Az autóból nem làtszik

Autóval száguldva úgy néz ki, az egész Great Basin egy sivatag. 

Meg kell állni és sétállni kell ahhoz, hogy kiderüljön, ez nem így van. 

Itt tavasz van és virágok!

Csak oda kell figyelni. 

A csirke combja

A combot néztem.

Gusztusos volt.

Egy csirkéé volt.

Azaz háromé.

Az ára volt meglepő.

Megnéztem a másik combot.

Ez a csirke all natural volt (azaz nem volt benne mikrochip?). A másik csirke organikus, azaz bio-volt. (Vajon még senki se gondolt bele abba, hogy manapság egyelőre minden csirke organikus? Ha nem lenne organikus, akkor szikából lenne. Vagy fémből.)

De nem ez ragadta meg a figyelmemet. Hanem a comb ára.

1.69 dollár egy font natural csirkecomb.

1.99 dollár egy font bio (organic) csirkecomb.

Amikor minden, ami bio, az annyiba kerül, mintha valóban aranyból lenne. Főleg, ha free range, azaz szabadon élt a mezőn a bárányfelhők alatt és -valószínűleg- szivárványokat szellentett.

Talán azért van az minimális árkülönbség, mert aki bio ételt vesz, az nem eszik csirkecombot, mert azon bőr van, meg csont van benne és olyan natural-nak néz ki?

 

Az alagút művészete

- Mi a f....ene? - néztem a hajnali derengésben kibukkanó tornyokat.

Ez a Draw. Egy alagút Sugar House park és a Hidden Hollow között. 

Minr utóbb megtudtam, a tornyok az Echo-kanyonban álló Boszorkánytornyok utánérzései.

A művész, Patricia Johnson ezekkel a tornyokkal állít (haha) emléket a mormon bevándolróknak, míg az alagút másik oldala a Sego Lily Plaza Utah nemzeti virágára utal.

(A sego lily nevű virág valamikor minden hegyoldalt beborított, de az éhező telepesek gyorsan megették a készleteket.)

A Draw másik funkciója sokkal prózaibb. Ez egy túlfolyó, ha a Parley-patak nagyon megáradna és már a Sugar House-tó se tudná elnyelni a vizet.

Azek a műalkotások jól illeszkednek a Parley's-ösvény melletti szabadtéri installációk sorába, kezdve az Öngyilkos-sziklától egészen a State Streen környéki mural-okig.

Nem ezek a tornyok a kedvenceim, de nem is rosszak. Jobbak, mint a Sego Lily plaza...

Rockport tavasszal

Olyan volt, mintha egy tengerparton lettünk volna. Homok, kék víz, felhők.

Az illuziót csak picit rombolta a hó a hegyekben.

 

Teljesen mediterrán hangulatunk volt.

Sétáltunk az erdőben..

Kerestük a kilátókat.

Tele hassal nem igazán tervezünk komoly túrákat és Yoda is inkább csak napozott a parton.

Nyáron sokkal többen voltak - most szinte csak a miénk volt a hely.

Néhányan a vízről horgásztak,  mások a lábukat fagyasztották le a patakban.

Jó volt sétálgatni, nézni a vizet, az erdőt és a hegyeket.

Idefele jövet egy dombtetőn egy temetőt véltem látni.

Nem voltunk biztosak benne, hogy tényleg temető-e és, hogy tényleg láttam-e. Vezetés közben csak felvillanni láttam valami fehéret.

Most leálltunk és felszaladtunk a dombra.

És tényleg ott volt. 

A pici dombtetőt apró temető foglalta el.

Rockport sose volt világváros. Fénykorában alig százötvenen lakták.

Jórészt Angliából bevándorolt mormonok éltek itt.

Francis Vernon, a városka egyik alapítója sokoldalú ember volt. Eredetileg kőműves volt. Első házát Angliában építette fel. Negyvenévesen emigrált az éppen megalapított Utahba. Itt farmerkedett és felépítette második házát.

Szabad idejében hegedűket készített és azokon játszott.

A falu pont a domb lábánál volt, lenn a völgyben a patak parton.

Azóta a patakot, a falu földjeit és magát a falut is felfalta a huszadik század derekán épített víztározó.

A víztározót eredetileg Wanship-nek nevezték volna el a kövezkező feluról, aminek határában a gátat emelték.

A rockportiak fellázadtak.

Azt akarták, hogy a viztározót nevezzék el Rockportnak, mert féltek - tudták -, hogy másként falujuk neve örökre feledésbe merül. (Vagy víztározóba.)

Végül kompromisszum született: a gátat magát Wanship-gátnak nevezték, a mesterséges tavat pedig Rockportnak.

A rockportiak leszármazottai ma is eljönnek néha és emlékeznek.

Kimentünk a gátra és megnéztük a kilátást. Főleg a kilátásért és azért, mert itt ritkán lehet kimenni a völgyzárógátakra. Itt se mehettünk végig a gáton, de legalább rámehettünk.

Ezek a földek már, a gáton túl, Wanship-hez tartoztak.

Ilyen lehetett a völgy másik oldala is, ahol Rockport állt.

Tetszett.

Nyáron majd jövünk úszni is és egyszer, ha még ennél is alacsonyabb a víz, talán meglátjuk Rockport romjait is.

Nem haltunk éhen

A csodálatos Art Deco vasutikocsiban elszenvedett kudarc nem szegte kedvünket és hát éhesek is voltunk. Egyre éhesebbek. Lassan a macskakajás vödröt is megettük volna.

Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a Mirror Lake kapujába, Kamasba megyünk. Ott biztosan van ennivaló, gondoltuk.

Kamas valóban világváros volt: volt benne Dirty Soda.

Mi a dirty soda? Egy tipikus mormon termék. Mivel a mormonok nem ihatnak alkoholt ezért sok cukorral dobják fel magukat. 

Az alábbi menü mindent elmond arról, hogy is is az a dirty soda.

Ezzel viszont mi nem élünk, úgyhogy inkább a szomszédos BBQ-ba mentünk.

Nem volt olyan szép és elegáns, mint a vasutikocsi, de nyitva volt és az illatok úgy vonzottak minket, mint mormont a dirty soda.

A BBQ gyönyörű volt.

Minden akkor készült frissen, a farmer saját teheneiből.

A hely heti három-négy napot van nyitva, főleg délutánonként.

Finom volt. Nagyon.

Mondjuk még pár ember jólakhatott volna az adagunkból, de így legalább lett vacsoránk is és jól felkészülve mehettünk tovább Rockportba.

Art Deco vendéglő a vonatban

A Road Island Dinerről legandákat mesélnek.

Hogy mennyire jó a koszt. Hogy mennyire szép a hely. Hogy mennyire hangulatos. Hogy pont olyan, mint egy filmben, Hogy csak úgy, általában mennyire érdemes odamenni.

Úgyhogy, ha már elindultunk megnézni Rockportot tavasszal (nem a massachusetts-it), odamentünk.

Valóban autentikus volt.

Tényleg olyan volt, mint a filmeken.

A részletek hihehetlenek voltak.

Az a zenegép...!

Azok a lámpák!

Minden eredeti volt, 1939-ből, amikor legyártották a vasúti kocsit és büfékocsiként forgalomba állították.

Gyönyörű volt!

Csak éppen zárva volt.

Kénytelenek voltunk máshol enni.

De majd még eljövünk!

RIP Coachmans

Bezár egyik kedvenc vendéglőnk, a Coachman's.

Ami úgy nézett ki, mintha egy hatvanas évekbeli filmből maradt itt.

Film nélkül ez igaz is.

A hely 1962-ben nyitott és azóta semmit se változott.

Ez volt a hely, ahol reggel hatkor lehetett steak-et enni. Ahol bőr melltartós Harley Davidsonos, hosszú hajú, bukósisak nélkül száguldozó nők ettek és ahol egyikük se volt hetvennél fiatalabb.

Ahol hosszú szakállú motorosok udvaroltak a kiszolgálóknak és a bőrszerkós néniknek, akiknél minimum tíz évvel idősebbek voltak.

Ahol két tojás az minimum és a tojást többféleképpn tudták elkészíteni, mint erdélyiek a káposztát.

Ahol egy reggelivel éves koleszterinszintet lehetett pótolni.

Ahol a legfrissebb gyümölcs az eperszirup volt.

Ahol még volt zenegép és ahol még volt cigarettautomata. Mechanikus.

Ahol a pincébe tilos volt lemenni. Legalább harminc éve.

Ahol ma se fogadnak el bankkártyát.

Ahol tizenkilenc éve egy kokaincsempészbandát tartóztattak le, aminek a tulajdonos volt a vezetője és ahol ezekután az előző tulajdonos, drogbáró apja visszavette az üzletet.

És ahol semmit se változtatott.

Az árakat se.

Ahova összes vendégünket elvittük.

Ahova évente egyszer-kétszer elmentünk.

RIP Coachmans.

UPDATE: A vendéglő helyének további sorsáról itt lehet olvasni.