Lovcen

- Nem lehet felmenni - mondta az őr 2003-ban - Akkor a szél, hogy nem lehet kimenni a hegygerincre - tette hozzá.

Nem mentünk ki.



Most nyár volt, meleg és korán.
Fel lehetett menni.
Kilehetett menni a hegygerincre.
Le lehetett nézni.



Meg lehetett csodálni a mauzóleumot.

(Ide majd V fotója kerül.)

Igaz, a mauzóleumot renoválták, de azért mentünk. Szecessziós síremléket nem mindig látni egy hatalmas hegy tetején. (Fotók hamarosan, ha majd V elküldi a képeket, amiket csinált.) Kicsit pöffeszkedő volt, de gyönyörű. Valószínűleg, aki kitalálta a mauzóleumot, túl sok Conan könyvet olvasott.

(Ide is.)

Mestrovic, aki kifaragta, szintén.

(Sőt, ide is.)

Akik megvalósították, dettó.

(Újabb V fotó.)

Lefele a létező legkeskenyebb uton mentünk. Néha szembejött egy busz, de azért nem idegesítettük magunkat túlzottan. Az tetszett, hogy az út húsz kilométeres volt, miközben a végpontja, Kotor, pont a lábunk (kerekeink) alatt terült el.

Podgorica - programváltoztatás

- Nem szeretem Podgoricát - mondta V.

- Mi bajod vele?

- Európa egyik legrondább fővárosa.

- Még jó, hogy az egyik és nem "a".

- Meleg van.

- Nyár van.

- 38 fok.

- Mondom nyár van.

- Este 11-kor?

- Nyár nem csak nappal van.

- Egy kuplerájban vagyunk.

- Még senki se kínált értünk pénzt.

- Inkább menjünk Herceg-Noviba.

- Menjünk, De előtte felmegyünk a Lovcenre, jó?

- Jó - felelte V és mit sem sejtett.

Hotel Crna Gora - Podgorica

- Itt lakott Tito. Meg Sophia Loren.

- Egy szobában?

Azért piszkálta a csőrünket a Hotel Crna Gora, Podgorica egykor legjobb szállodája. Ha már laktunk egy földreszállt UFÓ-ban, miért ne próbálnánk ki a yugoszláv luxus netovábbját?

Írtunk a szállodának, ami nem válaszolt.
Ellenőriztük az emilcímet a honlapjukon.
Írtunk még egyet, de nem válaszoltak.
A booking.com-on valamiért nem ment át a foglalás, de a szállodát a honlap lelkesen kínálta.

Úgyhogy lefoglaltunk egy másik hotelt (mint utóbb kiderült, egy decens kuplerájt) és esti rituális sétánkon pár bárányborda elfogyasztása után megkerestük a szállodát.

Az lobbyban egy markoló parkolt.



A felirat szerint majd egy Hilton lesz belőle.

De addig még várni kell és biztos, hogy már nem lesz olyan, mint Tito idejében volt.

A tipikus kolostor - Sopocani

- Ez egy tipikus szerb kolostor - foglaltuk össze tudásunkat, amikor leparkoltunk Sopocanyi mellett.



- Először az út lesz keskeny.



- Aztán addig kell tekerni a kormánykereket a kanyarokban, amíg le nem esik.



- Aztán nem szabad lenézni az útról, mert a szakadék olyan mély, hogy a szerpentinről ledobott atombomba robbanása nem látszana.

- Utána eljutunk valahova, ahol van egy hivatalos parkolóhely a tűző napon.



- De itt van tökéletes imára hívó berendezés!

Ezt ismertem, amikor bulgáriában a rilai kolostorban laktunk, hajnalonta ezzel ugrasztották ki a szívünket a szerzetesek a helyéről.

Aztán minket az ágyból.



- De itt még láttuk az egykori Raska város romjait is!



- A többi valószínűleg a parkoló alatt van.



- Nincs nekünk kicsit elegünk a kolostorokból?

- De. Hagyjunk fél tucatot jövőre is.

- Jó.

- Akkor menjünk Podgoricába.

És mentünk.

A legrégibb

- Ez a legrégibb szerb templom, ami ma is áll - csillogott a szemem.
- Mert elôször ezt építették újjá a törökök által meghagyott kavicsokból?
- Rossz a sóder - feleltem és reméltem, érti a szóviccet. V-rôl nem tudtam eldönteni, szkepticizmusa nagyobb vagy a rossz mája.



A Szent Péter kolostorhoz az egész utazás legrosszabb minôségû útja vezetett. A váratlanul felbukkanó fekvôrendôrôk fekvôrendôrnek túl nagyok, ároknak túl kicsik voltak. Egy valami azonban biztos volt: jelölni nem jelölték ôket.

A fallal és temetôvel körülvett templomboz a szokásos meredek és kacskaringós út vezetett fel.

Pici templom volt egy gyönyörû helyen. Innen nem látszottak a közeli régi és új lakótelepek és nem látszott az út menti elhagyott gyár sem.



Ez volt az elsô és egyetlen templom, ahol sok volt a látogató és ahol fizetni kellett. Küldöldiként többet.

Megérte.
Még a csegelyben a kupolán futó szûk folyosóra is fel lehetett menni.

- Látod milyen szép! Mit gondolsz?
- Állott a levegô.
- Persze, mert ez a legrégibb templom.

A földreszállt UFÓ

A Hotel Vrbak-ot nem lehetett eltéveszteni. Olyan volt, mint egy Alhambrába oltott űrállomás, ami egy patakra szállt le.

Na jó, nem patakra, hanem folyóra.



A helybeliek valamiért a Raskát folyónak hívják. Meg is csinálták szépen a partjait, mint Szarajevóban vagy Szöulban.



Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt nem lehet lemenni a folyópartra. Végül is, minek. A végén az emberek ott még sört innának.



Ezen a patakon terpeszkedik a neomórba oltott szocreál. Vagy mi.

A szálloda azért is rendhagyó, mert a földszintjén nincs semmi, csak a bejárat. (A normál vendégek, mint mi a járdán parkolunk, a VIP-ek az ajtóban. Szó szerint.) Innen egy lift visz fel a recepcióra, ami egy óriási üvegkupolás tér trópusi növényzettel és fejkendős takarítónőkkel.



A hotel valamikor A Szálloda lehetett errefele. Az építészek és belsőépítészek minden fantáziájukat erre az épületre használhatták el. És még sört is lehetett kapni benne Ramadánkor.

Sör

- Egy sört kérek.
- Nincs.

Továbbmentünk. Esti érkezési ceremóniánk része volt, hogy a szállodában lezuhanyoztunk, utána elegánsan felöltöztünk és elmentünk sétálni. Ittunk egy sört és egy üdítőt, majd vacsoráztunk.

- Egy sört kérek - léptünk be a következő teraszra.
- Nincs.
- Fura egy város - sóhajtotta V, majd a Mr Beer feliratú terasz felé vette lépteit. Már úgy mozgott, mint egy szomjanhalás előtt álló teve. Nagyjából egy órája a sörére gondolt, meg az azt követő vacsorára.

- Egy sört kérek.
- Nincs.
- De ez a Mr Beer.
- De akkor sincs sör.
- De miért nincs? - kérdezte V, aki mindig tudni szeretné a dolgok okát.
- Ramadán van.

Ez mindent megmagyarázott. Novi Pazarban voltunk, Szerbia egyetlen muzulmán többségű nagyvárosában.

- Lehet itt valahol sört inni?
- Nem.

V-n látszott, többet nem érez lelkiismeretfurdalást a Reconquista és a kereszteshadjáratok miatt.

- A sörömet akarom.
- És a vallási tolerancia?
- Nem beléjük akarom tölteni a sört, hanem belém.
- Menjünk a szállodába, ott biztos van sör.

Volt.
A muzulmán esküvőn is mindenki azt ivott.
Minket biztos ami biztos egy különterembe vezettek, ahol V megkapta sörét én pedig a gyümölcslémet. V elégedettségét mutatta, hogy 5 Euró borravalóval jutalmazta a pincért, aki ennek hatására egy tálnyi, az esküvőről hozott finomsággal állított be.

- Egész jó hely ez a Novi Pazar - sóhajtotta V -, de legközelebb nem ramadánkor jövünk.

Érkezés Novi Pazarba

A gondozott szerb falvak után kisebb kultúrsokk volt beérni Novi Pazarba. Vakolatlan házak, szemét, káosz.
- Maradok Újvidéknél - mondta V - az rendezettebb.
- Ez egy kulturális különbség - feleltem.
- Nem. Ez kosz.

- De hol a központ? - Novi Pazarban a központot jelölô nyilakat alaposan eldugták és csak akkor látszanak, ha túlmentünk az elágazáson. Tévedjen el az ellenség!

- Itt jobbra.

Nem voltam biztos abban, hogy a bazár közepén kell átautózni, de nem volt visszaút. Óvatosan kerülgettem a járókelôk lábujjait, amikor V megszólalt:
- Ott van!

Direkt, morbid kiváncsiságból választottuk ezt a szállodát, a kommunista jugoszláv szállodaépítészet gyöngyszemét.

- Parkoljon a járdára! - mondta a portás és leszedte a járdát blokkoló láncot. Egybôl tudtam, hol vagyok. Tavaly egy focipálya közepére parkoltattak, most a járdára.

Boldogan vigyorogva parkoltam le. A hosszú út és a rengeteg kolostor után megérkeztünk!

Dzsembori - Ramadan - Novi Pazar

A nagyszakállú szónok lelkesen beszélt a fôtéren, az emberek meg itták szavait.
Eszünkbe nem jutott volna ott átgyalogolni, de egy kisebb szakállas jött és udvariasan kiterelt minket.

Közben pár szó megütötte a fülem:
- Narodnij....!!!!! Nacionalnij!!!!!

Hallgattuk még egy kicsit és a szakállember lelkesen ismételgette narodnij meg nacionalnij.

Azt az egy szót nem mondta, hogy sloboda.

Studenica

Amikor már azt hittem, letekerem a kormánykereket a helyéről, egyszercsak elfogytak a hajtűkanyarok. Megérkeztünk.



Studenica egyes részei NEM olyanok voltak, mintha tegnap állították volna helyre őket alapfalaikból. A legtöbb templom azonban vandonatújnak - vagy frissen restauráltnak - látszott.

És gyönyörűnek.



A dalmát tengerpart mediterrán hatása a hatalmas hegyvonulatok között is érezhető volt. Az egyik templom nyugodtan lehetett volna bármelyik tengerparti katolikus városkában, de ehelyett itt volt az ortodox Szerbia egyik spirituális fellegvárában.



Csend volt.
Megtaláltuk az univerzum újabb végpontját.



A turizmust egy belgrádi pár és két zarándok jelentette. Meg mi.



Minden makulátlan volt és gyönyörű.
Hallgatunk és örültünk, hogy itt lehettünk.

Zica Monastery

- Balra van a parkoló - navigáltam.

A parkolót Herkules csapatszállítók fogadására tervezték, de nagyobb fékezéssel egy űrsikló is leszállhatott volna benne. A leszállást egy parkoló autó sem veszélyeztette - mert nem volt egy parkoló autó sem a hatalmas területen.

- Innen kell elgyalogolni oda?

38fok volt. Tűzött a nap és a Zica kolostor körvonalai remegtek a forró levegőben a messzeségben. Azon se lepődtem volna meg, ha fordítva látjuk.



- Egy helybeli se áll itt - morfondíroztam.

Visszakanyarodtunk az országútra és pont a kolostor bejáratánál, az árnyékban leálltunk, ügyet sem vetve a VENDÉGPARKOLÓ feliratra. Az összes vendég itt parkolt. Mind a négy.



A nyolcszáz éves templom olyan a szerbeknek, mint nekünk Székesfehérvár: egy királyi koronázás csak akkor igazi, ha itt kerül a korona az uralkodó fejére.

A törökök ezért lerombolták a templomot - amit idővel újjáépítettek.

A templom hihetetlenül újnak látszott. Olyannak, mint ami tegnap készült el.



Ez volt a turisztikailag legjobban megszervezett templom - a vendégeket rengeteg szuvenír csábította arra, hogy a kolostort támogassák. Volt házi málnalé, misebor, lekvár és minden elképzelhető tárgy a kolostor fényképevel.

Tökéletes volt.

Főleg úgy, hogy mi voltunk az egyedüli külföldiek.

Árlista

Tévé - 300 Euro.

Tükör - 25 Euro.

Még nem láttunk ilyet.

Nem tudom, milyen vengédekre számított az újvidéki belvárosi szálloda vagy csak érdekes tapasztaltak voltak. A szobához mellékelt árlistából kiderült, a vendégnek mennyit kell fizetnie minden egyes szétvert berendezési tárgy után.

Éjjel vártuk a folyosóró és a szobákból beszűrődő túzharcot, baltacsattogást, amint verik szét az ágyakat, de semmi.

A vendégek kifogástalanul viselkedtek. Talán mert ott volt az árlista.

Újvidék - az út kezdete

- Igazából még nem kezdődött el utazás - gondoltuk. Hiába ettünk egy fantasztikus - és már hagyományos - halászlét Szegeden, hiába sétáltunk nagyot Szabadkán, az utazás még Újvidéken sem kezdődött el.



Még otthon voltunk. Újvidék még a Monarchia volt.

A lakosság összetétele megváltozott. De a város építészete, hangulata egyértelműen hordozta a Monarchia örökségét.



Még otthon voltunk.

Az igazi utazás ez után kezdődött.

Az idő urai

A péterváradi erőd óratornyának fura mutatói vannak.

A kismutató nagy, a nagymutató kicsi.




A várat felépítő hadmérnökök ötlete volt ez, hogy az erős környékén bóklászó katonák jobban lássák, mikorra kell visszaérniük a szolgálatba.

A Habsburg közigazgatás hamarosan rájött, a városban és a szomszédos Újvidéken sincs más toronyóra. A hivatalnokok pedig gondolkodni kezdtek, amiből sosem sl ki sok jó:

- Ha nincs más óra, akkor ez egy szolgáltatás - mondták és idő-adót vetettek ki azokra a házakra, ahonnan látszott a toronyóra.

Lánc nem volt hozzá. Vagy mégis?