Gerendák és romok

Log
Originally uploaded by ribizlifozelek

A talaj hol szikes volt, hol füves, hol meg klasszikus sivatagi. Fújt a szél, mindenütt ezt a finom zúgást hallottuk.

Miután több erdőnyi kőfát láttunk, már nem álltunk meg minden egyes gyufaszálért.



Idővel elmaradt a sivatag és jött a préri. Végtelen füves síkságon jártunk, de a síkot mély völgyek szabdalták. Közvetlen közelről is nehéz volt meglátni őket.
Az egyik ilyen völgy peremén valamikor kicsi falu húzódott meg. Pár tucat anasazi élt a házakban, karcolta a sziklát és gondozta a termést.



A pici szobácskákból álló épület egy négyzet alakú udvart zárt körbe. A helyiségekbe a tetőn át lehetett bejutni. A dolgok jelenlegi állása szerint ez volt az anasazik egyik legtovább lakott települése, több évtizeddel a többi falujuk után hagyták el. Mire a spanyolok ideértek, ezek a házak is üresen álltak.

Lehet, lakóik egyszerűen beolvadtak az újonan érkezett indiánok közé. Pár tucat ember egy-két nemzedék alatt eltűnhet.

A ház jó részét még ki sem ásták.
A sziklarajzok másnak látszottak, mint a többiek. Ezekben európai eszemmel, ötszáz év távlatából iróniát láttam. Játékosságot.



Természetesen a kulturális szakadékkal megtámogatott ötszáz év bőven elég e rajzok félreértelmezéséhez. Mindazonáltal én ezt éreztem a béka (vagy emberke) evő gólya (vagy egyéb szárnyas) láttán.

(Szlogen: a gólya nemcsak hozza, hanem meg is eszi.)