- Hova mész? - kérdezte JF, miközben a tehetetlenségi erő az ülésbe préselte és feje az egyenes vonalú egyenletes mozgást folytatta, miközben az autó már rég kanyarodott.
Nem, nem mentem gyorsan, harminccal a negyvenes zónában, de így is alig vettem észre a letérőt. Azaz nem a letérőt vettem észre, hanem egy félbehajtott borítéknyi táblát, amire egy analfabéta a GRAFTON szót véste fel.
- Graftonba - feleltem, miközben kijöttünk a kanyarból és egy utcának nevezett tanyacsoporton haladtunk át.
- ÁLLJ MEG! - mondta JF olyan hangon, mintha gyalogsági aknákat látott volna meg az úttesten. Halálra rémülten tapostam a féket kockáztatva, hogy kiszakad a padlólemez, majd megkérdeztem:
- Mi történt? - eltévedt cserkészcsapatot kerestem, meg banditákat.
- Nézd, milyen szép híd!
A vashíd vidáman csillogott a hajnali napsütésben.
A híd Rockville fő nevezetessége volt. Ilyen névvel, mint Rockville az ember legkevesebb egy ilyen hidat vár sok-sok kő között. És tényleg.
A híd méltóságteljesen ívelte át a folyót. Íve tökéletesen illeszkedett a zöld völgyre bámuló meredek sziklafalakhoz.
1924-ben építették a hidat Minnesotában, aztán vonaton elhoták Utahba, Rockvillebe és felépítették a folyó fölé. A híd és a hozzá kapcsolódó út kötötte össze a Zion Nemzeti Parkot a Grand Canyonnal és még Graftonon is áthaladt.
De ekkor Graftonnak már minden mindegy volt.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése