Világváros - a gomba neve csiperke

Egy település nem attól lesz világváros, hogy sokan laknak benne. Ahhoz, hogy valami világváros legyen, kell egy kis plusz. Valami nehezen megfogható extra, amit általában nehéz beírni a turistakatalógusokba.

Egyik legjobb barátom, A rengeteget dolgozik, a telefonja akkor hívja fel magára a figyelmet, ha abbahagyja a csöngést. A nap utolsó emiljeit hajnali egy után küldi. Az elsôket hat fele. Közben állítólag alszik, de szerintem álmában is táblázatokat rendezget.

Ezért is örülök nagyon, ha A két rohanás között hozzánk közelebb gravitálva halad el. Ilyenkor van esély becsábítani egy tízóraira. Igaz, a telefon folyamatosan csörög, a laptop izzik és A több nyelven folyamatosan beszél - levegôt majd akkor vesz, ha ez a projekt elkészül -, de legalább együtt vagyunk egy kicsit.

A hetfôre ígérte magagát, én pedig egy kis vargányás, kéksajtos, baconos reggelit készítettem volna neki. Vasárnap. Innen is látni, hogy olyan ártatlan és naív vagyok, mint egy Jókai-hôs.
Tudom, jó gombát a piacon lehet kapni. Drágán a Csarnokban, olcsóbban a Bosnyákon és a Lehelen. De nem vasárnap. Elôszôr magamtól próbáltam magamtól megoldani a problémát és bementem a konzumizmus fellegvárába, a Westendbe. Ilyen döbbenetesen ótvar szupermarketet, mint amit a budapesti bevásárlóközpontok non-plus-ultrájában találtam, nem láttam még Budapesten. Nagyon remélem, hogy a Westend törzsközönsége számára, nem ezek a fonnyadt, töppedt leharcolt múmiák jelentik a zöldséget. A felvágottakról meg annyit, hogy Yodának ilyen barna vacakokat nem adnék. Gomba nem volt.

Felhívtam a gasztronómia avatott szakértőjét, L-t.

- Itt vagyok a Westendben és vargányát szeretnék. Mit tegyek? - L teli szájjal röhögött és percekig csak a telefontársaság bevételét növeltük, mert nem tudott megszólalni se. Csak hörgött és röfögött, potyogtak a könnyei.

- Mit tegyél? Menj Ferihegyre, onnan egy csomó gép megy olyan helyekre, ahol vasárnap is vehetsz vargányát. Az átlag westendjáró csak a szilikoncsöcshöz ért és azt hiszi, a paradicsom ráncos kell legyen.

L még mondott pár szép allegóriát, de azokat már nem írom le. Az felnőtt tartalomnak minősülne.

- Te figyelj ide, az átlag magyarnak a gomba az csiperke. Budapesten csiperkéből még vasárnap is kapsz vagy négy félét.

- Négyet? - szakítottam félbe L mikológiai előadását.

- Barnát, fehéret, frisset és romlottat.

- Nézd - folytatta L - ne keress vargányát, előbb találsz egy tisztességes politikust a Parlamentben, mint vasárnap vargányát Budapesten. Csinálj egy baba ganusht. Az is finom és különleges.

- Ahhoz tahini kell! - tiltakoztam felháborodottan - Hol veszek én Budapesten vasárnap tahinit?

- A körúton a Blaha mellett a töröknél. Budapest egy világváros.

Yoda upgrade

- Már megint állatorvoshoz megyünk - Yoda minden volt, csak lelkes nem.

- Gyere, kapsz egy mikrocsipet es mehetünk sétálni!

- Nem kell mikrocsip és menjünk sétálni. Falatka is jöhet.

- De kell a mikrocsip.

- Már legalább kettô van.

- Akkor három lesz, legalább. Gyorsabban fogsz háromismeretlenes egyenleteket megoldani.

- Több finomságot kapok?

- Azt nem.

- Akkor nem megyek be.

Békésen fotózgattuk a budapesti ujdonságokat, amikor csöngött a telefon. Az állatorvos volt, akinél az útlevelet csináltattuk.

Megtudtuk, nem jó Yoda mikrochipje. Azaz Yoda mikrochipje jó, csak az EU-nak nem jó. Azaz az EU-nak jó, de az EU számítógépes rendszerének nem.

Yoda amerikai rendeszerû mikrocsipje mellé pár éve kapott egy olyant, amit európai olvasók is látnak. A Mester útleveléhez mi ennek a mikrocsipnek a számát szerettük volna csatolni.
Nem lehetett. Az európai mikrocsip számok tizenöt számjegybôl állnak. Yoda csipje tízjegyû.

A megoldás egyszerû volt: Yoda kap még egy csipet.

- De nem!

- De. Prágából megyünk vissza Salt Lake Citybe.

- És?

- Tudod hol írta Kafka a legjobb bürokratatörténeteit?

- Igen.

- Tudod hol élt Hasek?
- Igen.

- Akkor gyere. Kapsz még egy mikrocsipet.

És mentünk.

Szentendrei este

A legtöbb magyar városban romantikus esténként sétálni - már ha a csendet, a magányt és a nyugalmat romantikusnak tekintjük. Van, aki azt mondja, a legjobb esti tevékenység a vénanyiszabálás. A kategórikus kijelentésen felháborodott helybeliek erre visszaszólnak, hogy mit akar ez a kicsapongó alak èjjel fél kilenckor? Olyankor becsületes ember alszik.

Ilyesmiket mondogattam M-nek és párjának, kulturális különbségeket elemezve, részletezve a magyar életritmust (de reggel hatkor már elmehetsz úszni és elôtte vehetsz disznósajtot reggelire!).

Aztán unszolásuknak engedve csak elindultunk Szentendrére. Késô éjjel. Este  nyolckor. Emlékeim szerint ekkorra már a betörôk is befejezték a munkát és letették az álkulcsot.

Szentendre este romantikus. Sejtelmes fény világítja meg a kanyargó utcákat. A fény megcsillan a macskaköveken, kóbormacskák dörgölôdznek a kerékvetôkhöz és alig pár kocsma-vendéglô tart nyitva - de minek. Szentendre esténként kipiheni a turistahordák nappali rohamát.

Hittem én bolond.
Szentendrei napok voltak.

Kihalt, közép-európai barokk városka helyett egy mediterrán tengetparti kikötôbe értünk.



Fényfestôk varázsolták el a Fô teret, zenészek játszottak a teraszokon, emberek hömpölyögtek az utcán. Ráadásul mindenki magyarul beszélt, ami ritkaság a déltengeri kikötôkben.

A Duna-part igazi tengerparti sétánnyá vált. Tényleg a Mediterráneumban éreztük magunkat. Gondolataimat M foglalta össze:

- Strandolni lehet?

Uborkaleves

- Együnk levest!

Szkeptikus nézés. Kinn 40 fok (Celsius) és napsütés. Ilyenkor csak vakmerô turisták és nacionalisták esznek gulyást.

- Nem lehetne inkább fagylaltot enni? Napjában háromszor?

Végül csak lett leves, igaz, nem gulyás, hanem uborka.



Uborkaleves

- 2 kígyóuborka
- só
- sok kapor
- 1-2 gerezd fokhagyma
- fél liter natúr joghurt
- ízlés szerint csapvíz (a la vendéglôs)

1. Az összes hozzávalót apróra vágjuk, kivéve a joghurtot, a sót és a vizet.
2. Mindent összekeverünk, kivéve a vizet.
3. Ha túl sûrû, belekeverünk egy kis vizet.
4. Hûtôbe tesszük, majd hidegen fogyasztjuk.

Belépő a Mátyástemplomba

A Mátyástemplom gyönyörű lett. A sosemvolt gótikus épület olyan, mintha tegnap készült volna el. Mátyás hollója boldogan harap a gyűrűre a kis fiatornyon. A Nagyboldogasszony templom szép lett, meg is akartam mutatni M-nek, aki még kopottan látta.

Rutinosan egyből a pénztár kőépületéhez sétáltam, hogy megvegyem a belépőinket.

- Hadd fizessek - ajánlkozott M.

- Ezer forint lesz egy belépőjegy a Mátyástemplomba - magyaráztam. M bólogatott.

- Két jegyet kérek - fordult a pénztároshoz.

- Euróban fizethetek? - kérdezte a kis naív.

- Nem, csak forintban

Magyarország hivatalos pénze a forint. De aki üzletet akar, főleg, ha kilóg a feneke a gatyából, ne legyen ennyire önérzetes. Írják ki, ahogy több vendéglőben teszik, hogy
1 Eur = 250 Huf.
A 20 forint eurónkénti nyereség kárpótol a többletmunkáért. Ez a jutalék.
Tudom, egy turistának legyen helyi pénze. Ezt a pénzt M azonban elebédelte és még nem váltott.

- Kártya? - kezdett el elővenni egy bankkártyát M.

- Nem, csak készpénz - mondta rezignáltan a jegypénztáros. Valószínűleg ez a jelenet napjában többször ismétlődik.

Elővettem a pénztárcámat:

- Majd fizetek én.

M megmakacsolta magát.

- Várj! Együnk inább egy krémest - mondta M.

Ettünk. A Mátyásba majd bemegyünk legközelebb.

Intermezzo - Válságtünet

M rutinos kelet-európai utazó. Munka miatt jött pár napra Budapestre. Felhívott és ittunk egy kávét.

Kávé után elmentünk szállodájába. A Hotel Arena nevû borzhalomban lakik. Az Arénát pár évvel ezelôttig Stadionnak hívták és háromcsillagos szálloda volt. A felújításoknak köszönjetôen egy jó háromcsillagosnak.

Annyira jó háromcsillagos lett, hogy a vezetôség négycsillagosat csinált belôle. Így az immár Arena névre hallgató szállóból egy rossz négycsillagos hotel lett.

M ott állt a recepción és nézett. Mint aki nem ért valamit.

- Gyere, hátha jobban boldogulsz magyarul, mint én angolul! Szeretnék egy tekercs WC-papírt.

A recepciós lányka zavartan kacarászott.

- Elfogyott a papír - kuncogta. Csodálkoztam, M pont ezért jött ide.

- Mármint a házban - magyarázta - Az egész hotelben nincs WC-papír.

Felnéztem a felettem levô tizenvalahány emeletes betonmonstrumra.

- Az egész szállodában nincs papír? - pirulás:

- Nincs - felelte a lányka. Kínomban már én is röhögtem.

- Nem tudom, hogy történhetett, de felhívom a managert.

Szerintem a szomszédos Tescóba kellett volna valakit szalajtani vagy kifosztani egy üres szobát.

A manager talpraesett ember volt és ugyanezt javasolta.

- Shit - nyögte ki M, mire magához tért a nevetôgörcsbôl.

Feketehalom

- Szia! Szerintem eltévedtünk - a telefon másik oldaláról hümmögés hallattszott. Megnyugodtam, legalább a mobilok működtek. Lassítottam. Megállni nem mertem, autóban ültünk, nem homokfutóban és féltem, elsüllyedünk a homokos úton.

- Merre jártok? - hallatszott a vonal másik végéről. Körülnéztünk és igyekeztünk pontosan meghatározni helyzetünket.

- Alföld? - nyögtem ki. Ez volt a tőlem telhető legpontosabb helymegatározás. Közben átvergődtünk egy kisebb homokdűnén és kikerültünk egy tanyát.

- Van itt egy gémeskút! - mondta mellettem N a telefonba. Ez nagyjából ugyanolyan precíz definíció volt, mint az Alföld.

Átúsztunk egy homoktavon és megláttunk egy tanyát, ami úgy nézett ki, mintha Santorinről hozták volna át.

- Láttunk egy görög kék-fehér házat.

- Akkor rossz helyen vagytok - állította fel a diagnózist P a telefon másik végén. Nem mondott újat.

- Forduljatok meg!

Megfordultunk.



Már a tanyavilág se a régi. Úgy tíz-tizenöt éve, amikor rendszesen gyalogtúráztunk az Alföldön ritkán láttunk olyan tanyát, amit nem védett négylábú fenevadak büszke falkája. A kutyák mérete a pulitól a kuvaszig terjedt. Ekkoriban esküdni mertem volna arra, hogy némelyik kuvasz nagyobb, mint egy szürkemarha.

Tapasztalatainak a magyar származású, de a magyart törve beszélő C foglalta össze: itt több kutya, mint emberek vannak.

Most a kutya se volt itt. Ennek örültem, egy igazi alföldi komondor lerágná az abroncsot - is - az autóról.

Visszafordultunk, majd egy kanyar után megérkeztünk.



Árnyas fák alatt pihentünk, bográcsban készült pörköltet ettünk, megnéztük a kecskéket, majd szomszédoltunk egy kicsit.

- Két liba az új szomszédunk - mondta P -, meg akarjátok ismerni őket?

Egészen addig csodálkoztunk, amíg meg nem ismertük a két libát. P-nek igaza volt, a szomszédok valóban libák voltak.



- Esténként jön valaki és beengedi őket a házba - magyarázta P.

A Kiskőrös menti tanyák a rendszerváltás környékén elnéptelenedtek. A feketehalmi bokorban vagy öt házban laktak. Pedig kicsivel korábban még az Ivo Andric nemzetközi vonat is megállt itt. Csak - mint minden más vonat esetében - szólni kellett a kalauznak. Mivel ahhoz szoktak hozzá, hogy senki se száll le, majdnem állóra lassították a vonatot, majd gázt (vagy gőzt) adtak. Most már semmi sem áll meg az állomáson, Feketehalom ugyanakkor újra benépesedett. Az olcsó tanyákra városiak költöztek - vagy libák.



Napnyugtáig üldögéltünk és etettük a szunyogokat. Ekkor el kellett indulni haza. Én meg szerettem volna Dunaföldváron inni egy jegeskávét, de helyi időszámítás szerint embertelenül késő volt, este fél kilenc. Csak pár neonreklám világított és egy szerelmespár andalgott a holdfényben.

Kiskőrös - nagy meleg

Álmos utca.
Álmos meleg.
Álmos emberek.

Kiskőrösön voltunk. Ültünk az árnyékban és azon gondolkodtunk, megéri-e napszúrás kockáztatni a kultúra érdekében.



Végül úgy döntöttünk, megéri. Otthagytuk az árnyas cukrászdát, a finom sütiket és megnéztük a magyar asszimiláció egyik sikertörténetét.

A török kiűzésekor elnépteledett Kiskörösre szlovákokat telepítettek be. A szlovákok mellé jöttel horvátok is. Az egyik temetőben pedig egy 1787-es szerb sírkő kacsintott ránk.



A szlovákok, szerbek, horvátok lassan-lassan asszimilálódtak. Ma már alig pár tucatnyian lehetnek itt. Olyan sikeres volt elmagyarosodásuk, hogy legnagyobb romantikus költőnket is nekik köszönhetjük.



Szerettük a Petőfi-múzeumot. Engem a Petőfi-fordítók gyűjteménye ragadott meg. Bronz mellszobrok mutatták be Petőfi legsikeresebb fordítóit. A spanyol (kubai) fordításokon kívül nem ismerem a Petőfi-fordításokat, de remélem, nemcsak forradalmi, azonnal haljunk meg a szabadságért-verseket ültettek át tőle más nyelvekre.



Kiskőrösnek egykor jiddis neve is volt (קישקעריש), ez azonban egy sokkal szomorúbb történet. De az egykori zsinagóga legalább áll.



Sétáltunk az utcákon. Egyedül voltunk. Meleg volt.

- Menjünk? - néztem fel.

- Menjünk.

Mentünk. Feketehalomra.

Külvárosi villatelep

- Hova megyünk?

- Egy régi villatelepet nézünk meg. Itt volt Eötvös nyaralója is.

Pislogtam. Az meg hol lehetett?

- A Hoffhernek is ott volt a háza.

- Pestlôrinc, Lónyaytelep?!



Meg voltam lepve. Autóból többször látta arrafele pár szép házat, de nem gondoltam volna, hogy ilyen úri helyre megyünk.

Elsô pillantásra minden egy normális kertvárosnak látszott. Másodikra feltüntek a hatalmas gesztenyéskertek. A gesztenyefák mögött 19. századi villák bújtak meg. Ez volt a Lónyay telep.

A gesztenyefákat a legenda szerint a Grassalkovichok ültették még akkor, amikor ez a domboldal (is) az övék volt. A Grassalkovichok aztán eladták a lankás domboltalt a Lónyaiaknak, akik idôvel mindent felparcelláztak és a pesti úri közönség nyaranta kiköltözött az elviselhetetlenül forró városból a gesztenyék árnyékába.



A Pesti-síkságot határoló szelíd homokhátakon - amiken sokszor csak bicajjal lehet érezni az emelkedôt - csinos villák nôttek. Az úri parkokat azóta többször is tovább parcellázták, nagy kertek alig maradtak. Az utcákat azonban ma is árnyas fasorok szegélyezik.

Egy rejtett téren Eötvös-szoborba botlottunk. Tényleg itt kezdett el az ingával kísérletezni.

Az egykori Hoffher villa még áll: ma vendéglô. Kertjében a Hoffergyár traktoraiból tartanak bemutatót. Nem mentünk be: épp esküvô volt és a násznép a vacsora - és a közös élet - kezdetét himnuszénekléssel kezdte.



A vendéglô mellett hatalmas parkban Kós Károlyi ihletésû református templom bújt meg, mellette pedig egy iskola állt, aminek népi szecessziós vérmókusait imádtam.



A Lónyay-telep sokat veszíthetett fényébôl. Zsúfoltabb lett, kisebb a hely, mint régen, de a telep így is egy gyönyörû városnegyed. Ez ma is jómódú környék. A házakról riasztók és kamerák figyelik a járókelòket.

A modern épületek egy része távolabb volt az én ízlésemtôl, mint a régi villák. De az új házak legalább nagyon nagyok.

Yoda útlevele

- De ez egy állatorvos! - tiltakozott Yoda.
- Ô adja az útleveledet.
- Orvos? Útlevelet? Nem vagyok én madár!

A dolgok jelenlegi állása szerint Prágából megyünk majd vissza Yodaval Mormonföldre.

Ahhoz azonban, hogy a Mester szabadon mozoghasson az EU-m belül, útlevél kell.
Van ugyan neki egy három hónapig érvényes, amerikai hatósági állatorvos által hitelesített papírja, de azt valószínûleg a bürokraták nem fogadnák el.
Tudom, amit tudok, nem véletlen, hogy Hašek és Kafka is Prágában éltek.

Elmentünk Yodával egy közeli állatorvoshoz.

- Hol a kutyus oltási könyve? - valahogy úgy éreztem, ez nem lesz sétagalopp és nem a kinti 40 fok miatt.

- Nincs oltási könyve, de itt van a hitelesített igazolás az oltásáról.

Yoda közben azon gondololkodott, ha a fickó elbambul, a kezébe vagy az oldalába harapjon bele.

- Lehet, be kéne oltani még egyszer.

Láttam a Mester szemén, hogy a vagy-ot lecseréli is-re.

- Van mikrocsipje?

- Kettô. Amerikában olvasható és mindenütt olvasható.

Ennek ellenére az egyik leolvasó nulla csipet talált Yodában, a másik meg hármat. De legalább az egyiknek a száma megegyezett a Yoda papírjain levô számokkal.

- Nem tudom kiállítani - sóhajtott a doki - Európában nem fogadják el a három évre szóló oltást.

Felnéztem a Canis Maiorra. Yoda pont ezért kap minden évben oltást május-június környékén, hogy Európában is érvényesek legyenek a papírjai.

- És ha azt írná be, hogy az oltás megkapásától számítva egy évig érvényes az útlevél?

- Megkérdem a kollégámat.

A kolléga szerencsére emlékezett Yodára és így hamarosan gazdagabbak lettünk egy júniusig érvényes útlevéllel.
- Akkor mehetünk Prágába? - kérdezte Yoda.

- Igen. Mehetünk.

- Knédlit kapok?

A kispesti nehézipar romjain

(Megjegyzés: a fényképek egy másik kirándulás alkalmával készültek.)

- A brmmmmmmm vágányra brsdfhkdkkmmmm gmdmmat érkezik. A mmmmmzzzzz mellett mmmmmm mmmmmzzzzannnnak.

Fél órája nem láttunk senkit. Vasárnap reggel a gyárnegyed elhagyatott volt. A hangszóró rekedt hangja hosszan keringett a téglafalak között.

1900-tól gyártott itt traktorokot a Hoffher gyár, amit a helybeliek nemes egyszerûséggel csak Hoffernek neveztek. Az osztrák származású gyártulajdonos jó gépeket gyártott. Úgy tudom, egyes vidékeken a traktort egy idôben Hoffernek mondták.



A hadiüzemmé alakított gyárat szovjetek ostromolták a második világháborúban. Ötvenhatban felkelôk lôtték innen a belváros fele haladó tankoszlopokat.

A csarnokokban traktorok, mezôgazdasági gépek és jármûvek készültek. A névváltozások ellenére a helybeliek csak a Hofferrôl beszéltek.

A vasútállomásról munkások tömegei érkeztek a gyárba. Mások villamossal jöttek.



Vasárnap csend volt.
Hétfôn visszajöttünk. Ekkor már volt egy kis mozgás: egy épületben ma is öntöde mûködik. Egy üzemcsarnokból gyerekgyár lett: gyermekvédelmi szervek irodái költöztek ide. Egy gigászi csarnokból raktár lett. Az összeszerelô-csarnok eltünt és egy autókereskedés költözött a helyére. Valahol az épületlabirintusban egy munkásszálló is meghúzódik.

A többi épület kísértgyár a szellemvasút mentén. Néha eldöcög egy-egy szerelvény Lajosmizse fele, megszokásból megáll és akkor a hangosbemondó gurgulázik egy kicsit.



A rozoga felüljáróról körbenéztünk. Lehetne itt egy nagy parkoló, járhatna a villamos és az emberek innen pillanatok alatt -a menetidô ma is csak húsz perc - beérnének a Nyugatiba.

Ábrándozásomból Yoda vert fel:

- Gazdi, bilibe ér a kezed. Különben sem szeretek téglára pisilni.

Mesterségek bevásárlóközpontja

Szeretem a Mesterségek Ünnepét. Többször voltam már - még a legelsôn is - és mindig jól éreztem magam.

Egy gondolattól nem tudok szabadulni: fizetek azért, hogy egy ideiglenes szabadtéri bevásárlóközpontban boltokba járhassak, ételre, italra és ajándékokra pénzt költhessek.

Lehet, a Westendben is lehetne belépôdíjat szedni?

Halomsírok között

- Matrica múzeum? Bélyegeket állítanak ki?

- Nem. Halomsírokat.

Döbbent csend

- De azt írtad az emilben, matrica.

- Azt Mátrikának ejtik. Százhalombatta latin neve.

- Dilisek ezek a rómaiak.

- A régészeti parkban nincsenek rómaiak...



Battai ófalu határában levô halomsírmezô egy részét foglalja el a régészeti park. Gondosan nyírt és kevésbé gondosan locsolt gyep borítja a halomsírmezô szélébôl lekerített parkot. A sírok közé épültek a bronzkori házak másai.



Természetesen ez nem ilyen volt: az emberek ritkán éltek temetôben, a kurgánok egykor a faluba vezetô utak mentén álltak. Valamiért nem a közelben húzódó ôsi földvár sáncai közé került a múzeum - ami viszont így is zseniális.



A rekonstruált házikókban kellemes hûvösben lehetett a leírásokat olvasgatni. Én egy olyan magyarázatot hiányoltam csak, ami részletesen bemutatta volna, hogyan lehet az elszórt leletek alapján egy ilyen hàzat felépíteni.

A terület legnagyobb kunhalmát feltárták és a helyreállított sírkamrát is meg lehetett nézni.
A tumulus belsejére, a több ezer éves fára vigyáznak, a hatalmas vaskapu hermetikusan bezáródott mögöttünk. Fura volt 17 percen át bezárva lenni egy sír belsejébe zárva - de azért megérte.

Kár, hogy bronzkori veteményeket és recepteket nem rekonstruáltak a faluban...

Gödörben

- Megbüntette az ellenőr, amikor defektet kapott a kátyuban?

- Izé, nem.

- Akkor nem minket kell hívjon - megkönnyebbültem. Nekem nagyon bejött a BKV-s hölgy humora. Lehet, más telefonon keresztül megpróbálta volna átharapni a torkát, de én egy jóízűt kacagtam, majd leírtam az általa mondott telefonszámot és kedvdsen elköszöntünk egymástól.

Hogy-hogy nem büntetett meg a kátyúban az ellenőr? Úgy, hogy a kátyúban nem rejtőzött ellenőr, csak éles kavicsok. Én meg belementem a Könyves - Üllői kereszteződésében a villamossíneken levő kicsi gödörbe. Kis autó, kis kerék, kis gödör, nagy defekt.

Álló helyzetből indulva trafáltam el a gödröt. Lassan mentem - kis autó, kis gyorsulás -, de a csattanás nagy volt. Valahogy átlavíroztam a négysávnyi forgalmon. Kerékcsere. Fotózás. Lőttem pár képet a gödörről, majd a százhalombattai halomsírok helyett kutatni és telefonozni kezdtem.

Hamarosan megtudtam, ha a kátyú villamossínen van, akkor az a BKV sara, azaz kátyúja. Hívtam a BKV-t, azon a számon, amit jónak gondoltam. Ott kérdezték, volt-e kaller a síneken. Megnyugtattam a hölgyet, hogy nem volt. A feldühödött csőcselék nem kötözött senkit a sínekhez.

A következő számon egy udvarias hölggyel beszéltem, akinek alaposan el kellett mondtani a kátyu helyét. Ez követően tömőmunkások kommandóját küldte a helyszínre. Egyébként segíteni csak annyiban tudott, hogy adott egy telefonszámot. Ezen a telefonszámon végre tudtak valamit mondani: adtak még egy telefonszámot, ami már a BKV biztosítójáé, a Generalié volt. Emellett bediktálták a BKV kötvényszámát, amit utána én bediktáltam a biztosítós hölgynek. Egy óra alatt sikerült kárbejelenteni. Már csak a kereket kellett megcsináktatni.

Remélem, fizetni is fognak...

A köztársaság vége

Mindenféle politikai véleményalkotás nélkül - de a szimbólumokhoz valamennyit konyítva - megjegyzem, szerintem nem biztos, hogy jó ötlet pont a Köztársaság térbôl II. János Pál teret csinálni.

Intermezzo - Yoda megint kakál

- Végre egy úriember - az idôs hölgy elismerôen bólintott, látszott, a szemében egy szinten vqgyok ifjúsága nyalka huszárkapitányaival.

Büszkén kihúztam magam és legszívesebben összecsaptam volna csizmasarkam, de szandálban ez meglehetôsen nehéz lett volna.

Boldog voltam, úriemberré lettem egy apró gesztus miatt - de hát ettôl úriember az úriember, nemcsak attól, hogy párbajra hívja ki a többi úriembert.

Elégedetten bólogattam és kidobtam a kutyakakát tartalmazó zacskót, Yoda pedig a szokásosnál is peckesebben kezdett el járni.

Világváros I - Térzene

Egy település nem attól lesz világváros, hogy sokan laknak benne. Ahhoz, hogy valami világváros legyen, kell egy kis plusz. Valami nehezen megfogható extra, amit általában nehéz beírni a turistakatalógusokba.

A világvárosi léthez szerintem hozzátartozik a térzene és az utcazenészek.

A kiskörúton sétáltam pár napja, amikor csôdületet láttam a másik oldalon. A Csarnokba igyekeztem, de jó városi aszfaltpatkánykènt nem akartam kihagyni valami érdekeset. Odamentem.

Utcazenészek játszottak. Miután hosszú perceken át hallgattam ôket és honoráltam, hogy aznapra felvidítottak, megkérdeztem a nevüket: Les Caravenes Serail. A francia banda több napon át játszott a Fôvám téren és nekem volt szerencsém többször is meghallgatni ôket.

Kár, hogy ilyen zenekarok viszonylag ritkán bukkannak fel a belvárosban.

Tûrhetô minôségû felvételemet az ô engedélyükkel töltöm fel. Jó szórakozást.

Intermezzo - Yoda kakál

- Beteg a kutyus?

Döbbenten felnéztem, miközben egy budapesti park alig öntözött, halódó füvérôl szedtem fel kis kék zacskóba mindazt, amit Yoda elpotyogtatott.

- Miért gondolja, hogy beteg?

Most az ötvenes úrinô csodálkozott:

- Hát felszedi, nem az állatorvosnak kell?

Vár az út mentén

- Az nem egy UNESCO jel?

- De - a kerekek kavicsokat vertek, ahogy kiálltunk a cammogó kocsisorból és bevágódtunk a pici mellékútra. Régen ilyen mellékutakra csak lánctalpas terepjáróval lehetett járni. Most azonban tükörsima aszfalton rohantunk az UNESCO jelzés fele.

- Hova is megyünk?

- Câlnic?

- Kelnek?



Kelnekről a legeldugottabb erdélyi kőrakásokat is nagy terjedelemben leíró Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei című nagyjàból hat kilós szösszenetben olvastam (Karcag Ákos - Szabó Tibor Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei, Semmelweis Kiadó, 2010). A könyv méretére jellemző, hogy amikor a boltban az eladó leverte a kötetet a polcról, a Sziklás-hegység mélyén lévő katonai bázisban először magyar atomrobbantásra gyanakodtak a lökéshullám észlelésekor.



Kellink pici, kétutcás szász falu volt. A várat itt már nem jelölték, az utazó fantáziájára bízták, oda talál-e. Az országút mellé kitett miniatűr UNESCO-táblák egyébként nyugodtan elmehetnénenk kiállítási tárgynak azokba a múzeumokba, ahol ezer miniatűr patkóval díszített tojásokat és rizsszemekre festett Utolsó vacsorákat mutogatnak. 90-es tempónál csak az veszi észre őket, aki tudja, mit keres.



Mi már a falu széléről sejtettük, merre lehet a vár. Egy mélyedésben, ahonnan kikandikáltak a tornyai. A 13. században nem nagyon gondoltak tüzérségre. A várat felépítő fickó valószínűleg amúgy is a falu közepén szeretett volna lenni. Ide épített egy öregtornyot és köré egy falat. A falon belülre került egy kápolna is.

Egy murvás foltra parkoltunk és reméltük, az tényleg parkoló. A szomszédos kocsmából egy alak indult el a várba.

- Nyitva lesz! - örültünk.



A vár valóban nyitva volt. Egy hosszú, a bejáratot védő folyosón bejutottunk az udvarra. Muzsikát hallottunk - mintha Bach gyakorolt volna a várkápolnában. Miután megvettük a jegyeket és a fotójegyet, besiettünk a kápolnába és megcsodáltuk a CD-lejátszó által játszott orgonamuzsikát.


Látszott, a kiállítások anyagát kínkeservesen kaparták össze. Szász kerámiát alig láttunk, a cserepek mind messzi tájakról kerültek ide.




Meseszép volt a vár az udvaron álló kúttal, a falakkal és manikűrollóval - esetleg kecskékkel - nyírt fűvel. A várépítő nemzetség leszármazottainak jó szimata lehetett. Az 100-as években eladták a várat a falusiaknak, akik megerősítették a tornyokat és újabb falgyűrűt emeltek, hogy aztán a török kétszer is elfoglalják.



A vár most a turistáké, bár úgy tűnik, nem nagyon jönnek, pedig még a mosdó is makulátkanul tiszta volt. A vár pedig gyönyörû.