Chevy

Blue Chevy
Originally uploaded by ribizlifozelek

Amikor márciusban feltettem a flickr-re a kék Chevroletet, kaptam egy emilt, amiben egy flickrező az autóról kérdez. Főleg azt kérdezte, hogy a mienk-e.
Sajnos nem a mienk.
A dolog annyiban maradt.

Később egy parkolóban megláttunk egy másik, sokkal viharvertebb öreg Chevroletet.



Ekkor már több emil és kérdés érkezett. Volt, aki a részleteket reklamálta, miért nem fotóztam le a tükröt közelebbről, a lökhárítót és az emblémát a motorház tetején. Erre egyszerű volt válasz: csak egy iPhone volt a zsebemben és azzal részleteket nem annyira könnyű fényképezni.

Mások azt kérdezték, milyen autó ez, mennyivel ment, mennyit evett, mikor készült. Szinte semmit sem tudtam. Az Eldorádóról írt bejegyzéssel is rengeteget szenvedtem - nem értek nagyon az autókhoz. Ha látok valami szép régit, megpróbálom beazonosítani és kész.

Pár napja az egyik szomszéd vett egy 1953-as Chevroletet. Mivel az autó az utcán áll (az autóbeállón egy 63-as Impala és egy Dodge Stratus osztozik), ki tudtam várni a megfelelő fényeket és a Fujival rendesen le tudtam fotózni az autót.



A mostani Chevroletes bejegyzésben nagyon kevés lesz a saját kútfő, az adatok jó részét a 53classicchevy.com-ról szereztem be. (Ha valakit az 1952-es Chevyk érdekelnének, írja be a böngészőjébe, hogy 52classicchevy.com. Az ötvennégyesekhez 54classichevy.com-ot és így tovább.)

Mindhárom autó 1953-as. Nem magamtól és még csak nem is a veterán Chevrolet-oldaltól vagyok ilyen okos. A büszke tulajdonosok megtartották a régi évszámos rendszámot - így sokkal könnyebb volt beazonosítani az autókat. (A rozsdás Chevroletnél szerintem csak arról volt szó, hogy az autót 32 évre egy tyúkólban felejtették és rajta maradt az eredeti rendszám is.)



Az ötvenes években évente változtattak valamit az autókon: más lett a díszléc, négy-öt kilóval (bocsánat, 8-10 fonttal) több króm került a lökhárítóba és újabb extrák, esetleg újabb motorok jelentek meg.



A legfapadosabb (kanapésabb) autót 1953-ban 1670 dollárért már haza lehetett vinni. Mai pénzen ez 13000 dollár lenne. Az ötvenes években a Chevrolet kínálta a legolcsóbb személyautókat. Az alapmodell 2 ajtós, 6 személyes autó volt. Más világ volt az. Láttam reklámokat, ahol a fiatal, boldog családanya mosolyogva ül hosszú ruhájában a kormánynál, nyolc év körüli gyermeke pedig repülővel játszik mellette. (A rajzot elnézve szerintem az automata váltót azért találták ki, hogy kiszedhessék a kuplungpedált és így a hölgyet decensen ábrázolhassák szoknyában, vezetés közben.) Biztonsági öv nincs, a gyerek vidáman ül elöl a heverőn.

A gyalogosok biztonságára is annyit gondolhattak, mint Tutankhamon a koleszterinszintre. A motorháztetőn lelkesen sasolt a bordákat, koponyát tökéletesen perforáló -természetesen tömör fém- embléma.



Persze az extrákkal erősíthető lökhárító se olyan volt, mint a mai autókban, ahol a vacak műanyagok elnyelik az ütést. Ebben pont a merevség volt a lényeg, takarodjon az a puhatestű az útból. Vagy fa. Vagy autó. Vagy tank.



A legegyszerűbb modell különféle változataiból - kétajtós, hatszemélyes, kétajtós, háromszemélyes, stb - nagyjából 250.000-et adtak el 1953-ban. Ezeket az autókat főleg utazó ügynökök, házalók vették. A kisebbik, száz lóerős, 3.8 literes motort szerelték bele. Hátsó üléseit könnyedén ki lehetett szedni és a jókora teret meg lehetett tölteni porszívókkal vagy Bibliákkal.

Az elegánsabb modell alapára 1700-2000 dollár (13500-15700 mai zöldhasú) volt. Ezekból a 115 lóerős motorral felszelert autókból jóval több mint hatszázezret értékesítettek.

A Chevrolet 1953-ban találta ki, hogy az alapmodell neve a 150-es, a luxus pedig 210-es lesz. A kék autó a luxus netovábbja volt. Egykori gazdája minden földi jóval és elérhető extrával felszerelte az autót. Ha jól tudom, az indexlámpa, féklámpa és a fűtés ekkor már kezdett szériatartozékká válni.



A külső árnyékoló viszont extra tartozék volt, csakúgy, mint az 53-ban bevezetett autronic eyes rendszer.



A hűtőrácsba épített ketyere éjjel automatikusan lejjebb vette a fényszórót, ha felkapcsolt lámpájú autó jött szembe. Egy lábbal irányítható kapcsolóval természetesen ki lehetett iktatni ezt az udvariasság extrát.

Sokkal jobban lehetett villogni a különlegesen szép kerekekkel, amit mi is megcsodáltunk.



A kettő-tizes kivitelhez rendelhető extrák száma szinte végtelen volt. Rádió. Hátsóablak fűtés. Hátsó hangszórók. Külső keresőlámpa. Csomagtartóvilágítás. Motortérvilágítás. Kesztyűtartóvilágítás. Olvasólámpa. Szerszámkészlet. Gumiszőnyeg. Ablakmosó. Szivargyújtó. Benzinszűrő. Hűtőfolyadékszűrő. Szervófék. Elektromos óra. Ki nem engedett kézifékre figyelmezető csengő. (A kéziféket is lábbal kellett "behúzni".)



A sok-sok egyéb rendelhető felszerelés mellett ott volt a Chevrolet 50-ben bevezetett adu ásza, a majdnem kétszáz pénzbe kerülő Power Glide.



A Power Glide két dolgot takart. Egyfelől kormányszervót. Másfelől egy kétfokozatú automata váltót. Ezeknek a váltóknak a tartósságára jellemző, hogy sok ma is gond nélkül üzemel közülük. (Azt nem szerették hosszú távon, ha valaki manuális üzemmódban rendszeresen ötven-hatvanra gyorsított fel velük egyesben, aztán átkapcsolt "kettesbe".)



Igazából az volt a hihetetlen ezekben a majdnem hatvan éves autókban, hogy a nem helyreállított, rozsdás, elhanyagolt Chevyk is csak mentek, valami acéllemez zörgött az egyikben, az ötvenhatéves automata váltó reccsenve vette be a hátramentet a rozsdamarta autóban, de mentek és gyönyörűek voltak.

Szerintem Don McLean is egy ilyesféle autóra gondolhatott 1971-ben, amikor 1959-re visszaemlékezve megírta az American Pie-t.