Az új kertészkesztyű

Amikor tíz ujjamból nyolc kibújt a lassan hat éve használt kerszészkesztyűből, megállapítottam, hogy ideje újat venni.

Vettem.



Most már bátran szembeszállhatok az esetlegesen támadó vakondokkal is.

Réteken és mezőkön

Nyári hőségben érdemes arra menni, ahol hűvösebb van. (Téli hidegben meg fordítva, tudom, semmi se jó.)

Ezt szerencsére Utahban könnyű abszolválni: felugrottunk egy rövid sétára a legutóbbi ötvenmérföldes futás helyszínére.



A táj fantasztikus volt.



Yoda arratekerő kerékpárosokat ugathatott.



Mi pedig úgy éreztük magunkat, mint egy skanzenben, mert a mezőn száz éve gyártott, elhagyott mezőgazdasági gépek hevertek.



Tökéletes volt és még legyek se voltak!

Csúcstechnika - Elektromos légycsapó

Van ugyebár a hagyományos, "mechanikus" légycsapó. Megfogom és kupáncsapom vele a legyet. (Azaz suhi.)

De ma már ez elavult.

Ma az úriemberek elektromos légycsapót használnak és egy suhival rázzák meg a legyeket.

Úgy érzem, villamosszékkel lövünk légyre. Vagy mi.

Szabályok

A Jordán-folyó partján van egy fantasztikus kutyafuttató. Csövekkel, labirintussal, futópályával és rengeteg szabállyal. Szó szerint rengeteg szabállyal.

Hopp

Yodával csodálkozva néztük.

Azt hiszem, önmagáért beszél.

Vagy ugrik.

Squaw Peak 50

Thanks for the pictures, Denise!
Denise, köszönjük a képeket!




- Akkor 2:10-kor kelek - mondta a gyorsabbik Ribizli az ultrafutás elötti délutánon. Ez az időpont már önmagában megmagyarázza, hogy a kövérebbik Ribizli miért nem fut ultrát.



Reggel kettő tízkor kelni nem embernek való. Ellene van a homo sapiens genetikai kódjának.



De Ribizli felkelt, kicaplatott a hotel elé, ahol felszedte pár lelkes ultrafutó - akik még korábban keltek, hogy ideérjenek -, aztán elmentek a rajthoz, a Vivian parkba.



Nagyjából ekkor kelt az az önkéntes is, aki szatíroknál rendszeresített fürdőköpenyben elkezdett szalonnát, kolbászt és palacsintát sütni a futóknak az egyik állomáson.



Ezek az állomások nagyon fontosak: itt lehet inni, kulacsot tölteni és itt reparálták meg a futók sebeit, néha ragtapasz helyett ipari ragasztószalaggal.



A korai kelés után a népek elindultak, hogy lefussanak ötven mérföldet (ami igaziból 53 volt). Azaz a táv a kitérőkkel együtt közel kilencven kilométerre duzzadt.



Gyönyörű helyeken futottak, olyan helyeken, ahol csak paplanernyősök, kőszáli sasok, profi alpinisták és űzött vadak járnak. Esetleg repülnek.



Aztán leereszkedtek mindenféle völgybe, hogy utána szerpentineket egyenesen levágva és a hegyre nyílegyenesen felfutva ismét visszatérjenek a madarak közé. Egyik ilyen völgyben talált a szebbik Ribizli egy lópatkót (ló nélül). Másik hús-vér tehenet találtak élet nélkül, szóval a Ribizli jobban járt.



Csüdig gázoltak a hóban, miközben mi Yodával harmincvalahány fokban tanulmányoztuk a Utah Lake-et. A futók közben a sasmadár perspektívájából tették ugyanezt.



A több, mint négyszáz maratont lefutó szervező szerint ez az Egyesült Államok negyedik legnehezebb ötvenmérföldese. Egy Németországból a pocsolyát csak ezért a futásért négy napra átrepülő, már száz ultrát lefutott német fickó szerint túloz, a hótakaróval együtt ez nem a negyedik, hanem a legnehezebb ötvenmérföldes.



Valóban, az egyik futó egy hegytetőről küldött egy sms-t b. nejének, miszerint "mindjárt hányok, nem tudom, hogy fogok lemenni és..." az sms itt megszakadt, én meg ma is csodálkozom, hogy a feleség nem riasztotta a hegyimentőket. Vagy nem hívta az ügyvédet, hogy elrendezzék az örökösödés kérdését.



A futók futottak, átkeltek patakokon, lavinákon, kőgörgetegeken, csúsztak fenéken havon fákat elkerülve és - állítólag - nagyon jól érezték magukat, miközben sebeikből csöpögő vérrel jelezték az utat az esetleges mentőexpedicióknak.

És futottak.



Yodával mi a nap - és pár burger - végeztével elindultunk szurkolni és ahogy közeledtünk az utolsó, személyautóval is elérhető állomáshoz, Csontbrigádot idéző alakokat láttunk az út szélén botladozni.



Némelyik nő úgy nézett ki, mint aki átesett egy vak komondoron. Oda-vissza.



Tapsoltunk nekik és integettünk, ettől kicsit magukhoz tértek és mentek tovább a cél fele, mi pedig Yodával letelepedtünk az állomásnál, elrágcsáltunk egy darab szárított húst és csodáltuk a futókat.

Mediterrán tó - Utah Lake

Úgy éreztem, nem Utahban vagyunk és nem is az Egyesült Államokban.

Teljesen olyan érzésem volt, hogy valahol a Földközi-tenger partján vagyok, valószínűleg a Balkánon. Vagy a Balatonnál. Nem a párás levegő miatt.

A tó fele minden picit rendezetlen volt. Térképen nem szereplő utak, farmok közé ékelődő lakónegyedek, elhagyatott farmok, épülő lakóparkok.



Aztán ott volt a tó. Pontosabban a Utah Lake State Park, ami olyan zsúfolt volt, mint Füred szebb napjaiban.

A bejáratnál egy mosolygó rendőr fogadott:

- Ma van a Utah Lake fesztivál. Ha a fesztiválra jön, ingyenes a belépő. Ha a State Park-ba jön, akkor tíz dollár.

És kacsintott.

Kiskapu. Kacsintó rendőr. Ilyen nincs Amerikában.



Persze voltak különbségek is. Európában nem általános, hogy a hajót a kisteherautó utánfutójáról rámpán a tóba tolatva eresztik bele a vízbe. Ettől eltekintve a tó teljesen olyan volt, mint a Balaton. Csak a lángossütő hiányzott, de az nagyon.

Kisvárosi kolesz

Oremi szállodánk a különös szobrokkal büszkélkedő Utah Valley University campusa mellett volt. Pontosabban a koleszok mellett.



Yoda szerette a koleszokat: árnyas sétányokon, sátálóutcákon, parkokon át lehetett sétálni közöttük.

Nekem is tetszett a kolesz: volt hozzá konditerem, uszoda, szauna, teniszpályák, grillezők.



Minden volt, csak kávézó nem. Meg reggelizőhely. Meg kocsma. Meg étkezde.

Utóbb olvastam, hogy a kolesz egész területe nem dohányzó és alkoholt se szabad bevinni. Ezt még meg tudtam valahol érteni, de a kávéhiányt nem bocsátottam meg nekik.

Szerencsére a szállodában volt kávé és tea, de egyetemistaként nem tudnám magam elképzelni egy koffeinmentes szálláson.

Élni tudni kell

Például így.
(A patakcsobogás sajnos nem hallatszik. De hozzáképzelhetjük.)

Oremi szobrok

A szálloda közelében a Utah Valley University volt a legnagyobb zöldfelület. Ki kellett próbálni a Mesterrel.



Ezen a campuson állapítottuk meg, hogy az oremiek vonzódnak a fura szobrokhoz.



Persze az álmegalitikus szobor után már semmi se lepett meg igazán. Szerethetik itt az oszlopokat!




- Mi bajod az oszlopokkal? Ezeket direkt nekem építették - monda a Mester és megemelte a lábát.

Van egy kicsi házikó

Ribizlifozelek nem vett új házat és nem pályázik az Urbanista dicsőségére se. Annyi történt, hogy a legszebbik Ribizli elment lefutni egy közel kilencven kilométer hosszú ultramaratont (erről majd később) és közben látott pár házat. Ilyen házakra később rákerestem a helyi ingatlanos oldalon és úgy éreztem, ezt meg kell mutatnom.



Eleinte haboztam, hogy írjak-e egy másik, tizennégy milliós házról vagy elég, ha ezt a harmincmilliósat írom le. (Dollárban, nem forintban.)

De a tizennégy millás az ízléses ház volt, szóval, még az is lehet, hogy megvesszük valamikor. Marad a másik.



Már mondtam, harminc millió. Ribizli fantáziaszegény, igazából azt hiszi, harminc millió dollár csak számtanpéldában és egyes államok korrupciós ügyeiben fordulhat elő. Az se világos számára, hogy mit lehet harminc millával csinálni. Ribizlifozelek valami olyasmit képzel el, hogy ennyi pénzből ő és leszármazottai 5-6 generáción át kényelmesen eléldegélhetnek úgy, hogy először megveszik belőle a tizennégy millás házat.

De mondom, én egy földhözragadt Ribizli vagyok és a rongyrázást csak takarításkor értem meg.



Szóval a ház (palota) fenn van a hegyekben, egy amerikai viszonylatban keskeny, aszfaltos úton közelíthető meg. A tél úgy novembertől áprlisig tart, de nem számít, mert a bevezető út fűthető. A telek maga nem nagy, alig fél négyzetkilométer, de a ház egy, a Wasatch National Forest-be beékelődő parcellán áll, azaz a leghangosabb lakótárs a farkas.



A ház maga négyezerötszáz négyzetméter és látni, hogy a belsőépítész és a tulajdonos világlátott ember: például láttak már múzeumban lovagi páncélt, sőt Kairóban is voltak, mert látták Tut-Ankh-Amon szarkofágját is (lépcsőtől barla). Felvilágosult emberek, mert úgy látszik, nem félnek a fáraó átkától.



Néha egyébként az volt az érzésem, hogy az építész vagy nem tudott mit kezdeni a megadott alapterülettel és óriási üres tereket adott a házhoz (azaz a vákuumtól se rettegett) vagy a tulajdonosnak márványbányája és márványviaszoló üzeme van.



Mondjuk én, földhözragadt pórként nem tudom, mi a jó abban, ha olyan messze ülök a kandallótól, hogy nem melegít. A kilátást azonban határozottan irigylem.



A fűtésszámlát azonban nem.



És a takarítókat sem.



A fenti asztalon újra elkezdenék gombfocizni.



Konyhából több van, nekem ez tetszik, mert nem kell sokat gyalogolni a tűzhelytől az asztalig.



Az is tetszik, hogy két sütő van. Ebben a konyhában.



Én rosszul érezném magam ekkora hálószobában. Az egész olyan, mintha a lakberendező elunta volna a pepecselést vagy kifogyott volna a bútorból és azt mondta volna, "akkor tegyünk ide még egy szobát és tegyünk valamit a közepére".



"A fürdőbe meg tegyünk egy szófát, hogy lehessen háttal ülve beszélgetni azokkal, akik a hidromasszázs kádban áznak és nézik a havas hegyeket.



A házban van dolgozószoba is, kapitális íróasztallal, amire gondos kezek még egy csomag papírzsebkendőt is tettek, hogy a kizisgerelt jobbágyoknak legyen mibe fújniuk az orrukat kihallgatás után.



Könyv nincs a házban, valószínűleg ilyesmire a tulajdonosok nem költöttek, így spórolták össze a mahagónira valót.



Nem vagyok az egyenlősdi híve. Nem irigykedem. Természetesnek tartom, hogy egyes embereknek több van, másoknak kevesebb. Ilyen az élet. Ami zavar ebben a házban, az a pöffeszkedő pazarlás. Az, hogy amikor bekapcsolják a fűtést, akkor új földgázkutat kell fúrni és valószínűleg nagyobb itt a hőveszteség, mint amit egy normális család egy évben felhasznál.



Ez a ház olyan, hogy megtestesíti az összes újgazdag sztereotípiát, egészen a biliárdszobáig és a gazda által levedászott és lehalászott lények kiállításáig.



A padlószőnyeget nem szeretem. Most sincs, ha pedig végtelen pénzem lenne, végképp nem lenne. Megül benne minden kosz és valljuk be, snassz egy ilyen házban a bejáratnál levenni a cipőt.

Szóval plíz, ha valaki elkölt harminc millió dollárt egy házra, akkor vegyen bele rendes szőnyeget. Vagy parkettát.



És csináljon egy könyvtárszobát, mondjuk ebből a 2-es vagy hármas számú ebédlőből. A ház többi része után nem emiatt néznék sznobnak.



A házimozi jó.
Mondjuk én szívesen alkalmaznék élénkebb színeket, ugyanakkor kevesebbszer használnám ezt a bordélybordót.



Az úszómedence (két forróvizes oldalsó medencével, ami nem látszik ezen a fotón) nem rossz. Külön pirospont a beltéri vízesésért és a vízesés mögötti barlangért.

Kedvet kapnék ahhoz, hogy minden reggel kiálljak a tetejére szakadt fürdőnadrágomban és Tarzan kiáltással ugorjak fejest.



A barlangban esetleg királylányokat vagy hercegnőket tartanék, valószínűleg egy kommodói varánusz bronzszobrával.



A focicsapat elhelyezésére alkalmas szauna természetesen kell.



Mert hát a fiúk néha felugranának hozzám teremfocizni (újmagyarul futsal) és kosarazni.



Addig a gyerekek játszhatnak egy kicsit.



A nagyobbak meg addig kuglizhatnak.

Fárasztó lehet itt élni.