2011. szeptember 26., hétfő
A szövetkezeti piac
Marx forgott a sírjában. Lenin múmiája örömkönnyeket hullatott. Engels szelleme írógépet ragadott.
Egy működő szövetkezeti piacon voltam.
Tudom, hogy a mai magyar közbeszédben és közgondolkodásban a szövetkezet ördögtől való. Azt hiszem, előbb bocsátanák meg egy magyar közszereplőnek egy EU-segély lenyúlását, mintsem a szövetkezet szó nyilvános használatát.
Amikor néha otthon a szövetkezetek előnyeiről beszéltem, olyan érzésem volt, mintha egy elegáns budapesti étteremben elégedett böfögéssel nyilvánítottam volna ki, ízlik az ebéd.
Tudom, az sz-betűs szó démonizálásában komoly szerepe volt annak a húsz évvel ezelőtti negyven évnek, de azóta már felnőtt egy új nemzedék.
Lássuk az utópiát.
R egy külvárosi ipartelepre vitt. Két lemezgyár és három építőipari cég telephelye között egy óráis iparcsarnokban húzódik meg a szövetkezeti piac.
A piac létéről egyedül egy útszéli PARKING feliratú tábla árulkodott.
Mi a maradékok közül szemezgettünk: aki önkéntes munkát vállal a szövetkezetben -több egyéb kedvezmény mellett-, előbb válogathat a termékek közül.
Zacskó nincs.
Eladó nincs. (Azaz pár teremelő ott sürög a vevők körül, hogy házisajtdarabkákkal tömje a kiváncsiakat, hátha majd vesznek még többet.)
A farmerek kipakolják termékeiket (garantáltan bio és organikus) az asztalokra. A gyengébbek kedvéért ráírják, mi a termék (pl alma) és kiteszik az árat, pl 1 padlizsán 65 cent.
A vevő végigjárja a boltot és kosarába teszi, ami kell neki. Például bio kolbászkákat és kolbászokat. Meg sajtrudakat. Meg friss zöldséget. Gyümölcsöt. Amikor végez, odamegy a pénztárhoz.
Az egész piacnak közös pénztára van. Nem Marinéni, Jucinéni és Pajabá’ szedi be egyenként a 55 centeket (“ne tessék má’ olyan nagy pénzt adni, nem tudok visszaadni ezresbül”, illetve “mi az a hitelkártya?”), hanem egyben ki lehet fizetni a 21 dollárt a kazal finomságért.
A banki költségek megoszlanak.
A pénztárosok (szövetkezetitag farmerek) laptopokon és tableteken adták össze az árut. Egy egyszerű programba beírták, miből, mennyit vettem, a program tudta az árakat, tudta, mi kié és így pillanatok alatt a tagok el tudnak majd számolni.
Amikor végzett a pénztáros, egy kartondobozba pakoltam a rengeteg ennivalót és mehettem főzni.
Címkék:
Amerikai Egyesült Államok,
piac,
Salt Lake City,
szövetkezet
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
4 megjegyzés:
hát ha itt is lesöpörték volna anno a padlást mielőtt erőszakkal beléptették volna a tagokat és a tsz elnök szétlopta volna a módszerváltáskor a szövetkezetet akkor gyanítom angolul is baljós hangzása lenne a dolognak :)
Valoszinuleg at kellene nevezni pl koop-ra. Es akkor elfogadnak, mint ahogy a takarekszovetkezetet es a skala-koop-ot elfogadtak valamikor :)
Az onkentes szovetkezet reszben megoldas lehetne a magyar mezogazdasag problemaira is.
Nekem mindig fura, mennyire primitív indulatok mozgatják az embereket a racionalitás és logika helyett.
"Mi is a név? Mit rózsának hivunk mi,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos."
Miért nem tudnak az emberek elvonatkoztatni?
Nem a szó a lényeg, hanem a működés...
Ugyanezt tapasztalom a munkában. Kénytelen vagyok olykor az optimális geometria formáktól eltérni, csak mert muszlim országokban nem ajánlott kereszt vagy hatágú csillagra emlékeztető formákat tervezni, máshol a szvasztikára hajazó vonalrendszer veri ki a biztosítékot, pedig az Ázsiában máig is élő és pozitív szimbólum...
Mert belemagyaráznak olyat is, ami nincs benne.
Emlékszem, egy közel-keleti ország annak idején egy hi-tech precíziós berendezést akart venni sok tízezer dollárért, a piacon legjobb készüléket ajánlottuk és vérig sértve távoztak, mert történetesen izraeli fejlesztés volt. Megvették a németet, ami jóval gyengébb és problémásabb, azóta is szívnak vele.
Egészségükre.
Boston, ott a pont.
Megjegyzés küldése