A Tűz Völgye

Valley of Fire
Originally uploaded by ribizlifozelek

Három éve Las Vegas mellett, a Lake Mead partják kempingeztünk. Jó hely volt, virágos bougenvillea bokrok vetettek árnyékot a sátorra. A tóra jártunk fürdeni. Eleinte egy baj volt: alig lehetett a köves talajba leverni a cövekeket. Az volt az érzésem, a Hoover Gát alapjába próbálom rögzíteni a fémpálcikákat. Tetszett a hely, csak éjjel a sátor egy nyitvahagyott szellőzőjén át megtámadtak bennünket az ízeltlábúak.

Hajnali kettőkor kivonultunk az autóba és ott aludtunk hatig, aztán leléptünk.

Nem akartuk megismételni ezt a kalandot, inkább egy másik helyet kerestünk. A Tűz Völgyét, a Valley of Fire-t választottuk. Azt írták róla, szép hely. Már akkor elégedettek voltunk, amikor Las Vegas után lementünk az autópályáról: eltüntek az autók és minden ismét nyugodt lett. Egy nagyon jó minőségű megyei úton kacskaringóztunk lefele. Az út egyenesen a Valley of Firebe torkollott.



A bizarr sziklaformák üvöltő mitológiai lényeknek néztek ki. Attól tartottunk, hogy rémálmaink lesznek, ha ilyen szörnyek közelében táborozunk. Azért megkockáztattuk.



Itt - mivel a parkban található nyolc-tíz fa húszmillió éve vált kövületté - árnyékolót építettek az asztalaink mellé. A Death Valley után féltünk, hogy elfúj minket a szél, ezért egy szélvédettebbnek tűnő helyet kerestünk.



Félelmünk alaptalannak bizonyult. Aludtunk, mint a bunda. Yoda valószínűleg a kempingben lakó kis szőrösökről - földimókusokról - álmodott, mi meg arról, milyen sanyarú sorsa lehet egy mókusnak egy fátlan vidéken.

Reggel aztán elindultunk megnézni a sziklákat.



Elképesztőek voltak a vörös és sárga sziklák. A köztük szaladgáló mókusok is tetszettek. Legjobban azonban talán egy német turistán szórakoztunk, aki félméteres teleobjektívvel próbált mókusra vadászni. A mókusok fifikás állatok, tudják, az esendő kétlábúak a fotókért hajlamosak mogyoróban fizetni, ha azonban kész a kép, odébbállnak. A fotós azonban nem fizetett, a mókus pedig elhatározta, bosszút áll azon a smucig alakon, akinek mogyorói sincsenek.

A mókus megállt egy napos sziklán, bundáján szikrát vetett a felkelő nap fénye. A fotós célratartotta rettenetes szerszámát, állítgatta a lencséket, igazított a fényerőszabályozón, kicst feljebb tolta Indiana Jones kalapját, ujját halálos csendben az exponáló billentyűre tette, mire a mókus rutinosan leugrott a kőről.

A fotós leeresztette a gépet. A mókus erre felpattant egy másik kőre, a nap fele fordult és egy fűszálat kezdett el rágcsálni. A fotós célratartott, óvatosan a fűszálat tartó kezecskére fókuszált, majd tüzelni készült, mire a rágcsáló kilépett a képmezőből és a fotón csak egy elmosódott fűszál maradt.

A férfi nagy levegőt vett, letérdelt, amikor látta, hogy a mókus kétlábra ágaskodik és óvatosan kémlelni kezdi a horizontot. Szemében tükrüződött a nap. Hogy nagyobbnak tünjön az állat a férfi belefeküdt a porba, objektívjébe fogta az állatkát, finoman a gyűrűkhöz nyúlt, a mókus pedig rutinosan belelépett az egyetlen ott növő bokor árnyékába.

A fotós fújtatva emelkedett fel, már-már feladta, mire a kis szőrös megállt előtte és felnézett rá.

- A mogyoróidat akarom - mondta.

A fotós nem értette, inkább célratartott, mire a mókus pár táncos lépéssel eltünt egy szikla mögött. Úgy éreztem, a fotós közel áll ahhoz, hogy teleobjektívét bunkósbotnak használva kényszerítse mozdulatlanságra a mókust.
A pasasnak elege volt mindenből, amikor a mókus pár elegás meghajlással búcsúzott tőle, már nem is nyúlt a fényképezőgépe fele.



A mókus (és stüszivadászok) után sziklarajzokat néztünk. Az indiánok biztos, ami biztos alapon szenthelynek tekintették a sziklákat és telerajzolták a völgyek bejáratát madarakkal, állatokkal és geometrikus emberkékkel.



Voltak itt spanyol lovaskatonák, kerekek is és űrlények. Nézegettük a rajzokat és elhatároztuk, ide még visszajövünk.



Most azonban továbbindultunk, mert egy nagyon hosszú nap állt előttünk, el kellett mennünk a Hoover Gáthoz és onnan át Arizonába, egészen a kővévált erdőig.