokat és senkit sem találtak a környéken, aki választ adhatott volna kérdéseikre. A magas falak némán emelkedtek ki a síkságból. A város házai, a pueblo alig felismerhető omladékai lankás dombokká váltak. Csend volt. A só városainak helyén zúgott a szél, rikoltoztak a madarak - de a civilizáció iszonyatosan távolinak tünt és tűnik ma is. A csend, a civilizációs "zaj" hiánya megdöbbentő.

Grand Quiviráig 39 kilométert autóztunk Montainairtől. Egész idő alatt két autó jött szembe.