Carrigan canyon és a H-szikla

A cím nem teljesen igaz. Mi nem a Carrigan canyonban mentünk fel. Ennek fő oka, hogy a Carrigan-canyon le van zárva a vízműig.

De mi mellette mentünk fel a H-sziklához és lusta voltam megkeresni a Carrigan feletti gerincek nevét.

Ha van nevük egyáltalán. (Biztos van, nem lenne ekkora szerencsém.)

Tipikus tavaszi utahi túra volt: nagyjából három óra alatt minden szinte tavasszal előforduló időjárást megjártunk. Volt meleg, napsütés, hideg, szél, árnyék, felhő, eső, vihar, verőfény. 

Szerencsére a villámlásból, hóból, jégesőből kimaradtunk - az feljebb volt. Olyan magasra nem mentünk.

A természet friss, üde, vad zöld volt, annyira, hogy legszívesebben mindenből salátát csináltam volna.

De aztán nem csináltam, inkább mentünk felfele és időnként visszanyeltem a tüdőm.

Túlzok: egyáltalán nem volt meredek. A Neffs-kanyonhoz képest. Az olyan volt, mintha meredek lépcsőn mentünk volna fel.

Ez csak kényelmes rámpa volt.

Ennek köszönhetően kitárult alattunk Salt Lake City völgye.

Közben az Emigration-kanyon bejáratát (fenn) és feljebb Pinecrestet elnyelték a felhők.

Aztán kisütött a belvárosban a nap és az Antilop-szigeten meleg lett.

Mi pedig a sokfele menés után elindultunk lefele.

A H-sziklához mentünk, amit azért hívnak így, mert ráfestettek egy H-t. Mert erre van a Highland High School. Vagy, hogy tökéletes legyen, Hool.

És innen már simán vissza lehetett sétálni egyenesen és vízszintesen az autóhoz.

Hogy miért nem így jöttünk? Mert így jobb volt a kilátás. És hosszabb is volt.